Keresem a szavakat,hogy leírjam mit érzek
Keresek rímeket, hogy elmondjam vérzik a szívem.
Vérzik a szívem mert már nincs velem,
Vérzik a szív, ha elveszti kit szeret.
Nem ölel át többé, nem suttog szép szavakat
Csak kedves emléke az, mi örökre velem marad..
Mikor kimondta vége, valami meghalt végleg..
Nincs többé életem..nélküle nincs semmi sem..
Csak Ő kell nekem, ő jelenti a mindent.
Ő a boldogság, Ő a szerelem,
Csak Ő kell nekem..Ő az életem..
Mióta nincs velem, félek elaludni,
Félek álmodni, félek felébredni..
Álmomban mindig eljön és a szerelem újra éget..
Érzem a szenvedélyt, érzem testét,
Érzem a forró vágyat, érzem az érintését..
Csak csókolni akarom, kényeztetni, szabadon szeretni..
De mikor kinyitom a szemem,
Minden éjjel, újra és újra vége..
Nem látok mást csak semmitmondó falakat,
Nincs mellettem, nem ölel, nem suttog szép szavakat..
Már nem édes a hallgatás, nem kell a fény,
Hisz üvölt a csend és vakit a sötétség..
S egyre csak kérem az égieket:
Kérlek,kérlek Adjátok Őt vissza nekem!

"Miért nem tudok sírni, ha az segítene?
Miért nem tudom kimondani mit kellene?
Miért nem tudom azt szeretni ki szeret?
Miért vár szívem arra ki feled?
Miért ily gátlásos nyelvem?
Miért nem enged magam kifejeznem?
Miért várják, hogy kimondjam mit érzek?
Mikor megtanulni ezt nem fogom míg élek.
Mert bár szívem mondaná, kiáltana,
Nyelvem elé gátat állata.
Mire elhagyja szám egy szó, egy gondolat,
Már rég meghazudtolom magamat.
Azt bántom vele kit nem akarok,
Mert mit érzek kimondani nem tudom.
Elvesztem kiket szeretek egy butaságért.
Kétségbeesve kiáltok az egész világért.
De hangom nem hallja senki sem,
Ha mégis, nem érti mégsem.
Oly nékem itt mint idegenben.
Körülöttem sok-sok furcsa ember.
És hiába nézek rájuk kétségbeesve,
Ők elmennek mellettem nyelvem nem értve.
Állok a tömegben könyőrgőn nézve,
Néha egy érdekes embert veszek észre.
Követni kezdem, mellé szegődök,
A végén már futva könyörgök.
De ő nem lassít, csak tovább vágtat.
Rájövök mégsem az kire vártam.
Megállok és megint a tömegbe bámulok,
Hátha találok egy ismerős alakot.
Meglöknek, rámlépnek, szitkozódnak végül,
És én csak állok tovább egyedül, minden remény nélkül.

Ez a vers neked szól, csak neked.
S ezrek kérdezik: szeretlek?!
Ilyenkor elgondolkodom....
Vajon ha kimondom az segít a bánaton?
A bánaton, melyet te okoztál,
hogy ok nélkül vagdalkoztál.
Hogy nem hittél nekem,
pedig tudtad, az életem gyötrelem.
Még most se érzed fájdalmam,
nem látod, hogy minden éjjelem álmatlan.
Minden éjjelem álmatlan,
mert már nem fekszel az ágyamban.
Reggelente nem rám néz gyönyörű kék szemed,
nem én vagyok kinek minden kívánságát lesed.
Talán ki kellett volna mondanom,
és akkor nem törtem volna össze egy hajnalon.
Csak két szó lett volna, mely fájdalmas,
és az élet minden percében felzargat.
Felzargat, mert szeretlek,
és végre kimondom,
hogy nem tudok élni nélküled!

Átvertél! Összetörted a szívemet!
Gyülöllek, de mégis minden fáj nélküled!
Azt mondtad szeretsz,
de csak üres szavak voltak,
kénytelen leszek lezárni a múltat!

