Egy lány sétál az utcán.Oly törékeny.
Járása bizonytalan.Mintha kutatna.
De a környék kihalt.Ő mégse adja fel!
Könnyei megerednek.Törölné, aztán meggondolja.
Minek fáradni ha úgysem tudom abbahagyni?!
Látása halovány.Tapogatózik.A köd leszáll.
Hangja felcsendül.Segítségért kiáltana, de hiába.
zuhanni kezd.Egy kéz megragadja.
Magához vonja.Erősen szorítja.
A lány kétségbeesetten kapálózik, majd megáll.
Tudja nincs értelme harcolni.
Megadja magát a szerelem érzésének
Megtalálta azt, miután úgy kutatott.
A köd elszállt.a szerelem megmaradt.
A fák virágoztak.Az állatok kergetőztek
A két fiatal egymás szemébe nézett.

Csak ülök itt és nézek valaki szemébe,
S Te vagy az ki elsőnek jutsz eszembe.
Rád gondolok mindíg, nem tudlak feledni,
Hogy lehet valakit ennyire mélyen szeretni?

Nem tudok figyelni, mert te jársz fejemben,
De nem tudhatod mi dúl most a lelkemben!
Mardosó fájdalom melynek oka távolléted,
Te boldog vagy mással s ezt nem értheted.

Nem szeretsz, nem érzed ezt a fájdalmat,
Mely engem napról-napra egyre jobban hasogat!
Várom, hogy feledjelek, de nem tudlak,
Minden mit mondtál bennem él s hallak!

Vedd végre észre, van valaki aki szeret,
S boldog lehetnél e valaki mellett!
Csak igent kell mondanod és repülök hozzád,
Hogy én lehessek a te egyetlen drágád.

De egy szó nem elég, érzésre van szükségem,
Hogy ezt a gyötrő életet veled elviseljem!
Ha te melettem vagy nem számít milyen világ ez,
Csak az számít hogy mindent érezz!

Érezd, hogy szeretlek!
Érezd, hogy féltelek!
S hogy távolléted megöl engem,
Ha ezeket érzed minden rendben.



Már csak egy dolog kell nekem:
Az hogy szivedből szeress engem!
Ha nem szeretsz ne hazudj kérlek,
Mert én igazán szeretlek téged!

Beléd szerettem ezt már te is tudod,
De mért kell pont most elfordulnod?
Nem akarsz szeretni mert félsz attol,
Ha megtudja más mi lesz akkor.

Még csak nem is próbálsz meg szeretni,
Tudom ami nem megy nem kell erőltetni...
Tudtad, hogy ez lesz mégis kérted
Hogy mondjam el neked mi az mit érzek.

Már nem beszélsz velem, pedig jóban voltunk,
Lehet hagynom kellett volna úgy ahogy votunk...
De kértél engem s én nem hazudok neked,
Még csak nem is reméltem a szerelmed...

Talán ez volt a baj, hogy nem vagyok bagabiztos,
De nem akartam elkiabálni azt ami oly titkos.
Te adtál erőt a sötét, borús napokon,
S vártam, hogy a nap felragyogjon az égbolton.

Csak egy napsugár jött miről azthittem jót hoz,
De csak pillanatnyi remény volt és semmi köze a jóhoz.
El is tünt a remény nagyon hamar,
De a szerelmem nem volt pillanatnyi zavar.

Még most is szeretlek, ha te nem is akarod,
Várom, hogy ujra magábazárjon két karod.
Ne kerülj kérlek hisz az nekem rosszabb,
Hiszen nélküled minden nap egyre hosszabb.

Utolsó percekben



Éjszakákon át csak ébren ülsz,
Vársz talán eljön még egyszer utoljára,
A képe benned él, arcát keresed bármerre mész,
A sötétbe árnyékok közt nézed a csendet,
Vársz, hátha előlép a zárt ajtó mögül.



Bárcsak érthetném, hogy miért nincs itt,
Annyira hiányzik, leírni a szó is kevés,
Elmondani képtelenség, csak a szememben látható,
A hiánya az, hogy ő már más irányban jár.



