Szeretsz engem nagyon, ugyi?
Azért nincsen rajtad: Bugyi.

Ismeretlen szerző műve :-)

Weöres Sándor:
TÜNDÉRSZERELEM

"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be --"

Weöres Sándor:
A TÜNDÉR
Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Weöres Sándor:
RÓZSA, RÓZSA RENGETEG

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,
csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut, remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,
nevetésed ittmarad,
nevetésed ittmarad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

PAUL VERLAINE
A LILA BUDOÁRBAN, (1830)

Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testeded,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.

S félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód, szerelmem,
kemény, hegyes, eperszem,
ha ajkad rátapad.

Ingecskédet, lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.

- "Még, még, még, még, még" - mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
- "Még, még, még, még" - zihálod,

ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.

"Tudod-e mi a bánat? Várni valakit,
aki nem jön többé. Elmenni onnan,
hol boldog voltál, s otthagyni a
szívedet örökké. Szeretni valakit, aki
nem szeret téged, könnyeket
tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem
érni. Csalódni. Csalódott szívvel, de
mindig remélni. Megalázva írni egy
könyörgő levelet. Szívdobogva várni,
s nem jön rá felelet. Hangokat idézni,
mik lelkedbe hullanak. Rózsákat
őrizni, mik úgyis elhervadnak. Hideg
búcsúzáskor egy csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni.
Kacagni, kacagni hamis
lemondással. Otthon átkönnyezni
hosszú éjszakákat, s imádkozni: Ő
sose tudja meg, mi a bánat!"

Nem vers.. de imádom:

"Ez a perc mi nem volt eddig sosem
Rajtad áll, hogy nyersz, vagy vesztesz velem
Ez a perc, hogy mindenki rajtunk mosolyog
Ellenség barát a rokonok
Csak bámulnak ránk

Ez az út, hogy minden együtt legyen
A te új és az én rég magányos nevem
Ezután már a szálloda portán kiderül
Hogy enyém vagy, nem vagy már egyedül
S tán másképp néznek rám

Ezután ha, minden csak félig sikerül
Te is hibás vagy nem csak én egyedül
Már nem szólhatsz rám

Maradunk hol eddig voltunk, s leszünk
Csak a világ, az táncolt egy kört nekünk
Ezután ha bárhol is kábán ébredek
Már tudom, miért vagy s én miért leszek
Mindig jó hozzád
Nagy az út, és abba még minden belefér
Hát szaladjunk együtt a holnapért
Vigyázok majd rád

És ezt most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem

Ne ígérj, és én sem súgok neked
Szavakat, ami szép, de mégsem hiszed
Amikor a szemedbe nézek, kiderül
Hogy ki az, ki marad, ki menekül
S ki tartozik hozzám
Mert ha a lét egy kalitkába beszorul
Te fizetsz és én is de cudarul
Hát hallgass most rám...

Ha itt maradnál....nem indulnék még én sem...
Ha nem indulnál,nem lenne érkezésem...
Hová is mennék,hová is lennék egyedül én?
Nélküled nem kell útlevél.
Az otthon ott volt,ahol bejártunk mindent százezerszer már
S apánkat kértük hogy vegyen fel most az egyszer,mert magasról más lesz a táj...
Az otthon itt van,ha jössz mellettem..
Még ha nem is nézel rám...
Tudod,már régen észrevettem,hogy szemedben én hazáig látok simán....ellátok simán...
Rádnézek néha némán és az otthon visszanéz rám....
Az otthon ott lesz,ahol megállunk..
ki régen felvett,rég nincs már..
Magunkban súgjuk,csak tegyél le,mert ma végre..megtaláltuk...
Más lett a táj...
Egy szívhez szalad sok kis ér...sok szivet hajt egy cseppnyi vér...
s ha messze lennél..
Elég lesz mindig négy liter,hazáig elmész ennyivel..ha menni kell...
De most jönnöd kell...
Az otthon ott van,ameddig ellát vaksötétben két szemünk
Vak lovak vagyunk az éjben..nincsen út és nincs kötél sem...de mi mégsem tévedünk.....

Hazaértünk hidd el...

"Miért kell várnom ennyi éven át?
Mit kell tennem, hogy végre rám találj?
Segíts Uram! Súgd kérlek nekem:
Meddig kell várnom, s mi a célod velem?

Csak mutasd, hogy merre menjek,
hol van az út min át kell mennem?
Csak mondd, hogy meddig kell várnom,
mikor engeded hogy rám találjon?

Súgd meg kérlek mikor leszek boldog?
Mikor mondhatom hogy könnyű lelket hordok?
Segíts eltévedt gyermekednek látni,
s ne hagyd neki az Életet tovább fájni!"

"Nem számít, hogy ki volt előttem
Nem számít, hogy mi lesz utánam
Nem számít, hogy hányan lesznek,
Míg újra jövök Hozzád.