Fájdalom csak ez maradt utánad!
Könny, szenvedés, bánat!
De ezek után még mindig szeretlek téged,
Tudom mindent feledni nagyon nehéz lesz!

Nevetek, kacagok, de a mosoly az arcomon,
csak álarc, legszívesebben mindig csak sírnék utánad!
De nem fogom neked ezt megbocsáltani noha
megváltozhatsz,
de annyira nem fogsz SOHA-SOHA!

Ha szeretsz, bizonyítsd be,
szólok nehéz lesz,
kulcsot lopnod újra a szívembe!

Tragédia!



Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele.Magas volt, barna, karcsú és sudár, akár egy ifjú jegenye.Szólt: ,,Kislány,szabad egy táncra?ˇ,, Alig tudtam kimondani: ,,Igen!,, A zenekar keringőbe kezdett,s minket elsöpört a tömeg szélsebesen.Szeme égő tűzként parázslott mikor tekintete rám nevetett.Tudtam,éreztem már akkor,hogy az első percben megszeretett.Az egész este úgy telt el,mint egy csodálatos álom.Búcsúzóul a fiú így szolt: ,,Imádom!,, Egy esztendő múlt el azóta,oly gyorsan szállt el,mint egy múló pillanat.Mi ketten gyakran találkoztunk,s kaptunk egymástól forró csókokat.Azt hiszem boldogok voltunk,s szerettük egymást mindhalálig,míg a tragédia meg nem történt. Egy forró nyári napon,a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton,mikor megpillantottam valakit,ki szembe jött velem az úton.Inteni akartam neki,hisz Ö már messziről integetett,de akkor észrevettem valakit,s nem emeltem fel a kezem.Kezét egy ismeretlen lány szorította.Ó,mily fájdalom volt nekem.S,éreztem,hogy a könnyek lassan átfutják a szemem.Hát így szeretett?Ezt tette velem?Én inkább meghalok,hisz így mit ér az életem.Az úton feltűnt egy fekete opel,mint valami veszedelem.Én véletlenül az útra léptem,a többire már nem emlékszem.Mikor magamhoz tértem hatalmas tömeg állt körülöttem,csak épp azt nem találtam,akit a legjobban kerestem.Akkor vettem észre csak,mellettem egy test hever.Igen,Ö volt az!A hős,bátor,ki engem testével védelmezett! ,,Mária,meg kell mondanom az a lány a növérem volt.,, A szeme a végtelenbe merült, a szája boldog mosolyra húzódott. Nem tudta rajtam kívül senki sem talán,hogy Ö már a halállal bírkózott,s győztesnek a halál bizonyult.A fiú ajkán egy vércsepp jelent meg,s gyöngülő kezével megszórította kezemet.Az utolsó erejét összeszedve egy mondatot suttogott:,, Gondoljon magában bármit Mária,én akkor is szeretem.,,Mardosó,keserű önvád örökös gyász az életem,mert volt egy fiú,ki ezzel a mondattal halt meg:,,Mária én magát szeretem!,,

Egy lány sétál az utcán.Oly törékeny.
Járása bizonytalan.Mintha kutatna.
De a környék kihalt.Ő mégse adja fel!
Könnyei megerednek.Törölné, aztán meggondolja.
Minek fáradni ha úgysem tudom abbahagyni?!
Látása halovány.Tapogatózik.A köd leszáll.
Hangja felcsendül.Segítségért kiáltana, de hiába.
zuhanni kezd.Egy kéz megragadja.
Magához vonja.Erősen szorítja.
A lány kétségbeesetten kapálózik, majd megáll.
Tudja nincs értelme harcolni.
Megadja magát a szerelem érzésének
Megtalálta azt, miután úgy kutatott.
A köd elszállt.a szerelem megmaradt.
A fák virágoztak.Az állatok kergetőztek
A két fiatal egymás szemébe nézett.