Az ölelése még mindig itt van karjaimba zárva,
Ahogy az utolsó percekben hozzám bujt utoljára,
S már ment is egy másik világ irányába,
S vissza se nézett, s nem látta testem a földön,
Ahogy égnek emeltem kezem, s kiáltottam érte.



A pillantása még mindig itt van szemembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben rám nézet a drága,
S a következő pillanatban már nem is láttam,
S ő se szememben a fájdalmat, azt a kínt,
Ami miatt könnyem árvízként pusztította az utat.



Az arca még mindig itt van lelkembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben feje ott volt vállamon,
S a haja számhoz tapadt, és éreztem édes ízét,
S hirtelen hátrébb lépett, s megfosztott mindettől,
Ahogy megfordult és egyre csak távoldott s eltűnt az éjben.



A csókja még mindig itt van ajkamba zárva,
Ahogy az utolsó percekben éreztem szememmel,
S arcomhoz ért akkor, de ajkamra képzeletem,
S tudom megfakul idővel, de belém éget örökre,
Akkor elvette tőlem életem legédesebb ízét.



A szerelme még mindig itt van szívembe zárva,
Ahogy az utolsó percekben szíve a véget ütötte szívemnek,
S eldobta mindenem az egész életem, megvonta tőlem,
S létem már nincs többé, s már nem érzem szívem,
Akkor ott az utolsót verte, s csak a testem mi eljött végleg!

Féktelen pörgés,száguldás az élet
De ha mellettem vagy semmitől sem félek
Percek és órák,napok és évek
Ha fogod a kezem semmi baj nem érhet

Szemeidbe nézek és magamat látom
Mióta ismerlek mindig csak rád vágyom
Bőröd bársonya ,szemeid ragyogása
Rabul ejtett ,azóta rá sem nézek másra

Bárhová tekintek mindenben téged látlak
Nappal és éjjel mindig téged várlak
A kerek,az egész mi vagyunk igy ketten
Ennyire még soha, senkit nem szerettem

Minden pillanatban csakis rád gondolok
Ha magadhoz ölelsz elszállnak a gondok
Nincsen senki más, kire jobban vágynék
Számomra te vagy a legnagyobb ajándék

Bármerre vet a Sors,veled megyek oda
Szoritsd meg a kezem s ne engedd el soha
Mert ha te mennél én el nem engedlek
Hogyha én mennék,el soha ne engedj

Forró érintésre,tüzes csókra vágyom
Édes mosolyodra ahogy hozzám bújsz az ágyon
Buja ölelésre és vad éjszakákra
Ha mennem kell majd végleg,tudjam:nem éltem hiába..."

Egy téli zord napon,
Feküdtem a hideg havon.
Testemben a szív kővé dermedt
S a halál angyala itt termett.
Kézen fogott és vezetett
És én nem mondtam neki nemet.
A befagyott tóhoz értünk
S egy percre megakadt a léptünk.
Azután mentünk tovább a jégen,
Ezernyi felhő szállt fenn az égen.
Az angyal ekkor magamra hagyott,
Én úgy éreztem, megfagyok.
Lábam alatt megrepedt a jég,
Én próbáltam menekülni még.
Ekkor egy kéz megfogta kezem
És a partra kihúzott csendesen.
Te voltál az, ki segített,
Álölelted végre testemet.
Nem tudtál szeretni,
Engedtél meghalni.
Meghaltam a karodban,
A szívem kettétört titokban.

Szerettem volna a hangod mindennap hallani,
De mostmár kedvem lenne tényleg meghalni.
Itthagynék mindenkit, s mindent e földön,
Ennél is jobb lenne egy elhagyatott börtön.

Nem kell a társaság nem kell a remény,
Hisz mind csak szomorúságot hoz a végén.
Minek a remény, ha csak vágyódás az egész?
Minek a társaság, ha egyszer úgyis elvész?