Csak az számít, hogy mikor veled vagyok, örülj nekem,
Hogy azt érezzem, elfogadható és szerethető testem, lelkem,
Hogy nekem villanjanak a csibészes szikrák a szemedben,
Mikor csupa jót mondasz nekem, és Te is élvezetet lelsz bennem.

Minden mozdulat kedves, természetes
Feledtet görcsöt, szorongást, előítéletet.
Gondolkodni rajta érdemes,
Vajon mitől lehet?

Akit előhívsz belőlem, az az önmagam,
Akit én is szeretek, akit már régóta nem látok
A kislány, az elegáns nő, a huncut boszorkány,
A vagány kölyök, aki fiúsan fára mászott.

S hogy végigkacagom, s jól érezve magam
Felszabadult és boldog vagyok,
Mindez csak a Tiéd, hisz Te varázsolod.
Az a pár óra számít, amikor Veled vagyok.

Nem baj, ha nem hívsz
Nem baj, ha rám sem nézel többet,
Hisz tudom, főnyeremény nem vagyok Neked.
De mostmár tudom, hogy ilyen is lehet.

Az akkor voltban, abban az O.K. érzésben
Bármikor elmerülhetek és lubickolhatok,
Mert örökké itt él bennem, újra belebújhatok
És bármikor hasonló történhet, ha Te is akarod."

"Csendben szólítalak meg most
Apró néma betűkkel, bár
Kiáltani volna jó érted, hozzád
Lelkem másik oldalához.

Mint a csillagok ragyogása
Mit érinteni nem tudok,
Fájó minden szép gondolat,
Mert a fogyó hold meglopott!

Irigylem az eső tiszta,
Halkan pergő csöppjeit,
A világ bármely szép tájának
Áztathatja földjeit.

S a szél amely ma még engem
De nemsoká már téged érint,
A napfény melyben fürdik arcom
Holnap neked kinál új reggelt.

De itt vagy velem mégis,minden
Fájó messzeséggel dacolva,
S az áradó érzelem folyam
Megtölti lelkem sivár árkait..

Mégis félem szép szavad
Még ha lelkemig hatol is,
Mert érzem a pillanat elvész,
S helyében csak néma csönd marad.

Mint szép ívű szivárvány, mely
Gyöngéden öleli a rétet
Úgy vágyom legyőzni a magányt,
És a kínzó messzeséget.

Szellő szárnyán röpit magával
Feléd az éhes gondolat,
Egy ragyogó fénylő hídon át
A semmiből új dimenzióba.

S ha majd egy gyöngéd érintés
Ébreszt, kínzó vágyaimra
Válaszul, lehunyom a szemem,
Magamba zárom minden rezdülésed.

És megőrzöm azokat mélyen,
Mert érzem a pillanat, akkor
Már örökre megmarad és
Tudom, te is lehunyod a szemed..."

"Szeretném elmondani, mit érzek...
milyen nagyon szeretlek Téged!
Veled alszom, Veled kelek,
hogy mondjam el, hogy szeretlek?
Elmondanám, de nem tudom,
nincs arra szó az ajkamon.

Neked adnám a napkelte titkos fényét,
kigyújtanám vele arcod puha bôrét.
Ha Te lennél az erdôs hegy,
én lennék egy titkos ösvény,
mi völgybôl a csúcsra megy.
Te lennél csobogó kis patak,
én lennék rajtad a zuhatag.
Te lennél a gyöngyözô kacagás,
én lennék a figyelmes hallgatás.
Te lennél a tavasz, lelkembôl
végleg eltűnne a fagyos tél.
Te lennél a féltett drága kincs,
ôriznélek, ha tolvaj sincs.
Ha Te vagy a tenger, a hullámzó tó,
leszek én a szellô, nagy hajó.

Ha madarak lennénk,
Véled szállnék a magasba.
De ha szárnyamat tépnéd,
lehullnék a porba... "

"A világ most nyugodni tér,
aludj Te is, jó éjszakát,
szemedet hunyd le, ne félj,
mostantól Én vigyázok rád.

A csillagok fénye elkísér,
amíg újra elő nem bújik a nap,
s a hold is csak Rád figyel,
míg megérkezik a holnap.

Az angyalok odafent az égen,
őrzik legszebb álmaid,
csókjukkal altatnak el szépen,
hogy bejárhasd a végtelen világait."

"Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.

Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.

Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.

Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre."

"Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik! "

"Bárhová nézek, csak téged látlak.
Bármerre megyek, lábad nyomát keresem.
Bármilyen mély a kút, benne szemed tükre néz reám.
Fogva tartasz engemet.

Bármikor kérdezel, nyelvem akadozva felel.
Bármilyen nagy a csend, mindig hallom hangodat.
Bármiről álmodom, tiéd a főszerep.
Fogva tartasz engemet.

