Versek

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csönd borul rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már?

(Johann Wolfgang Goethe)

szertetlek beneteket

Várlak este és várlak reggel
Várlak mikor feljön a hold
Várlak mikor a nap eltakarja arcomat
Várlak mikor elborít mindent
A magány!

Várlak! Várlak!
Várom hogy újra itt legyél velem
És én csak Várlak! Várlak!
Várom hogy újra szállj velem
Messzire el.

Várlak mikor feljön a hold
Levegőt venni a sötét alól
Várlak mikor úgy hiányzol nekem
Várlak mikor a látszat újra
A látszat újra játszik velem.

Várlak! Várlak!
Várom hogy újra itt legyél velem
És én csak Várlak! Várlak!
Várom hogy újra szállj velem
Messzire el.

A hold az égben csöndesen várt reánk
Könnyes arcában égett a tiszta láng
Csöndesen néztük őt, s úgy éreztük
Enyhült a hangos világ.
Várlak! Várlak! Várlak! Várlak én!

Várlak! Várlak!
Várom hogy újra itt legyél velem
És én csak Várlak! Várlak!
Várom hogy újra szállj velem
Messzire el.

Poharamon ajkad íze éget
Tüzes csókod kortyonként feléled
Pezsgő sem űzi el az illatod
Mit esti ölelésed itt hagyott.

Habjában látom csillogó szemed
Számhoz emelve szemhéjam remeg
Pattogó buborék orromba száll
Édes nedűtől kedélyem helyreáll.

Lassú percek közt jöttödet várom
S amíg szobám ablakát kitárom
halk sóhaj, s vágyódva elképzelem
Amint csókolva eggyé válsz velem.

"Honnét e vágy, mely ily későn elragad?
mely testemben vibrál, nyugton nem marad
ölembe dugja fejét a szenvedély
lelkem rezdül, testem kéjesen mesél.

Csábító szavad izgatón megzavar
érzéki csókod édesen felkavar
forró ölelésed felhevít hamar
féktelen kíváncsiságod kitakar.

Melleim domborán kezed elakad
ajkad mohósága szinte elragad
éledő vágyam már semmit nem tagad.

Hullámzó tajtéka mélységből fakad
ívében megemel, majd kettészakad
lágyan elterülve part felé halad."

Kányádi Sándor: Elment a nyár

Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.

Ady Endre:
Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ember, ne szégyeld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

Meglátod, visszakiált.

(Vass János)

Lemaradtál.... +érkezett Akit annyira vártam wink

Űlünk egymás mellett

Űlünk egymás mellett a padon.
Űlünk egymás mellett némán,hallgatagon.
Ő nem szól hozzám,és én se szólok néki.
-Mért kell a csüggetnek búsan-mégis élni?-
Nem szólok hozzá,bár tudom,hogy szerelme,
Hallgatok mellette,bár tudom,hogy a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom,hogy meg fog siratni még.

József Attila 1921.szeptember 24.

Ha újrakezdeném, ha újrakezdhetném.....újrakezdeném
P.Mobil

ez a nap is eljött
25 év áll hátad mögött
át éltél már sok mindent
s ez a gondolat megrettent
de nem félj a kortól
mert nincs miért
ezzel fizetsz a bölcsességért

Harcos Katalin:Láng leszek
Láng leszek,látod?Neked lobogok.
Tüzem felhevit,fényem rád ragyog.
Imbolygó,biborló csodát váró,
Szertelen,szerelmes táncot járó.

Láng leszek önmagát emésztő,
Lobogó lázában érted égő.
Nézd fényem világit a sötétben,
Rád kacagok komor éj sűrűjében.

Láng vagyok,lelkedben tüzetgyújtó,
Éledő tüzedhet odabújó.
Körülölellek melegemmel,
Betakargatlak szerelmemmel.

ILLYÉS GYULA: EGYMÁSRA LELT...

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.

ZÁGOREC-CSUKA JUDIT: SZERELMED KÖT

Szerelmed köt,
szerelmed old,
szerelmed elűz,
szerelmed áld,
szerelmed megvált,
szerelmed kiönt,
szerelmed bánt,
szerelmed fáj,
szerelmed vár,
szerelmed fojt,
szerelmed olt,
szerelmed ég,
szerelmed
szerelmemben
megnyugszik.

FARKAS ÁRPÁD: SZEMPILLAERDŐ

Tisztásaidon én nyugszom meg,
én alszom itt, fáradt, minden
hadakból megtérő királyfi,
míg őzeid halántékomat nyalogatják,
vállamra szállnak madaraid,
hozzám szelídülnek vadjaid,
legyen hát áldott e rejtegető,
parányi derű,
és árnyat ne vess énrám,
susogj, lélegezz fölöttem,
és simogass új ébredásre. hadra,
szempillaerdő.

Ez nem az én szempilláimről szól

NAGY LÁSZLÓ: TE SEM VAGY FEHÉREBB

Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.

Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.

Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.

Én lélekzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.

Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.

Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!

RATKÓ JÓZSEF: EGY ÁGYON, EGY KENYÉREN

Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,

zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.

Kijózanodva ámulva
nézel magad elé
-talán nem is érted
mi az amit kaptál.
S már csak agyad dobol
lángolva-vádolva
tartózkodó...
Érzéked-erőd eltompul
fáj vágyódásod
Magamat adtam...
s téged kaptalak,
tisztán igazul
magadért s magamért.