A virágnak megtiltani nem lehet....

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek-
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od"adnám a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életemben bús éjszaka;
Szeressen engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S kiviszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Petőfi Sándor

A SZERELEM, A SZERELEM......

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegyek a zöld vetésre,
Hej, csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok-
Tudom is én, mit csinálok!

Ady Endre: Örök harc és nász

Én asszonyom, be jó, ha bántalak:
Mea-kulpázok, megtörök sírok.
Várlak, kívánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szívemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyűlöllek.

Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

Sárgarépa Retek
Itt a farkam nektek !

Petőfi Sándor:
SZIVEM, TE ÁRVA RAB MADÁR!

Szivem, te árva rab madár!
Kit szűk, szoros kalitka zár,
Légy csendesebben odabenn,
Ne hánykolódjál oly igen;
Ugy megtalálod sérteni
Magad, hogy vér fog ömleni....

Vagy üsd magadat tehát,
Jőjön halálos seb reád;
Véreddel majd megírhatom
Szerelmem és hattyúdalom.

Radnóti Miklós:

Pirul a naptól már az őszi bogyó

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőn. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábnyomán.

Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Tizennyolc éves és ha nélkülem van
hallgatva jár, mint erdős partok
közt délidőn jár a nyári víz s
csillogó gondot ringat magában arról,
hogy sohasem telünk el csókkal és
szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.

Petőfi Sándor: OH SZERELEM....

Oh szerelem, te óriási láng!
Ki a világot gyujtod ránk,
Aztán ellobbansz... tán egy perc alatt,
S örök sötétség és hideg hamvad marad.

Petőfi Sándor: Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem?
Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő!
Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,
Miként a porban levágott emberfő.

Petőfi Sándor: Nincs jogom, hogy.....

Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert hiszen nem is vagy még ez enyém;
Néha mégis szerelemféltés, e
Legborzasztóbb mennykő üt belém.

Elsötétül a világ ilyenkor...
Elsötétül? nem, sőt meggyullad...
Végitélet van... alkotó az
Angyalokkal trombitát fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája...
Agyvelőm meg... szerteszét szakad...
Mert reám igy dörg le az ítélet:
A te sorsod örök kárhozat!

Petőfi Sándor: Mosolygjatok rám...

Mosolygjatok rám, oh mosolygjatok,
Ti szép leánykák szemei!
S én el fogom felejteni,
Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. -
Véljük, hogy a lyányok szive az ég,
Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.
A lyányi szív csalárd folyó csak,
Amelybe sugáraikat veték
Az égi csillagok...
Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

Ha van lelked a szításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
szakíts, feledj!
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
csak egy személy, mit szít a távol,
Isten veled!

Bolondság volt ez is, mint minden.
Silányság volt ez is, mint minden,
álom csupán!
S én, aki minden elvesztettem,
hogy rohantam e lehetetlen
Álom után!

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álom:
Isten veled!
Hogy ki vagyok, tudod Te édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!

A napsugár egy hajnalon benézett hozzám az ablakon
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

A csillagok ragyogjanak, repüljön messze a gondolat
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

Valahol várnak, madarak szállnak
üzenet az a dal, a hangodat várja, téged akar
Madarak szállnak, valahol várnak
Üzenet ez a dal, de nem érne el, csak az volna baj.

Szeretném tudni, hogy hol lehet, az az út, ami hozzád vezet.
Úgy kérlek, fogadj el, varázsolj még a szívemmel.

A napsugár egy hajnalon, benézett az ablakon.
Jó reggel kívánt neked, helyetted más nem jöhet.

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz.
Hanem valaki hiányozni fog,
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat,
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdad.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnödik, nem a vágy
s fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint gyermek s én is véle.

Csak rajta, csókolj és szeress,
szeresd, keresd a tort, a bált!
Különb belőled így se lesz -
de betörik a koponyád.
Butít a vágy, vesztünkbe ránt:
elveszti Sámson két szemét
és Salamon bálványt imád..
Boldog, ki nem próbálta még!

A bűvös sípost, Orpheust
úgy elragadta vak szerelme,
hogy lent a gyilkos Cerbeus
a négy szájával majd benyelte!
Szép Nárcissust is ez vezette
s a mélybe várta lenn a vége..
Maga szerelme lett a veszte
Boldog, ki nem próbálta még!

Sardánapál a bátrak bátra
kinek lábánál Kréta hódolt,
asszonyruhát szedett magára
s lányok közt ekkép forgolódott.
Szent Dávid is gondolt bolondot
és elhagyá jámbor hitét,
látván két, jó formájú combot..
Boldog, ki nem próbálta még!

Szép húgát Ammon megszerette
becsalta kérve: hozz ebédet!
S erővel megszeplősítette..
Vérfertőző parázna vétek!
Heródes meg (valót beszélek)
leütteté János fejét,
csak mert tetszett a tánc, s az ének...
Boldog, ki nem próbálta még!

De magamról sem hallgatok:
mint lepedőt a sulykoló,
püföltek pőrén - nem titok -
s ugyan ki volt a bajhozó?
Ki más is, mint Vauselles Kató!
Elvertek ott engem s Noélt,
akár egy lagzin... szó mi szó:
Boldog, ki nem próbálta még!

Tán észre tér a férfi végre,
s a nőzést egyszer abbahagyja?
Dehogy! Inkább máglyán elégne,
mint holni seprűnyél lovagja.
Ki szívét asszony-kézre adja,
már elherdálta ép eszét...
mert mind egy kutya: szőke, barna...
Boldog, ki nem próbálta még!

(Francois Villon)

Váci Mihály: Válasz

Az ég lobog, parázslanak a felhők,
az alkonyat lassan szálló korom.
Itt állok én, a fojtogatva felnőtt
ember s az új kínokat tanulom.

Tanítanak a cserdítő esztendők:
- idomító nyomuk az arcomon.
A feladott nagy kérdést, a jövendőt,
már azt is értem, s megválaszolom:

- az emberek ölelkező és fojtó,
gyűlölködéstől hajszolt társulása
kivándorol e szennyeződött korból

a tiszta lélegzetek fennsíkjára,
tökéletes rendjét hogy megteremtse és
meglelje abban is az űző szenvedését.

Váci Mihály: A zene

Kemény rügybe göngyölt virág lélek.
Te egyenként kibontod szirmait.
Partjaidon érezzük: - az az élet
a túlsó parton kezdődik, nem itt,

s keressük fuldokolva, hol a híd?
Szoros redőkbe facsarták az évek
a szenvedélyek piros zászlait.
Pólyált szívünkről a kötést letéped,

letöröd legyező kis pózaink,
melyekkel lombot hazudunk magunkra.
Hasztalan tanúskodnak gondjaink,

nem védnek meg és nem ment fel a munka,
ha pillanatra tudsz csak felragadni
egedbe - és nincs erőnk ott maradni!

Weöres Sándor: A beszélő forrás

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben

Váci Mihály: Rózsák

Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásik verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.

Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.

Halálosat dobbanak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák,
mit nem tudok megvallani.