Bármeddig tart az élet, így mindig így érzek.
Bárhogy is akarják, nem feledlek Téged.
Bármily csekély is a remény, én nem adom fel.
Tarts fogva engemet! "

"Rohanj hozzám, de csak hozzám
Ne hozz semmit nekem csak magad!
Nem vagy álom, nem vagy emlék,
Nem vagy elfelejtett gondolat!
Hagyd az ajtót tárva-nyitva
Rohanj hozzám, hogy már lássalak...
Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem
Ölelj engem, erősebben
Bűvös körödben vágy éget el
Rohanj hozzám, de csak hozzám,
Ne szaladj el tőlem hirtelen...

Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem... "

"Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,
a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,
mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba
ártatlan szeme minden újra, szépre
csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet
valóban, igazán, létezhet?

Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,
hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a
szerelem vérvörös lángja.

A tiéd, megkaptad, vigyázz rá,
zárd el duplán-biztos páncélszekrénybe:
a szíved közepébe, tápláld, szeress,
és hagyd, hogy szeressenek,
ne akard megmagyarázni, csak
hagyd, cirógatni, végig simítani magadon
az érzést, fogadd magadba, körülölel majd
és megmelegít, akár nyári szellő, langyos,
kristálytiszta mindenek ura, végtelen óceán.

A szerelmet az élettel együtt,
és annak végéig tanulod, meg soha
nem ismered, a magyarázhatatlan csodát,
nincs képlet, nincs szabály, csak érzetek,
érzelmek, haja fejed magába fogadó
selyme, bársonya, mindig meglepő,
magával ragadó arca, naponta megcsodálod,
elvarázsol, magához láncol, mint tiszta oxigén,
életet ajándékoz minden nap minden pillanatában.

Ajka, és ahogy csókol, megremegsz, ájulás,
lábaid gyengék, mindenek súlya, a szerelem
nehezedik rájuk, álomtájra, álmok közé repít
oly-oly könnyedén.

Csak az ajkak beszélnek, minden más érdektelen,
elmondják egymásnak a varázsigét, a Titkok Könyvét, belelapoznak, beleolvasnak,
és rájössz mindez nem földi gyönyörűség,
a csodák-csodáját éled át könnyedén.
Nyakán az inak, megfeszülnek,
és te magadba szívod női illatát,
melyhez nincs hasonló, nincs más kábulat,
rácsodálkozol testének minden elrejtett kis
pontjára, szemed színt vált, magával ragad
a gyönyör, nem tudod, mit miért, hol és hogyan,
és őmagába fogad, rád tapad, eggyé válik veled,
megszunik tér s idő, szerelemvörös betűkkel
íriszébe égeted gondolatod: SZERETLEK!

Szerelempárás testére tekintve
egy érzés, két karodba zárd, öleld, félton, óvón,
nem engednéd, kell, bódítóan kell neked,
minden pillanat minden pillanatában,
örökké, hiszed, a halál is legyozhető,
mindig szeretni akarod, vigyázni rá,
táplálni, vigyázni a csodát,
ismételni, csökönyösen ismételni,
mert nem lehet megunni.

Létezhetsz, mert létezik,
szerethetsz, mert szeret,
beszélhetsz, érti szavad,
érti, felfogja, mit mondasz,
de csak rábólint, hisz neki annyira egyértelmű,
mint hogy holnap is lesz egy nap, felkel a nap,
forog a föld. De azért hálás neked, bólint,
ő is így gondolja, amit elsuttogtál:
MEGSZERETTELEK ÉLETRE-HALÁLRA!"

Ezt a verset a Férjemnek ajánlom... tudom h. olvassa néha a Fórumot...

"El kell, hogy engedj magadban végre,
A történetnek immár véglegesen vége.

A döntés a kezedben volt, Te döntöttél,
Szótlanul, némán itt hagytál, elmentél.

Nem kaptam egy cseppnyi útravalót sem,
Pedig könyörögtem, de nem adtál mégsem.

Csak egy hónap a gyász, maga volt a pokol,
Te nem gyászoltál, mégis te vagy az, ki okol.

Ki a saját elkövetett hibáiért hibáztat engem,
Te mondod nekem, hogy én nem is szerettem?

Térden állva könyörögtem, zokogva Istennek,
Hittem, hogy az imáim meghallgatásra kerülnek.

De szíved jégpáncéljába ütköztem szüntelen,
S, akkor egy nap meghaltam, de újjá születtem.

Tudod, nem mindenki rossz, s hazudna nekem,
Valakinek majd az egész életet jelenti az életem.

Eldobtál magadtól, most már élned kell nélkülem,
Pedig éreztél, s amit éreztél: színtiszta szerelem.

Hinnem kell, nem léteznek pusztán rossz emberek,
S vannak olyan emberek, akik őszintén szeretnek.

S lesz egy, ki mindenkinél jobban fog majd szeretni,
Ki velem együtt fog majd sírni, s velem fog nevetni.

A hercegnő most sír, zokog, pedig nem lenne szabad,
El kell, hogy engedjelek a szívemből, el kell hagyjalak.

Engedj hát el magadban, mennünk kell tovább Drága,
Éjfél után új nap virrad, ne várjunk szép csodára hiába..."

Moncy! El vagyok alélva. Imádlak!