Zárjatok, be s ne gyertek ide soha többé,
Ha a remény s minden más elfoszlik köddé.
Nem kell a szenvedés, csak feledni akarok,
Hogy ne legyenek többé szomorú napok.

Nem akarok se élni se meghalni, csak hagyjatok!
Soha többé nem akarom tudni, hogy hol vagyok!
Tönkretetted az életem, ezt soha el nem felejtem,
De még mindíg szeretlek s lehajtom a fejem.

Meghajlok a kín előtt mi még csak most kezdődik,
Irígylem azokat akik életüket gondtalanul élik,
Ők nem szenvednek a vágytól, hogy szeressék őket,
Kikre soha nem dobáltak még köveket.

Ha nem hagytok élni inkább menjetek el örökre!
S még most se szeretnék máshol lenni csak egy börtönbe,
Ami nekem nem lenne más csak égi áldás,
S tudnám, hogy nem kell több kín és vágyódás.

Mért nem tudok felejteni, s csak a szépre emlékezni?
Kit szeretek elindult másfelé és soha nem fog megérkezni.
Ám én tárt karokkal várom az egyettent ki jelent valamit,
S nem akarlak csak átölelni, egyedül csakis ennyit.

Mért nekem jutott ez a sors? Bár mindenki mást akar...
Mért mindíg a szerelmem megy el oly hamar?
Mért nem szeret végre valaki teljes szívből, igazán?
Ez lenne életemben a nagy feladvány?

Ha ez, én már meg is buktam,
S megtettem mindent amit tudtam.
Te nem akarsz engem és ezt megértettem,
De, hogy elfeledjelek azt senki ne kérje tőlem.

Végtelen csendben
Hozzád elmentem.
Még szívem sem dobogott
De a fény ragyogott

Jó érezni, hogy szeretlek
nagyon és egyre jobban
Ott bujkál a két szemedben
rejtőzködő mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, Veled szép,
És Veled teljes az élet!

Ha van valaki, ki igazán szeret,
Ki puszilgat és szeretget,
Együtt vagytok jóban, rosszban,
S mindig megbíztok egymásban.
De van egy érzés a legrosszabb:
Ha véget ér egy hosszú kapcsolat.
Jön a bánat, a zokogás,
S a kérdés: Miért?
A fiú halkan keresi a magyarázatot,
Húzza az időt, gondolkodik s dadog,
Gondold át magadban,
Hogy ő az, kire mindig is vártál,
Kit szerettél, s kiben megbíztál.
Ne légy szomorú, keress mást,
Mert valahol van egy szív, ki rád vár.
Ne hagyd el magad, légy erős,
Egyszer biztos megtalálod Őt,
A nagy Őt!

Szerelem


Az ember szerelmes gyakran lehet,
De szeretni csak egy embert lehet.
Szeretni s hűen élni,
Igazat mondani s semmitől se félni.

Semmitől félni csak remélni,
Ha igazán szeret minden bűnöd, megérti.
Megérti, s reméli, hogy nem fogsz,
Bizalmával újra visszaélni.

Nem fogsz visszaélni, hisz szereted,
Szereted, mert amit ő nyújtott,
Soha el nem feleded.

Hogy felednél, hisz nem lehet,
Az ember szerelmet sohasem vehet.
Szerelmet az ember nem vehet,
Hisz csak egy embert szeret.

Hm egyenlőre ennyi,elmentem psychológia ZH-t írni dejó

"Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy amikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy
szerelmed véget akkor ér."

(Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb)

Miért is nem...

Miért is nem haltam meg abban
az elkínzott, átkozott pillanatban,
mikor az első légáram tüdőmbe ért,
mikor szívem egész lényembe pumpált vért,
mikor az első fénysugár szemembe hatolt,
mikor hangszálam az első kiáltásra hangolt,
mikor az első mosolyra indult ajkam,
mikor az első szót motyogtam halkan,
mikor az első lépést megtettem,
mikor az első igaz könnyet ejtettem.
Miért is nem halok meg itt és most,
nem élne szív, test, egyetlen rost,
Megszűnne a mélységes fájdalom,
meghalnék...nem fájlalom!
Nem bántanék soha senkit többé,
nem válna a nevetés többé könnyé,
nem hiányoznék senkinek,
része lennék a semminek,
elfelejteném, hogy valaha is kértem,
sírtam, bántottam, éltem.

