Váci Mihály: Éj
Az éj nagy barna csónak,
úszik az ég sötétjén,
- egy soha nem volt csónak
rózsáját hogy letépném!
A Duna kardél-fénye
kettészeli szívem.
Sorsom két meredélye!
- a hidat keresem.
Nem tudnék mit kívánni,
mert nem tudom, mi kell?
S már így kell itt kivárni,
azt ami nem jön el.
Az éj nagy barna csónak,
úszik az ég sötétjén,
- egy soha nem volt csónak
rózsáját hogy letépném!
A Duna kardél-fénye
kettészeli szívem.
Sorsom két meredélye!
- a hidat keresem.
Nem tudnék mit kívánni,
mert nem tudom, mi kell?
S már így kell itt kivárni,
azt ami nem jön el.
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először....
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanák,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményeimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először....
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanák,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság-
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményeimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Petőfi Sándor: Dacos leány!
Dacos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...
Gondolj reája.-
Mit érzesz,
Nem rendül meg szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók hideg ölelés lesz!
Dacos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...
Gondolj reája.-
Mit érzesz,
Nem rendül meg szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók hideg ölelés lesz!
Nem Én választottam, Ő hívott engem
A hűség megtanított rá, hogy szabaddá kell lennem.
A szó kell csak hogy megérintsen, máris oltár lesz a testem.
Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.
Hát kísért meg újra
gyönyörű álruhádba bújva.
Hogy aztán jelmezed minden fodra legyen a hajnal sarkába dobva.
Meztelenséged szobra, így lesz az emlékezetnek foglya.
Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.
A hűség megtanított rá, hogy szabaddá kell lennem.
A szó kell csak hogy megérintsen, máris oltár lesz a testem.
Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.
Hát kísért meg újra
gyönyörű álruhádba bújva.
Hogy aztán jelmezed minden fodra legyen a hajnal sarkába dobva.
Meztelenséged szobra, így lesz az emlékezetnek foglya.
Nekem így szép ez a hűség,
pedig széttép, ami mélyen benned ég.
Kínlódni így jó, a hűség a legkegyetlenebb béklyó.
Jöjjön el már a nyugalom értem
túl annyi álmon, eltévedésen
Hogy ne meneküljek már tovább,
hogy ne meneküljek már tovább.
Ússzon el már az utolsó felhő
nyitná ki végre az ég ablakát.
Hogy ezen a tájon itt maradjak,
és ne meneküljek innen tovább.
Álljatok úgy az égen csillagok,
hogy jó szerencsét hozzatok.
Úgy álljanak a csillagok.
Rám talál tudom, itt is a jó szél
minden szigettől búcsúzni kell.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
túl annyi álmon, eltévedésen
Hogy ne meneküljek már tovább,
hogy ne meneküljek már tovább.
Ússzon el már az utolsó felhő
nyitná ki végre az ég ablakát.
Hogy ezen a tájon itt maradjak,
és ne meneküljek innen tovább.
Álljatok úgy az égen csillagok,
hogy jó szerencsét hozzatok.
Úgy álljanak a csillagok.
Rám talál tudom, itt is a jó szél
minden szigettől búcsúzni kell.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Mert ezen a földön találtam kincset
legalább azt ne veszítsem el.
Petőfi Sándor: Az én mátkám
Istenem, be várva várom
Azt az órát, amidőn
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölömbe jön.
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovarga senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a cédrus,
Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frígybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom - csak ilyet adj-
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!
Istenem, be várva várom
Azt az órát, amidőn
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölömbe jön.
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovarga senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyuló-e, mint a cédrus,
Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frígybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom - csak ilyet adj-
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!
Váci Mihály: Fájó ölelés
Meglelt fiát - szeret az élet!
Forrón a szívére szorít.
Nem tudom: gyönyör, kín, mit érzek?
Valami úgy belém hasít!
Kiáltanék, szólnék ujjongva,
de elakad lélegzetem.
Ha úgy magához nem szorítna,
nagyobbat dobbanna szívem.
De értem én: -rámlelt az élet!
Forrón szorít s én ölelem,
s találkozásunk nagy percében
Elszorul s fáj, fáj a szívem.
Meglelt fiát - szeret az élet!
Forrón a szívére szorít.
Nem tudom: gyönyör, kín, mit érzek?
Valami úgy belém hasít!
Kiáltanék, szólnék ujjongva,
de elakad lélegzetem.
Ha úgy magához nem szorítna,
nagyobbat dobbanna szívem.
