"Vártál-e már valakit hosszú órákon át?
Lested-e az ablakból, remélve, hogy senkise lát?
Rohantál-e, ha megcsörrent az átkozott telefon?
Hánykolódtál-e álmatlanul egy-egy hajnalon?

Tudod-e, milyen, mikor semmi se fontos,
csak a beígért hívás lenne már pontos!
Tudod-e, hogy fáj, mikor nem jön el,
mikor bárhogy várod, ő nem hív fel?

Érezted-e már, hogy a szív - bár nem tud - mégis fáj?
Tudod-e, milyen, mikor a körmöd a tenyeredbe váj?
Kívántad-e úgy őt, hogy sírnod kellett tőle,
hogy soha, de soha nem lesz eleged belőle?

A szerelem kín, de szeretünk szenvedni,
s kínunk okozóját nem tudjuk elengedni. "

(millió bocsi mindenkitől: lehet van bennem egy-két vonyó... de most naggggyon ilyen zenére lenne kedvem ropni....nem tud valaki valahol ilyen jellegű buliról?? )


"Drága isten arra kérlek, aranyeső hulljon nékem
aranyeső a virágos réten, aranyeső a szép kis házra, aranyeső a jó anyámra, Jaj, ha meghalok!



Hej, romák és testvérek amíg élek addig én csak zenélek
Úton-úton, útfélen Buba Mara marad az én reményem!

Gyere-gyere Buba Mara, énekelj, életünk
Mit sem ér muzsika nélkül
Gyere-gyere Buba Mara, létezel, elhiszem,
Nem élhetünk zene nélkül



Bocsássa meg nekem a világ, szeretem a hegedű szavát
Bocsássa meg nekem a világ,szeretem a magyar muzsikát
Húzzad hát öreg cigány, a fülembe húzd!
Magyarázd el nékem, hogy a szívem mégse fáj ...."

"Árny és fény, egy érzésben minden elfér.-
Könnyű tánc, a múlt nem bánt!
Elveszve, valahol kint az éjben várlak
Árny és fény, de a csókod véd.

Késő már szólni, de nem tudnálak elhagyni!

Ne mondj igazat, még hinnem kell, hogy vagy!
Hazudjunk fényt, az élet szép!
Ma ne mondj igazat, minden jó, ha vagy!
Őrizz, s adj több fényt!

Tűz és jég, amit érzek az többé nem véd.-
Könnyű vágy, a múlt nem bánt.
Ne menj el még, ne add fel a kettőnk dolgát!
Tűz és jég, csak a csókod véd! "

"Mindig ugyanaz bánt,hazug szemekkel mosolyogsz rám.
Elég a sok üres beszéd,úgy szeretnélek szeretni még.

Tudom, hogy csak mese volt,minden szavad, ami szólt.
Tudom, hogy csak duma volt,minden álmom szerte folyt.

Nem kell már, hogy nevess rám,hazug a szem és hazug a száj.
Nem kell már, hogy velem legyél,mégis fáj, ha nem vagy enyém.

Érzem, kevés a szó,mi elmondaná nekem Te vagy a jó.
De a szívem most már szabadon jár,lehet, hogy ez jobb így talán.

Tudom, hogy csak mese volt,minden szavad, ami szólt.
Tudom, hogy csak duma volt,minden álmom szerte folyt.

Nem kell már, hogy nevess rám,hazug a szem és hazug a száj.
Nem kell már, hogy velem legyél,mégis fáj, ha nem vagy enyém....."

na most vagy hardwires vagy vagy olvasod a blogom :D lebuktál :D (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 02. 21. kedd 20:47), amit ide kattintva olvashatsz)

GYORSFARKÚAK BALLADÁJA
//írta akellla, goldengate portállakó//

A csajod azt súgja, ne siessd még el!
Te pedig bőszen, harcolsz a kéjjel..
De amint látod, hogy viháncol rajtad..
Lemegy a függöny, és elsül a farkad.

Bocsáss meg Drága! - mondod a lánynak..
Ő meg morogja: gyorsfarkú állat..!
Újabb menetre nem vágyik farkad..
A gecis puncit meg ki kell, hogy nyaljad..

Nem túl jó dolog, a gecibe nyalni..
Ezért barátom, tanulj meg kúúúrni...!!!

ződ erdőbe vótam, megbaszlak oszt jóvan

Szemed sötét,akár az éj,gyere,ne félj!