Épp olyan voltam én is, mint a többi lány,
mint a tarka réten egy aprócska virág.
Mint egy kicsiny madár a hatalmas égen,
mint egyetlen csepp az élet tengerében.

Most én vagyok a nap egyetlen sugara,
én vagyok az égbolt egyetlen madara.
Köszönöm Drágám, hogy egyetlenné tettél,
és hogy a mindenem, az életem lettél.
(Mátyás Krisztina: Más lettem)

Ha most nem

Ha most nem, utána késő lesz,
így is futva érkeztél, épp a végén
Egyetlen nap maradt csak hátra,
amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.

Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás,
egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd.
Látod, most gazdag lettél, megélhetted,
most megmenthetsz a pokolból egy életet.

De vigyázz, csak percek maradtak
mik az örökben pillanatokká törpülnek,
ennyi, és hajszál sem marad tőlem
Segíts kérlek, tudod, nagyon szeretlek

(Beke Zsuzsa)

Csak egy szó

Mennyire hiányzol! nem mondhatom el Neked,
még arra is vigyázok, hogy írjam meg a leveled,
nehéz úgy tenni, játszani, mintha nem szeretnélek,
eltagadni, hogy belül a szívemben, mennyire félek.

Hiányoznak a ki nem mondott, szerelmes szavak,
mikor melletted ültem, átöleltél és én hallgattalak,
csókjaiddal beborítottál, elvarázsoltad a számat,
akkor még nem tudtam, mi a gyötrelem, mi a bánat.

Hiányzol nagyon, átölelem a párnám és hagyom,
hogy szememből könnytenger áradjon szabadon,
gondolataim nálad járnak, én csak Téged várlak,
Édesem! "nem vagy itt, de én mégis látlak"!

Mennyire szeretlek, nem mondhatom el Neked,
csak a versek maradnak, vezetik a kezemet,
nehezen jönnek elő a szavak, én tétován állok,
egy apró jelre, egy szóra, arra az egy szóra várok.

Hiányzik, hogy nem várhatlak, nem írhatom a mesét,
hogy már nem gyűjtöd, nem küldöd nekem a zenét,
oly távolinak tűnik minden, s én csak várom a leveled,
hogy nem múlt el, még tart, és lesz számunkra, Szerelem.

SZABÓ GYŐZŐ GYULA: BÚCSÚ

Megtehetnéd - a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót életemre.
Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell hogy lássad, mennyire fájsz.

Pár órája...


Az illatod még érzem,
Érzem magamon,
Ha lecsukom a szemem még látom,
Még látom azt a tekintetet,
Ami elrabolta a szívemet.
Tegnap még boldog voltam,
Ma már csöndben állom,
Hogy kiürült testem
Mardossa kínzó fájdalom.
Aztán egy kicsit pityergek,
Könnyeim, mint óriási cseppek,
Mossák arcomról sok ezer csókod,
Amiket pár órája adott,
Az akit elfelejteni nem tudok.

Gyötrő vágy

Én nem tudom, én nem értem,
De egyre vártam és reméltem,
Hogy vágyam tárgya,
Ki szép és nemes
És mindenben tökéletes,
Meghallja majd, ha hívom,
Elűzi bánatom, kínom,
Összetöri a magányt,
Megoldja az örök talányt,
Mi férfi és nő között hevül,
Mikor a test a testnek feszül,
Mikor a kérdésre kérdés a válasz,
Mikor remeg a szív és a torok száraz,
Mikor elhagy és szívből nevet,
Mikor nem fogja már a kezet,
Mikor eltévedsz önmagadban,
Mikor szíved már lakatlan,
Mikor hiszed, már túl vagy mindenen,
Akkor. Akkor jön el a gyötrelem.