"Szeretném elmondani, mit érzek...
milyen nagyon szeretlek Téged!
Veled alszom, Veled kelek,
hogy mondjam el, hogy szeretlek?
Elmondanám, de nem tudom,
nincs arra szó az ajkamon.

Neked adnám a napkelte titkos fényét,
kigyújtanám vele arcod puha bôrét.
Ha Te lennél az erdôs hegy,
én lennék egy titkos ösvény,
mi völgybôl a csúcsra megy.
Te lennél csobogó kis patak,
én lennék rajtad a zuhatag.
Te lennél a gyöngyözô kacagás,
én lennék a figyelmes hallgatás.
Te lennél a tavasz, lelkembôl
végleg eltűnne a fagyos tél.
Te lennél a féltett drága kincs,
ôriznélek, ha tolvaj sincs.
Ha Te vagy a tenger, a hullámzó tó,
leszek én a szellô, nagy hajó.

Ha madarak lennénk,
Véled szállnék a magasba.
De ha szárnyamat tépnéd,
lehullnék a porba... "

"Csendben szólítalak meg most
Apró néma betűkkel, bár
Kiáltani volna jó érted, hozzád
Lelkem másik oldalához.

Mint a csillagok ragyogása
Mit érinteni nem tudok,
Fájó minden szép gondolat,
Mert a fogyó hold meglopott!

Irigylem az eső tiszta,
Halkan pergő csöppjeit,
A világ bármely szép tájának
Áztathatja földjeit.

S a szél amely ma még engem
De nemsoká már téged érint,
A napfény melyben fürdik arcom
Holnap neked kinál új reggelt.

De itt vagy velem mégis,minden
Fájó messzeséggel dacolva,
S az áradó érzelem folyam
Megtölti lelkem sivár árkait..

Mégis félem szép szavad
Még ha lelkemig hatol is,
Mert érzem a pillanat elvész,
S helyében csak néma csönd marad.

Mint szép ívű szivárvány, mely
Gyöngéden öleli a rétet
Úgy vágyom legyőzni a magányt,
És a kínzó messzeséget.

Szellő szárnyán röpit magával
Feléd az éhes gondolat,
Egy ragyogó fénylő hídon át
A semmiből új dimenzióba.

S ha majd egy gyöngéd érintés
Ébreszt, kínzó vágyaimra
Válaszul, lehunyom a szemem,
Magamba zárom minden rezdülésed.

És megőrzöm azokat mélyen,
Mert érzem a pillanat, akkor
Már örökre megmarad és
Tudom, te is lehunyod a szemed..."

"Nem számít, hogy ki volt előttem
Nem számít, hogy mi lesz utánam
Nem számít, hogy hányan lesznek,
Míg újra jövök Hozzád.

Csak az számít, hogy mikor veled vagyok, örülj nekem,
Hogy azt érezzem, elfogadható és szerethető testem, lelkem,
Hogy nekem villanjanak a csibészes szikrák a szemedben,
Mikor csupa jót mondasz nekem, és Te is élvezetet lelsz bennem.

Minden mozdulat kedves, természetes
Feledtet görcsöt, szorongást, előítéletet.
Gondolkodni rajta érdemes,
Vajon mitől lehet?

Akit előhívsz belőlem, az az önmagam,
Akit én is szeretek, akit már régóta nem látok
A kislány, az elegáns nő, a huncut boszorkány,
A vagány kölyök, aki fiúsan fára mászott.

S hogy végigkacagom, s jól érezve magam
Felszabadult és boldog vagyok,
Mindez csak a Tiéd, hisz Te varázsolod.
Az a pár óra számít, amikor Veled vagyok.

Nem baj, ha nem hívsz
Nem baj, ha rám sem nézel többet,
Hisz tudom, főnyeremény nem vagyok Neked.
De mostmár tudom, hogy ilyen is lehet.

Az akkor voltban, abban az O.K. érzésben
Bármikor elmerülhetek és lubickolhatok,
Mert örökké itt él bennem, újra belebújhatok
És bármikor hasonló történhet, ha Te is akarod."

"Miért kell várnom ennyi éven át?
Mit kell tennem, hogy végre rám találj?
Segíts Uram! Súgd kérlek nekem:
Meddig kell várnom, s mi a célod velem?

Csak mutasd, hogy merre menjek,
hol van az út min át kell mennem?
Csak mondd, hogy meddig kell várnom,
mikor engeded hogy rám találjon?

Súgd meg kérlek mikor leszek boldog?
Mikor mondhatom hogy könnyű lelket hordok?
Segíts eltévedt gyermekednek látni,
s ne hagyd neki az Életet tovább fájni!"