"Mily messze vagy tőlem,
A holdfényén repülnék hozzád,
Szelek szárnyába kapaszkodva
A szivárvány bíborán,
Csak odaérhetnék, és betölthetném
Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
Vagy fekete szárnyaimon mint techalálból ébredt
Sötét angyal, bánom is én mivé lettem,
Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
Emelj magadhoz, és ne engedj el soha,
Ez az élet velem eddig olyan volt mint egy gonosz mostoha...

Hiányzol. Látod a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
De ha nem kell már, dobd el és taposd szét...
Inkább a halállal egyesülök akkor,
Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja..."

"Hogy mondjam el, hogy mennyire Szeretlek,
Hogy mondjam el, hogy régóta kereslek.
Hogy mondjam el, hogy vágyom a csókodat,
Hogy mondjam el, hogy vártam Rád jó sokat.
Hogy mondjam el, hogy becéző szép szavak,
Hogy mondjam el, hogy csak Rólad szóltanak.

Szeretlek Kedvesem, mint harmat a füvet,
Szeretlek Kedvesem, Te gyújtod a tüzet.
Szeretlek Kedvesem, Te Kellesz énnekem,
Szeretlek Kedvesem, erről szól énekem.
Szeretlek Kedvesem, jelenben és jövőn,
Szeretlek Kedvesem, ne éljek szenvedőn.

Most már elmondhatom, hogy boldog vagyok én,
Most már elmondhatom, hogy széles Földtekén
Tőled kaptam az igazi szép Szerelmet,
Tőled kaptam mindazt, ami nekem kellett.
Most már elmondhatom, hogy nem is kell soha más,
Most már elmondhatom, ez őszinte vallomás."

Miért is? (Ez egy válasz babuci üzenetére (2006. 02. 16. csütörtök 07:30), amit ide kattintva olvashatsz)

Moncy! El vagyok alélva. Imádlak!

Ezt a verset a Férjemnek ajánlom... tudom h. olvassa néha a Fórumot...

"El kell, hogy engedj magadban végre,
A történetnek immár véglegesen vége.

A döntés a kezedben volt, Te döntöttél,
Szótlanul, némán itt hagytál, elmentél.

Nem kaptam egy cseppnyi útravalót sem,
Pedig könyörögtem, de nem adtál mégsem.

Csak egy hónap a gyász, maga volt a pokol,
Te nem gyászoltál, mégis te vagy az, ki okol.

Ki a saját elkövetett hibáiért hibáztat engem,
Te mondod nekem, hogy én nem is szerettem?

Térden állva könyörögtem, zokogva Istennek,
Hittem, hogy az imáim meghallgatásra kerülnek.

De szíved jégpáncéljába ütköztem szüntelen,
S, akkor egy nap meghaltam, de újjá születtem.

Tudod, nem mindenki rossz, s hazudna nekem,
Valakinek majd az egész életet jelenti az életem.

Eldobtál magadtól, most már élned kell nélkülem,
Pedig éreztél, s amit éreztél: színtiszta szerelem.

Hinnem kell, nem léteznek pusztán rossz emberek,
S vannak olyan emberek, akik őszintén szeretnek.

S lesz egy, ki mindenkinél jobban fog majd szeretni,
Ki velem együtt fog majd sírni, s velem fog nevetni.

A hercegnő most sír, zokog, pedig nem lenne szabad,
El kell, hogy engedjelek a szívemből, el kell hagyjalak.

Engedj hát el magadban, mennünk kell tovább Drága,
Éjfél után új nap virrad, ne várjunk szép csodára hiába..."

"Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,
a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,
mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba
ártatlan szeme minden újra, szépre
csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet
valóban, igazán, létezhet?

Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,
hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a
szerelem vérvörös lángja.

A tiéd, megkaptad, vigyázz rá,
zárd el duplán-biztos páncélszekrénybe:
a szíved közepébe, tápláld, szeress,
és hagyd, hogy szeressenek,
ne akard megmagyarázni, csak
hagyd, cirógatni, végig simítani magadon
az érzést, fogadd magadba, körülölel majd
és megmelegít, akár nyári szellő, langyos,
kristálytiszta mindenek ura, végtelen óceán.

A szerelmet az élettel együtt,
és annak végéig tanulod, meg soha
nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,
nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,
érzelmek, haja fejed magába fogadó
selyme, bársonya, mindig meglepő,
magával ragadó arca, naponta megcsodálod,
elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,
életet ajándékoz minden nap minden pillanatában.