Csak ülök itt és nézek valaki szemébe,
S Te vagy az ki elsőnek jutsz eszembe.
Rád gondolok mindíg, nem tudlak feledni,
Hogy lehet valakit ennyire mélyen szeretni?

Nem tudok figyelni, mert te jársz fejemben,
De nem tudhatod mi dúl most a lelkemben!
Mardosó fájdalom melynek oka távolléted,
Te boldog vagy mással s ezt nem értheted.

Nem szeretsz, nem érzed ezt a fájdalmat,
Mely engem napról-napra egyre jobban hasogat!
Várom, hogy feledjelek, de nem tudlak,
Minden mit mondtál bennem él s hallak!

Vedd végre észre, van valaki aki szeret,
S boldog lehetnél e valaki mellett!
Csak igent kell mondanod és repülök hozzád,
Hogy én lehessek a te egyetlen drágád.

De egy szó nem elég, érzésre van szükségem,
Hogy ezt a gyötrő életet veled elviseljem!
Ha te melettem vagy nem számít milyen világ ez,
Csak az számít hogy mindent érezz!

Érezd, hogy szeretlek!
Érezd, hogy féltelek!
S hogy távolléted megöl engem,
Ha ezeket érzed minden rendben.



Már csak egy dolog kell nekem:
Az hogy szivedből szeress engem!
Ha nem szeretsz ne hazudj kérlek,
Mert én igazán szeretlek téged!

Beléd szerettem ezt már te is tudod,
De mért kell pont most elfordulnod?
Nem akarsz szeretni mert félsz attol,
Ha megtudja más mi lesz akkor.

Még csak nem is próbálsz meg szeretni,
Tudom ami nem megy nem kell erőltetni...
Tudtad, hogy ez lesz mégis kérted
Hogy mondjam el neked mi az mit érzek.

Már nem beszélsz velem, pedig jóban voltunk,
Lehet hagynom kellett volna úgy ahogy votunk...
De kértél engem s én nem hazudok neked,
Még csak nem is reméltem a szerelmed...

Talán ez volt a baj, hogy nem vagyok bagabiztos,
De nem akartam elkiabálni azt ami oly titkos.
Te adtál erőt a sötét, borús napokon,
S vártam, hogy a nap felragyogjon az égbolton.

Csak egy napsugár jött miről azthittem jót hoz,
De csak pillanatnyi remény volt és semmi köze a jóhoz.
El is tünt a remény nagyon hamar,
De a szerelmem nem volt pillanatnyi zavar.

Még most is szeretlek, ha te nem is akarod,
Várom, hogy ujra magábazárjon két karod.
Ne kerülj kérlek hisz az nekem rosszabb,
Hiszen nélküled minden nap egyre hosszabb.

Utolsó percekben



Éjszakákon át csak ébren ülsz,
Vársz talán eljön még egyszer utoljára,
A képe benned él, arcát keresed bármerre mész,
A sötétbe árnyékok közt nézed a csendet,
Vársz, hátha előlép a zárt ajtó mögül.



Bárcsak érthetném, hogy miért nincs itt,
Annyira hiányzik, leírni a szó is kevés,
Elmondani képtelenség, csak a szememben látható,
A hiánya az, hogy ő már más irányban jár.



Az ölelése még mindig itt van karjaimba zárva,
Ahogy az utolsó percekben hozzám bujt utoljára,
S már ment is egy másik világ irányába,
S vissza se nézett, s nem látta testem a földön,
Ahogy égnek emeltem kezem, s kiáltottam érte.



A pillantása még mindig itt van szemembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben rám nézet a drága,
S a következő pillanatban már nem is láttam,
S ő se szememben a fájdalmat, azt a kínt,
Ami miatt könnyem árvízként pusztította az utat.



Az arca még mindig itt van lelkembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben feje ott volt vállamon,
S a haja számhoz tapadt, és éreztem édes ízét,
S hirtelen hátrébb lépett, s megfosztott mindettől,
Ahogy megfordult és egyre csak távoldott s eltűnt az éjben.