Ha itt maradnál....nem indulnék még én sem...
Ha nem indulnál,nem lenne érkezésem...
Hová is mennék,hová is lennék egyedül én?
Nélküled nem kell útlevél.
Az otthon ott volt,ahol bejártunk mindent százezerszer már
S apánkat kértük hogy vegyen fel most az egyszer,mert magasról más lesz a táj...
Az otthon itt van,ha jössz mellettem..
Még ha nem is nézel rám...
Tudod,már régen észrevettem,hogy szemedben én hazáig látok simán....ellátok simán...
Rádnézek néha némán és az otthon visszanéz rám....
Az otthon ott lesz,ahol megállunk..
ki régen felvett,rég nincs már..
Magunkban súgjuk,csak tegyél le,mert ma végre..megtaláltuk...
Más lett a táj...
Egy szívhez szalad sok kis ér...sok szivet hajt egy cseppnyi vér...
s ha messze lennél..
Elég lesz mindig négy liter,hazáig elmész ennyivel..ha menni kell...
De most jönnöd kell...
Az otthon ott van,ameddig ellát vaksötétben két szemünk
Vak lovak vagyunk az éjben..nincsen út és nincs kötél sem...de mi mégsem tévedünk.....

Hazaértünk hidd el...

Nem vers.. de imádom:

"Ez a perc mi nem volt eddig sosem
Rajtad áll, hogy nyersz, vagy vesztesz velem
Ez a perc, hogy mindenki rajtunk mosolyog
Ellenség barát a rokonok
Csak bámulnak ránk

Ez az út, hogy minden együtt legyen
A te új és az én rég magányos nevem
Ezután már a szálloda portán kiderül
Hogy enyém vagy, nem vagy már egyedül
S tán másképp néznek rám

Ezután ha, minden csak félig sikerül
Te is hibás vagy nem csak én egyedül
Már nem szólhatsz rám

Maradunk hol eddig voltunk, s leszünk
Csak a világ, az táncolt egy kört nekünk
Ezután ha bárhol is kábán ébredek
Már tudom, miért vagy s én miért leszek
Mindig jó hozzád
Nagy az út, és abba még minden belefér
Hát szaladjunk együtt a holnapért
Vigyázok majd rád

És ezt most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem

Ne ígérj, és én sem súgok neked
Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed
Amikor a szemedbe nézek, kiderül
Hogy ki az, ki marad, ki menekül
S ki tartozik hozzám
Mert ha a lét egy kalitkába beszorul
Te fizetsz és én is de cudarul
Hát hallgass most rám...

"Tudod-e mi a bánat? Várni valakit,
aki nem jön többé. Elmenni onnan,
hol boldog voltál, s otthagyni a
szívedet örökké. Szeretni valakit, aki
nem szeret téged, könnyeket
tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem
érni. Csalódni. Csalódott szívvel, de
mindig remélni. Megalázva írni egy
könyörgő levelet. Szívdobogva várni,
s nem jön rá felelet. Hangokat idézni,
mik lelkedbe hullanak. Rózsákat
őrizni, mik úgyis elhervadnak. Hideg
búcsúzáskor egy csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni.
Kacagni, kacagni hamis
lemondással. Otthon átkönnyezni
hosszú éjszakákat, s imádkozni: Ő
sose tudja meg, mi a bánat!"

PAUL VERLAINE
A LILA BUDOÁRBAN, (1830)

Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testeded,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.

S félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód, szerelmem,
kemény, hegyes, eperszem,
ha ajkad rátapad.

Ingecskédet, lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.

- "Még, még, még, még, még" - mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
- "Még, még, még, még" - zihálod,

ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.

Weöres Sándor:
RÓZSA, RÓZSA RENGETEG

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,
csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut, remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,
nevetésed ittmarad,
nevetésed ittmarad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Weöres Sándor:
A TÜNDÉR
Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Weöres Sándor:
TÜNDÉRSZERELEM

"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be --"

Szeretsz engem nagyon, ugyi?
Azért nincsen rajtad: Bugyi.

Ismeretlen szerző műve :-)

Tudom, láttam, és nem gondoltam, hogy így reagálsz.Na, menj, és morogj tovább, nem zavarlak... :(((

Bocs: "...NEM MONDOM" (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 02. 05. vasárnap 18:09), amit ide kattintva olvashatsz)

Máskor figyelmesebb légy, kedves Tom, a versednek csak a címét küldted el, a többi lemaradt...
Tehát:

Tom:
NEM TUDOM

Nem mondom, de szikrázón tűzvörös az ég,
Nem mondom, de moccannak bájos tőzikék,
Nem mondom, de egyszer így, másszor úgy igéz,
Nem mondom, de a Nap rámcsurgó égi méz...

...a többit, sajnos nem tudtam kibetűzni:)

Gondolatok...
Mintha csak kicsit hülye lenne a világ:
karcol bóbita-tarajjal a szinpados való,
s szembekarmol vicsorgó jajjal a legjobb barát.
Szavak, csak szavak ékeznek, a többi porladó...