Ajka, és ahogy csókol, megremegsz, ájulás,
lábaid gyengék, mindenek súlya, a szerelem
nehezedik rájuk, álomtájra, álmok közé repít
oly-oly könnyedén.

Csak az ajkak beszélnek, minden más érdektelen,
elmondják egymásnak a varázsigét, a Titkok Könyvét, belelapoznak, beleolvasnak,
és rájössz mindez nem földi gyönyörűség,
a csodák-csodáját éled át könnyedén.
Nyakán az inak, megfeszülnek,
és te magadba szívod női illatát,
melyhez nincs hasonló, nincs más kábulat,
rácsodálkozol testének minden elrejtett kis
pontjára, szemed színt vált, magával ragad
a gyönyör, nem tudod, mit miért, hol és hogyan,
és őmagába fogad, rád tapad, eggyé válik veled,
megszunik tér s idő, szerelemvörös betűkkel
íriszébe égeted gondolatod: SZERETLEK!

Szerelempárás testére tekintve
egy érzés, két karodba zárd, öleld, félton, óvón,
nem engednéd, kell, bódítóan kell neked,
minden pillanat minden pillanatában,
örökké, hiszed, a halál is legyozhető,
mindig szeretni akarod, vigyázni rá,
táplálni, vigyázni a csodát,
ismételni, csökönyösen ismételni,
mert nem lehet megunni.

Létezhetsz, mert létezik,
szerethetsz, mert szeret,
beszélhetsz, érti szavad,
érti, felfogja, mit mondasz,
de csak rábólint, hisz neki annyira egyértelmű,
mint hogy holnap is lesz egy nap, felkel a nap,
forog a föld. De azért hálás neked, bólint,
ő is így gondolja, amit elsuttogtál:
MEGSZERETTELEK ÉLETRE-HALÁLRA!"

"Rohanj hozzám, de csak hozzám
Ne hozz semmit nekem csak magad!
Nem vagy álom, nem vagy emlék,
Nem vagy elfelejtett gondolat!
Hagyd az ajtót tárva-nyitva
Rohanj hozzám, hogy már lássalak...
Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem
Ölelj engem, erősebben
Bűvös körödben vágy éget el
Rohanj hozzám, de csak hozzám,
Ne szaladj el tőlem hirtelen...

Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem... "

"Bárhová nézek, csak téged látlak.
Bármerre megyek, lábad nyomát keresem.
Bármilyen mély a kút, benne szemed tükre néz reám.
Fogva tartasz engemet.

Bármikor kérdezel, nyelvem akadozva felel.
Bármilyen nagy a csend, mindig hallom hangodat.
Bármiről álmodom, tiéd a főszerep.
Fogva tartasz engemet.

Bármeddig tart az élet, így mindig így érzek.
Bárhogy is akarják, nem feledlek Téged.
Bármily csekély is a remény, én nem adom fel.
Tarts fogva engemet! "

"Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik! "

"Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.

Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.

Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.

Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre."

"A világ most nyugodni tér,
aludj Te is, jó éjszakát,
szemedet hunyd le, ne félj,
mostantól Én vigyázok rád.

A csillagok fénye elkísér,
amíg újra elő nem bújik a nap,
s a hold is csak Rád figyel,
míg megérkezik a holnap.

Az angyalok odafent az égen,
őrzik legszebb álmaid,
csókjukkal altatnak el szépen,
hogy bejárhasd a végtelen világait."

"Szeretném elmondani, mit érzek...
milyen nagyon szeretlek Téged!
Veled alszom, Veled kelek,
hogy mondjam el, hogy szeretlek?
Elmondanám, de nem tudom,
nincs arra szó az ajkamon.

Neked adnám a napkelte titkos fényét,
kigyújtanám vele arcod puha bôrét.
Ha Te lennél az erdôs hegy,
én lennék egy titkos ösvény,
mi völgybôl a csúcsra megy.
Te lennél csobogó kis patak,
én lennék rajtad a zuhatag.
Te lennél a gyöngyözô kacagás,
én lennék a figyelmes hallgatás.
Te lennél a tavasz, lelkembôl
végleg eltűnne a fagyos tél.
Te lennél a féltett drága kincs,
ôriznélek, ha tolvaj sincs.
Ha Te vagy a tenger, a hullámzó tó,
leszek én a szellô, nagy hajó.

Ha madarak lennénk,
Véled szállnék a magasba.
De ha szárnyamat tépnéd,
lehullnék a porba... "