Váci Mihály: Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe néz,
mosolyogj szomorúan:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Petőfi Sándor: Felhő és a csillag

Mikor isten a férfit teremté,
Homlokára szállt sötét ború,
Nem tudom, miért? ... csakhogy e borúból
Lett a felhő s égiháború.

Mikor isten a hölgyet teremté,
Örömében sírva fakadott.
Most is látni az örömkönnyeknek
Cseppjeit, a sok szép csillagot.

f

Szebb öröm

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: ó harmatos
Alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

Tom! Oxigén. Számolunk rád!

Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta: napok, napok.
S tán nem sokára napokkal se mérek,
Azt mondom: percek és pillanatok.

Éjszaka

Sötét van. Éjfél. Néhány lámpa
verdesi szárnyát a hegyen.
A villamos se jár. Bogárka
fénylik a hűvös síneken.

Miért ülök itt és virrasztok?
Ki bízta rám a gondjait?
Hisz mind, kikért itt annyi harc volt-
már békességgel álmodik.

Ők, sorsuk szelíd szerpentinjén
emelkedve mennek tovább;
rég tudják már, míg én csak hinném:
- mi van a hegyen odaát?

A Holnap szép ereszkedőin,
- hol csörgedezve lezuhog,
és látni már tengerbe érni
ezt a kanyargó századot.

Mi nem jött el soha

Majd az idő befedi rajtunk
mohával a tört sebeket:
- elfeledjük, amit akartunk:
öregek leszünk, betegek.

Nem lesz semmink, csak az emléke
annak, mi nem jött soha el.
Csak kettőnk közt épül a fészke,
s már csak minékünk énekel.

Az élet majd, ami naponta
meghal bennünk és körülünk.
Az eljövőért esünk gondba,
- túlélőnek örülünk.

Elég volt!

Kedvesem, mond egy jó szót értem.
Szeress nagyon, fáraszd szívem.
Hogy élhessek, egyetlen érdem:
elájulni térdeiden.
Ki vagyok én? Milyen jogom van
lábon hordani homlokom?
Csak az, ha boldog sikolyodba
az én jajgatásom fonom.

Ím, megadom magam. Elég volt!
Ember kell nem emberiség!
Szemed kell már csak, nem az égbolt;
- tenger helyett könnyed elég.

Miden teérted

Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead

az elme - pontos összeg csak téveled
lesz világ: - tökéletes ha vagy!
Míg észreveszel, látsz - csak addig élek:
Benned, veled hiszem még harcomat.

Épülő sorsod világot megértet
velem - s milliók sorsára mutat;
szerelem bennem már csak érted ébred,

s csak tetőled kelhet harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva - csak tenéked magamat.

Az igazság

Az igazság oly egyszerű,
mint hegyre vivő lábnyom.

De nem követi senki, mert
behordja szél, veri nap,

s mert biztosabb a haladás
sárban, homokban - a lapályon.

Hűség

Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad;

ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként fel érj
tiszta homlokoddal;

ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy - szememben,
s nyitott szemmel néz hess - magad
magaddal szemben;

ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű én hozzám is;
maradj mindég az, aki vagy,
s a szívem már hisz.

Eretnek

Szeretek egy asszonyt
- mert ez az asszony ember.
Szeretek egy embert
- mert ez az ember asszony.
Szeretem az égboltot
- mert olyan, mint a tenger.
Szeretem a tengert
- mert olyan, mint az égbolt.
A szellemet szeretem
- izgatóbb, mint a test.
Szeretem a testet
- lázítóbb, mint a szellem.
Én szeretem a bűnt
- utána jobb vagyok.
Szeretem az erényt
- a bűnre ad jogot!
És szeretem a létet
- mert gyötör és meg öl.
Szeretem a halált
- mert fenyeget, hogy éljek.
Szeretem, szánom magamat,
- roncs vagyok, pusztulok.
Szeress, kiket szeretnek
- jók, hallhatatlanok.
A rossz ember fogódzkodik
- kapaszkodik a jóba,
szállsz magasan a fényben.
Lakmusz papír a lelkem
- sorsom szomorú próba:
merülni minden mélybe
- belefürödni a korba.
Szeretlek, mert olyan vagy
- milyen soha se voltam,
szeretlek, mert olyan vagy
- amilyen nem lettem.
Szeretlek, mert te más vagy
- más vagyok, szeretlek.
Nem hívők égtek a hitért
- mindig csak az eretnek.
Mindenkit ismerek
- azért szeretlek téged.
Lángolnak csillagok
- csak a földön van élet.

Ez nem nagy költőtől származik, de talán tetszeni fog Nektek...