De értem én: -rámlelt az élet!
Forrón szorít s én ölelem,
s találkozásunk nagy percében
Elszorul s fáj, fáj a szívem.
Olvad az idő, mint a jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!
Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.
Két szívdobbanás
Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg a kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg - mint gyermeki indulat,-
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják, nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: - tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó versét
megnyugtatta két tiszta szenvedély:
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusán.
Váci Mihály
Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
ki emeli fel ránk fejét
bátran, velünk nevetve és mi
kinek szorítsuk meg a kezét;
kinek hajlik hozzánk a válla,
ha feszíteni kell az izmokat,
míg - mint gyermeki indulat,-
átjár melegen a munka láza;
ki harcol a mi fegyverünkkel,
ki az, ki szerszámot emel,
ki jön, ha hívják, nyílt tenyérrel,
s ki közeleg dugott ökleivel;
az emberiség kit ölel magához,
védelmezőn kit karol át,
s ki az, kit eltaszítva átkoz,
mint menekülő gyilkosát.
Összegyűjt ez a karolás itt
s elválaszt: - tudjuk már e bolygón
kit kell szeretni forrón,
s kit kell gyűlölni mindhalálig.
Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
benne szánalom s gyáva düh nem él:
bizonytalan és vívódó versét
megnyugtatta két tiszta szenvedély:
a szeretet árasztja szét,
s összemarkolva gyűlölet dobálja,
így lüktet szívünk e két
legemberibb érzelem ritmusán.
Váci Mihály
Ó boldogság, te szabadon szárnyaló madár
Szállj le hozzám sebesen, ne hagyj szenvedni már.
Borítsd fölém szárnyaid, vonj magadba végre,
Röpülj hozzám szép madár, tévedj le a földre.
Ó boldogság, te szerényen bimbozó rózsa,
Ne hagyd, hogy szenvedésem életem kioltsa.
Áraszd édes illatod, s nyílj ki kérlek bennem
Legyen ágyad s otthonod, kettéhasadt szívem.
Ó boldogság, te messzire illanó álom,
Hagytad, hogy életem sivataggá váljon.
Porrá zúzott sziklakő, homokvihar lettem,
Már meghaltam legbelül, kiszáradt a lelkem.
Szállj le hozzám sebesen, ne hagyj szenvedni már.
Borítsd fölém szárnyaid, vonj magadba végre,
Röpülj hozzám szép madár, tévedj le a földre.
Ó boldogság, te szerényen bimbozó rózsa,
Ne hagyd, hogy szenvedésem életem kioltsa.
Áraszd édes illatod, s nyílj ki kérlek bennem
Legyen ágyad s otthonod, kettéhasadt szívem.
Ó boldogság, te messzire illanó álom,
Hagytad, hogy életem sivataggá váljon.
Porrá zúzott sziklakő, homokvihar lettem,
Már meghaltam legbelül, kiszáradt a lelkem.
Petőfi Sándor
Szeretsz tehát.....
Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
Szeretsz valóban, én nem álmodom!
De mért hagyád a végső pillanatnak:
Megfejtését e drága szent titoknak?
Egy pillanat hozzá meg üdvemet
És elválási gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki palotát építettet,
S midőn fölépül, számkiűzik őtet.
Sovár szivemre föl nem tűzhetnéd
Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csók virágot édes útitársul.
Távol tetőled oly bús életem!
De egy eszmével meg-megszépitem;
Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be
A viszontlátás gyönyörtengerébe!
Szeretsz tehát.....
Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
Szeretsz valóban, én nem álmodom!
De mért hagyád a végső pillanatnak:
Megfejtését e drága szent titoknak?
Egy pillanat hozzá meg üdvemet
És elválási gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki palotát építettet,
S midőn fölépül, számkiűzik őtet.
Sovár szivemre föl nem tűzhetnéd
Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csók virágot édes útitársul.
Távol tetőled oly bús életem!
De egy eszmével meg-megszépitem;
Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be
A viszontlátás gyönyörtengerébe!
Húsz év mulva
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriárd
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen....
Vajda János
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriárd
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen....
Vajda János
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet
Világok pusztulásán
Ősi vad kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet
Világok pusztulásán
Ősi vad kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ábránd
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc tetején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesíteném,
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc tetején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesíteném,
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
Látod, nincs mit mondanom, a napot, az órát sem tudom,
csak várom, hogy üzend, hogy vársz.