A csókja még mindig itt van ajkamba zárva,
Ahogy az utolsó percekben éreztem szememmel,
S arcomhoz ért akkor, de ajkamra képzeletem,
S tudom megfakul idővel, de belém éget örökre,
Akkor elvette tőlem életem legédesebb ízét.



A szerelme még mindig itt van szívembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben szíve a véget ütötte szívemnek,
S eldobta mindenem az egész életem, megvonta tőlem,
S létem már nincs többé, s már nem érzem szívem,
Akkor ott az utolsót verte, s csak a testem mi eljött végleg!

Féktelen pörgés,száguldás az élet
De ha mellettem vagy semmitől sem félek
Percek és órák,napok és évek
Ha fogod a kezem semmi baj nem érhet

Szemeidbe nézek és magamat látom
Mióta ismerlek mindig csak rád vágyom
Bőröd bársonya ,szemeid ragyogása
Rabul ejtett ,azóta rá sem nézek másra

Bárhová tekintek mindenben téged látlak
Nappal és éjjel mindig téged várlak
A kerek,az egész mi vagyunk igy ketten
Ennyire még soha, senkit nem szerettem

Minden pillanatban csakis rád gondolok
Ha magadhoz ölelsz elszállnak a gondok
Nincsen senki más, kire jobban vágynék
Számomra te vagy a legnagyobb ajándék

Bármerre vet a Sors,veled megyek oda
Szoritsd meg a kezem s ne engedd el soha
Mert ha te mennél én el nem engedlek
Hogyha én mennék,el soha ne engedj

Forró érintésre,tüzes csókra vágyom
Édes mosolyodra ahogy hozzám bújsz az ágyon
Buja ölelésre és vad éjszakákra
Ha mennem kell majd végleg,tudjam:nem éltem hiába..."

Egy téli zord napon,
Feküdtem a hideg havon.
Testemben a szív kővé dermedt
S a halál angyala itt termett.
Kézen fogott és vezetett
És én nem mondtam neki nemet.
A befagyott tóhoz értünk
S egy percre megakadt a léptünk.
Azután mentünk tovább a jégen,
Ezernyi felhő szállt fenn az égen.
Az angyal ekkor magamra hagyott,
Én úgy éreztem, megfagyok.
Lábam alatt megrepedt a jég,
Én próbáltam menekülni még.
Ekkor egy kéz megfogta kezem
És a partra kihúzott csendesen.
Te voltál az, ki segített,
Álölelted végre testemet.
Nem tudtál szeretni,
Engedtél meghalni.
Meghaltam a karodban,
A szívem kettétört titokban.

Szerettem volna a hangod mindennap hallani,
De mostmár kedvem lenne tényleg meghalni.
Itthagynék mindenkit, s mindent e földön,
Ennél is jobb lenne egy elhagyatott börtön.

Nem kell a társaság nem kell a remény,
Hisz mind csak szomorúságot hoz a végén.
Minek a remény, ha csak vágyódás az egész?
Minek a társaság, ha egyszer úgyis elvész?

Zárjatok, be s ne gyertek ide soha többé,
Ha a remény s minden más elfoszlik köddé.
Nem kell a szenvedés, csak feledni akarok,
Hogy ne legyenek többé szomorú napok.

Nem akarok se élni se meghalni, csak hagyjatok!
Soha többé nem akarom tudni, hogy hol vagyok!
Tönkretetted az életem, ezt soha el nem felejtem,
De még mindíg szeretlek s lehajtom a fejem.

Meghajlok a kín előtt mi még csak most kezdődik,
Irígylem azokat akik életüket gondtalanul élik,
Ők nem szenvednek a vágytól, hogy szeressék őket,
Kikre soha nem dobáltak még köveket.

Ha nem hagytok élni inkább menjetek el örökre!
S még most se szeretnék máshol lenni csak egy börtönbe,
Ami nekem nem lenne más csak égi áldás,
S tudnám, hogy nem kell több kín és vágyódás.