Séta a parkban

1.
Napsütéses délután
Indultam a parkba;
"Levegőzöm egy kicsit!"
Gondoltam én marha...
2.
Nem sejtettem még akkor,
Hogy a nyári meleg
Nem tesz jót a fejemnek...
A fene egye meg!
3.
Kora este éreztem,
Nem lesz ám ez így jó,
Kicsit meg is szédültem,
De nézd csak, ott van egy tó!
4.
Dehát persze hogy nem az
Ragyogott ott messze,
Hanem csak egy napernyő
Csúcsa csillogott be!
5.
Igenám, de alatta
-Higgyek a szememnek?-
Olyan nő, hogy azt hittem
Ott menten elmegyek!
6.
Hú-gondoltam-, ilyen nincs!
Még két ilyen lábat!
És nem láttam mást senit sem,
Csak pár bokrot meg fákat...
7.
Felé indultam tehát
És közben gondolkotam:
Mi lehet itt a csapda?
De jó gyorsan megtudtam...
8.
Feleúton járhattam,
Mikor egyszerre csak
Éreztem, hogy nincsen több
Föld a talpam alatt!
9.
Mikor magamhoz tértem,
-Levegőt sem kapok!-
A lány állt meg pont fölöttem,
Takarva a Napot.
10.
Most, hogy jobban nézem,
Most már nem is sütött,
Éjszaka volt akkor,
S már a Hold tündökölt.
11.
S Ő ott állt a holdfényben...
-Micsoda sziluett!-
Egyből jobban lettem
S a szívem gyorsabban vert.
12.
Lehajol a Drága
-Nincs is rajta semmi!-
Na, kíváncsi vagyok,
Mit akar most tenni?
13.
Persze egyből ugye
Fantázia indul:
Milyen lesz majd vele?
Finoman, vagy vadul?
14.
Eddig mik is voltak?
Esztike a drága...
Amint férfit látott,
Ugrott szét két lába!
15.
Vagy a Amál, a méla?
Hú, az nem volt semmi!
Meg nem mozdult volna,
Uncsi volt szeretni.
16.
De ez a csaj más volt,
Láttam egyből rajta!
Nem az a nagyon vad,
De nem is lusta fajta!
17.
Látom a melleit,
Látom a derekát...
A holdfény szépen süti
Csodaszép alakját.
18.
Felé nyúltam tehát,
Hogy megérinthessem
Ezt a szép jelenést
Ezüst köpönyegben...
19.
Csak volt egy kis probléma:
Tényleg jelenés volt!
Kezem semmit markolt
S kinevetett a Hold...
20.
Most tértem magamhoz
Bevertem a fejem!
Napszúrást kaphattam,
S egy fűcsomón elestem!
21.
Szomorúan mentem
E kaland után haza
Na, megint megszívtam!
Így jártam, ez fasza...

Váci Mihály: Rózsák

Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásik verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.

Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.

Halálosat dobbanak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák,
mit nem tudok megvallani.

Weöres Sándor: A beszélő forrás

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben

Váci Mihály: A zene

Kemény rügybe göngyölt virág lélek.
Te egyenként kibontod szirmait.
Partjaidon érezzük: - az az élet
a túlsó parton kezdődik, nem itt,

s keressük fuldokolva, hol a híd?
Szoros redőkbe facsarták az évek
a szenvedélyek piros zászlait.
Pólyált szívünkről a kötést letéped,

letöröd legyező kis pózaink,
melyekkel lombot hazudunk magunkra.
Hasztalan tanúskodnak gondjaink,

nem védnek meg és nem ment fel a munka,
ha pillanatra tudsz csak felragadni
egedbe - és nincs erőnk ott maradni!

Váci Mihály: Válasz

Az ég lobog, parázslanak a felhők,
az alkonyat lassan szálló korom.
Itt állok én, a fojtogatva felnőtt
ember s az új kínokat tanulom.

Tanítanak a cserdítő esztendők:
- idomító nyomuk az arcomon.
A feladott nagy kérdést, a jövendőt,
már azt is értem, s megválaszolom:

- az emberek ölelkező és fojtó,
gyűlölködéstől hajszolt társulása
kivándorol e szennyeződött korból

a tiszta lélegzetek fennsíkjára,
tökéletes rendjét hogy megteremtse és
meglelje abban is az űző szenvedését.

Csak rajta, csókolj és szeress,
szeresd, keresd a tort, a bált!
Különb belőled így se lesz -
de betörik a koponyád.
Butít a vágy, vesztünkbe ránt:
elveszti Sámson két szemét
és Salamon bálványt imád..
Boldog, ki nem próbálta még!

A bűvös sípost, Orpheust
úgy elragadta vak szerelme,
hogy lent a gyilkos Cerbeus
a négy szájával majd benyelte!
Szép Nárcissust is ez vezette
s a mélybe várta lenn a vége..
Maga szerelme lett a veszte
Boldog, ki nem próbálta még!

Sardánapál a bátrak bátra
kinek lábánál Kréta hódolt,
asszonyruhát szedett magára
s lányok közt ekkép forgolódott.
Szent Dávid is gondolt bolondot
és elhagyá jámbor hitét,
látván két, jó formájú combot..
Boldog, ki nem próbálta még!

Szép húgát Ammon megszerette
becsalta kérve: hozz ebédet!
S erővel megszeplősítette..
Vérfertőző parázna vétek!
Heródes meg (valót beszélek)
leütteté János fejét,
csak mert tetszett a tánc, s az ének...
Boldog, ki nem próbálta még!

De magamról sem hallgatok:
mint lepedőt a sulykoló,
püföltek pőrén - nem titok -
s ugyan ki volt a bajhozó?
Ki más is, mint Vauselles Kató!
Elvertek ott engem s Noélt,
akár egy lagzin... szó mi szó:
Boldog, ki nem próbálta még!

Tán észre tér a férfi végre,
s a nőzést egyszer abbahagyja?
Dehogy! Inkább máglyán elégne,
mint holni seprűnyél lovagja.
Ki szívét asszony-kézre adja,
már elherdálta ép eszét...
mert mind egy kutya: szőke, barna...
Boldog, ki nem próbálta még!

(Francois Villon)

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz.
Hanem valaki hiányozni fog,
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat,
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdad.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnödik, nem a vágy
s fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint gyermek s én is véle.