"Ne mondd, hogy szeretsz,csak mosolyogj rám.
Ne mondd, hogy kívánsz,csak ölelj át.
Ne mondd, hogy örökre,csak pihenj meg.
Ne mondd, hogy maradsz,csak légy őszinte.
Ne mondd, hogy mindent,hisz csak perceket kérek,

S én sem mondom szeretlek,csak mosolyom simogat.
Én sem mondom kívánlak,csak karjaimba zárlak.
Én sem mondom örökre,csak veled pihenek.
Én sem mondom maradok,csak őszinte vagyok.
Én sem mondom minden,hisz csak perceket adhatok. "

" Elengedni valakit, ki tán soha nem volt enyém,
Elengedni két kezét, vajon hogyan is tehetném?
Bár szívemet aprócska cafatokra tépte szét,
Még így is pici szilánkokban őrzöm emlékét.

Hétköznapi dolgok, pár fénykép, semmi több,
Fájó emléked mégis örökre belém költözött.
Így alkotunk egyet, még ha nem is vagy velem,
A szerelem rabláncát ésszel fel nem téphetem.

Hadakozzak ellene? -. Minek is tenném.
A sors akarata sokkal erősebb ennél.
Mondhatnám, hogy gyűlöllek, utállak,
De nem való hozzám a fagyos utálat.

Én e világra tiszta embernek születtem,
S, bár mégis hamis álmokat kergettem,
Magamat többé nem piszkolom be soha,
Soha többet nem leszek olyan ostoba.

S, úgy tűnik, most sem én vétkeztem,
Kérdem, milyen bűnt is vétettem?
Hogy csak megalázást kaptam,
Pedig én gyémántokat adtam.

Szívem kincseit felkutattam,
Hogy büszkén adhassam,
Jó emberré változtam Érted,
Hiszen, Te voltál, ki ezt kérted.

Változtam, és igen is jobb lettem,
Az álarcot, mit viseltem, félretettem,
Hogy igazán lásd, belül ki vagyok,
S, elfogadd azt, amit én adhatok.

De látom, a Tanítóm becsapott,
Hisz Ő maga más emberré változott.
Talán ilyen volt, s csak én nem vettem észre
Hazug szavak, csalások, ámítások közepette,
Hogy ki is Ő:
A szívemet széttörő
Lelkemből feltörő
Rímeket eltörlő
Torzszülött.

Egy torz lélek mesés álarc mögé rejtve,
Hamis szavak felejtő bájitallal elkeverve,
Csodás masni az üvegcse nyakára tekerve,
S ha ezt megiszom, bűneid: - elfeledve.

Mert haraggal a szívben élni nem lehet,
Mert mindennél fontosabb, hogy legyen bennem szeretet,
S, ha van bennem sok-sok szeretet, a lelkem így már elmehet,
Egy igazabb, tisztább jövőt kereshet. "

"Élnem kéne az életem mással,
Nem kellene hadakoznom a világgal,
Hisz mindenkinek boldog élet a vágya,
S, valaki talán ezt meg is találja.

De még tátong bennem a mély seb,
He eltakarom se lesz sokkal szebb.
Begyógyul, de a heg hosszan húzódik lelkemen,
Hogy így hazudott galád módon el nem feledem.

S, kit egyszer megégetett már a szenvedés pokla,
Jobban figyel majd minden apró-cseprő dologra.
Nem lesz még egy, kinek szívem ily őszintén adnám,
Nem lesz még egy férfi, kiért az életemet is odaadnám.

Ő érte égnék örökkön örökké a perzselő máglyán,
Ha a szívét csak egy dobbanásra visszakaphatnám.
Hiába a hazugság, az észnél erősebb a szívem,
Nekem a szeretetem volt csak minden kincsem.

Az ilyen sebekre az idő gyógyírt nem hozhat,
Legfeljebb, ha némi beletörődést, ha okozhat.
De csak egy gondolat, és máris könnyes a szemem,
Azt hiszem ilyen a soha el nem múló szerelem."

"Hittem a szavakban mik édesen csengtek,
Hittem, hogy egyszer én is fontos leszek.
Álmokba fogva reméltem én a holnapot,
Amit már Tőled soha meg nem kaphatok.

Ittam a szavaid, és végtelenül szomjaztam,
Hogy a tudásodat én is ugyanúgy tudhassam.
Óriásnak láttalak, a legnagyobb embernek,
Hittem mindig hogy Veled boldog lehetek.

Megtanultam jól, hogy a szerelem végtelen,
S, ezt a szerelmet most végtelenül szenvedem.
Jártunk kéz a kézben sokat, büszke voltam Rád,
De már talán a saját büszkeségem is tovaszállt.

Hazug szavak voltak, nem volt csak ámítás,
Minden, az egész élet csak egy nagy csalás,
Ha menni akarsz, indulj, vissza nem tartalak,
Ne hidd, hogy kellesz, már nem is akarlak.

Nem kell már a csók, és nem kell az ölelés,
Nem kell a megjátszott, csalfa színlelés.
De a legszörnyűbb, hogy most én is hazudok,
Mert nélküled élni, létezni már nem tudok."