Mért nem tudok felejteni, s csak a szépre emlékezni?
Kit szeretek elindult másfelé és soha nem fog megérkezni.
Ám én tárt karokkal várom az egyettent ki jelent valamit,
S nem akarlak csak átölelni, egyedül csakis ennyit.

Mért nekem jutott ez a sors? Bár mindenki mást akar...
Mért mindíg a szerelmem megy el oly hamar?
Mért nem szeret végre valaki teljes szívből, igazán?
Ez lenne életemben a nagy feladvány?

Ha ez, én már meg is buktam,
S megtettem mindent amit tudtam.
Te nem akarsz engem és ezt megértettem,
De, hogy elfeledjelek azt senki ne kérje tőlem.

Végtelen csendben
Hozzád elmentem.
Még szívem sem dobogott
De a fény ragyogott

Jó érezni, hogy szeretlek
nagyon és egyre jobban
Ott bujkál a két szemedben
rejtőzködő mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, Veled szép,
És Veled teljes az élet!

Ha van valaki, ki igazán szeret,
Ki puszilgat és szeretget,
Együtt vagytok jóban, rosszban,
S mindig megbíztok egymásban.
De van egy érzés a legrosszabb:
Ha véget ér egy hosszú kapcsolat.
Jön a bánat, a zokogás,
S a kérdés: Miért?
A fiú halkan keresi a magyarázatot,
Húzza az időt, gondolkodik s dadog,
Gondold át magadban,
Hogy ő az, kire mindig is vártál,
Kit szerettél, s kiben megbíztál.
Ne légy szomorú, keress mást,
Mert valahol van egy szív, ki rád vár.
Ne hagyd el magad, légy erős,
Egyszer biztos megtalálod Őt,
A nagy Őt!

Szerelem


Az ember szerelmes gyakran lehet,
De szeretni csak egy embert lehet.
Szeretni s hűen élni,
Igazat mondani s semmitől se félni.

Semmitől félni csak remélni,
Ha igazán szeret minden bűnöd, megérti.
Megérti, s reméli, hogy nem fogsz,
Bizalmával újra visszaélni.

Nem fogsz visszaélni, hisz szereted,
Szereted, mert amit ő nyújtott,
Soha el nem feleded.

Hogy felednél, hisz nem lehet,
Az ember szerelmet sohasem vehet.
Szerelmet az ember nem vehet,
Hisz csak egy embert szeret.

Hm egyenlőre ennyi,elmentem psychológia ZH-t írni dejó

"Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy amikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy
szerelmed véget akkor ér."

(Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb)

Miért is nem...

Miért is nem haltam meg abban
az elkínzott, átkozott pillanatban,
mikor az első légáram tüdőmbe ért,
mikor szívem egész lényembe pumpált vért,
mikor az első fénysugár szemembe hatolt,
mikor hangszálam az első kiáltásra hangolt,
mikor az első mosolyra indult ajkam,
mikor az első szót motyogtam halkan,
mikor az első lépést megtettem,
mikor az első igaz könnyet ejtettem.
Miért is nem halok meg itt és most,
nem élne szív, test, egyetlen rost,
Megszűnne a mélységes fájdalom,
meghalnék...nem fájlalom!
Nem bántanék soha senkit többé,
nem válna a nevetés többé könnyé,
nem hiányoznék senkinek,
része lennék a semminek,
elfelejteném, hogy valaha is kértem,
sírtam, bántottam, éltem.

Épp olyan voltam én is, mint a többi lány,
mint a tarka réten egy aprócska virág.
Mint egy kicsiny madár a hatalmas égen,
mint egyetlen csepp az élet tengerében.

Most én vagyok a nap egyetlen sugara,
én vagyok az égbolt egyetlen madara.
Köszönöm Drágám, hogy egyetlenné tettél,
és hogy a mindenem, az életem lettél.
(Mátyás Krisztina: Más lettem)