Most nem ontom bátran, okosan a szót, a falon át hallom csak a rádiót,
ha erre jársz, engem itt találsz.
Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
És az a rádió úgy zokog, mintha szerelmet vallana,
és nekem szól a legbutább dala.
Mert ugyanúgy hívlak most is, szánalmas hogy mindent elhiszek,
hogy mennyire örülnék Neked.
Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
Tudod, hogy vár még rám, a holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem, érthetetlen angyal-nyelven.
csak várom, hogy üzend, hogy vársz.
Most nem ontom bátran, okosan a szót, a falon át hallom csak a rádiót,
ha erre jársz, engem itt találsz.
Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
És az a rádió úgy zokog, mintha szerelmet vallana,
és nekem szól a legbutább dala.
Mert ugyanúgy hívlak most is, szánalmas hogy mindent elhiszek,
hogy mennyire örülnék Neked.
Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart,akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
Tudod, hogy vár még rám, a holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem, érthetetlen angyal-nyelven.
Éjfélkor a sötét belémlát, ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba nézés, ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel, társ nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hiszen éjjel magam vagyok rossz számízével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben: legyen bírám, s ha kell pribékem,
de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?
Legyen a bírám talpig ember, magát vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzött, miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban nem mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunkat, kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy Ember.
(Baranyi Ferenc)
és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba nézés, ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel, társ nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hiszen éjjel magam vagyok rossz számízével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben: legyen bírám, s ha kell pribékem,
de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?
Legyen a bírám talpig ember, magát vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzött, miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban nem mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunkat, kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy Ember.
(Baranyi Ferenc)
Tom drága! Ez van... előtted nem tudom a lelkivilágomat álarc mögé bújtatni!
Zorán. Nagyon szép szám és sokat mond.
(Ez egy válasz Moncy üzenetére (2004. 12. 07. kedd 14:07), amit ide kattintva olvashatsz)
2004. 12. 07. kedd 14:07
Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
néha látnod kell, az élet hogyan fogy el.
A lángot akkor őrzöd még
ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét.
Jó, mikor hisszük még,lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép,
hogy minden éjben ott lapul
az örök sötétség.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.
Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát ígér, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk hogy egy kicsit nehéz.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.....
ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
néha látnod kell, az élet hogyan fogy el.
A lángot akkor őrzöd még
ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét.
Jó, mikor hisszük még,lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép,
hogy minden éjben ott lapul
az örök sötétség.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.
Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát ígér, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk hogy egy kicsit nehéz.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.....
Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
néha látnod kell, az élet hogyan fogy el.
A lángot akkor őrzöd még
ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét.
Jó, mikor hisszük még,lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép,
hogy minden éjben ott lapul
az örök sötétség.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.
Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát ígér, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk hogy egy kicsit nehéz.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.....
ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
néha látnod kell, az élet hogyan fogy el.
A lángot akkor őrzöd még
ha félsz, hogy ellobban, elég
S elveszted fényét, melegét.
Jó, mikor hisszük még,lehet olyan a világ
Amilyet szeretnénk
Hidd el, a hajnal attól szép,
hogy minden éjben ott lapul
az örök sötétség.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.
Várj, a kezed ne húzd el
Annyi csodát ígér, amikor hozzám érsz
Ha sírsz, a szemed ne takard el
Miért titkolnánk hogy egy kicsit nehéz.
Egy érzés mindent eltakart,
s elhittük mindörökké tart
s a törvény nálunk dől le majd.
De jaj, a szerelemnek múlnia kell
s ha múlik akkor fájnia kell
hogy érezd mennyit ér, míg tart, míg él.
A szerelemnek múlnia kell akkor is ha égig emel.
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér.....
Tudod mit? Ne védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöng. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.
Elég volt annyi éven át remélni
és várni kíméletesen.
Már nem kíméllek, nem is figyelek rád.
Válallak és léted megszüntetem.
Ha barát akarsz lenni, elfogadlak, d
e kibírlak, mint bármi mást.
Úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.
Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz.
Nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
egyszer, talán, ha észretérsz.
(Szabó Lőrinc)
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöng. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.
Elég volt annyi éven át remélni
és várni kíméletesen.
Már nem kíméllek, nem is figyelek rád.
Válallak és léted megszüntetem.
Ha barát akarsz lenni, elfogadlak, d
e kibírlak, mint bármi mást.
Úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.
Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz.
Nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
egyszer, talán, ha észretérsz.
(Szabó Lőrinc)





Nóci







Christina Jolie
