Pierre Reverdy: Még több szerelmet

Az éj medencéihez többé nem indulok
Nem szorongatom meghitt árnyak jeges kezét
A reménytelenségtől nem szabadulhatok
S nem szállok nagy vizekre sem melyek várnak fenségesen

Mégis e formátlan arcok felé megyek
Vonagló vonalak felé melyek bebörtönöznek
Szemem bizonytalanba elragadják
Zilált tájak felé titokzatos napok felé
Hol ittas idő lepleiben a szerelem oson
E tárgytalan szerelem mely éjjel-nappal ég
S lámpásul hordja ahhoz is fáradt mellkasom
Hogy visszafojtsa elhaló lélegzetét

Kék messzeség tűzforró táj fehér homok
Aranyhengergető föveny hol sarjad a semmittevés
Langyos móló s tengerészt elaltató
Hízelgő víz mely becézgeti a sziklafalat
A zöldet legelő falánk nap alatt

Elcsitult gondok szemhunyorgatása
Göndör-csigás könnyű emlék a homlokon
Álomtalan nyugvás mélységes ágyakon
Elnapolt erőlködés megereszkedése
Egek tenyérbe sikamló nevetése

De a magány szomorusága mindenek felett
Nehéz szivem bezárt szivem óriás szivem
A fájdalomhoz hozzászoknod nem lehet

/Tellér Gyula fordítása/

PETŐFI SÁNDOR: KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL...

Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvtelen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.

A szobában
Ketten űlünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze...
Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra
Vannak, akik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka
S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé
Édességgel
Megterhelve,
Mint virágokról a méh.

Koltó, 1846. október 26. - november 5.

Tóth Árpád - Este

Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:
"Megáldottad, Uram, a magyart!"
Öreg kezeszára meg se rezzen
Emelintvén súlyos serlegét,
És szól: "Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!"

"Áldd meg, Uram - ezt sóhajtja hosszan -
Barna vesszők kék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt...'
Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat
Ráköszöntvén én is ővele,
De valami irigy lárma támad,
S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől...

1907

Keresek egy verset, talán ti tudtok segíteni.
Tudom, hogy láttam, olvastam már valahol, de most sehol sem találom. Ha valamelyikőtök találkozott már vele, kérem ossza meg velem.
Nem biztos, hogy pontosan idézem...

"Ha téli estéd sok lesz gyere el,
ha némaság küld, egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere .."

Köszi előre is

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
Talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
Talán a fény, talán a köd.

Mi hát-mi egybetart-lánc?
Talán csak szeretsz. Talán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
A szív, a vér-a fény, a köd.

/1959/

Petőfi Sándor: Ivás közben


Hányadik már a pohár?... csak
Ötödik?
Teremt' ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad -
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim... Sex... Rex... Xerxes serege.
Sehogysem t'om kifejezni
Magamat -
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona -
Mégpedig bakancsos voltam valaha.
Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény...
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, -
Azt cselekszem, ami tetszik... Tudja Pál,
Mit kaszál.
...Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem -
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt - amint Falstaff szólana -
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?... tudja gólya...
Úgy igaz!
A malom volt az utósó...
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról... én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő... tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását... jó 'jszakát!




Gondoltátok volna, hogy drága Petőfink ilyet is tudott!

beteszek egy ezerszer lerágott verset...de én ezt nagyon szeretem...közel 16 éve egy éjszakai mulatozás közben egy félrészeg lány elszavalta nekem túlkiabálva a zenét...következő hétre megtanultam, és elmondtam neki én hihetelenül meglepődött, és teljesen oda volt a boldogságtól...az ikertesója lenyúlta a labilis kapcsolatú pasimat
azóta imádom ezt a verset

Nagy László:
Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik....

Moretti Gemma

Vigyáznak rád

A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad.
Legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.

A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.

Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjjenek szivárványt
szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.

Radnóti Miklós
Két karodban


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek,
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Kosztolányi Dezső - Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.
Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek és beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok.
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
Lehetek az, aki vagyok.

/Luna Piena/

József Attila - Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

MÁRKOSZ ARGENTÁRIOSZ: FEHÉR LEÁNYSZOBA

Már két hete udvarlok Alkippének
fehér leányszobájában, hogy adja
meg végre azt, mit oly hevesen kérek.
De fél. A szomszédban csücsül az anyja.
Levetkeztem végül minden szemérmet:
- "Nem bírom tovább" - suttogtam -, "te drága!
Felrobbanok, megveszem, úgy szeretlek.
Társalgás közben csússzunk be az ágyba,
úgysem látja, mit csinálunk kettesben."
- "Hármasban" - szólt az ajtóban mamája.

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd:


egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

PETŐFI SÁNDOR:Kis furulyám szomorúfűz ága

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogyne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!

Hazaballag nyájam estefelé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orcája,
Kél furulyám epedő nótája.

Addig epeszt a bánat engemet,
Addig-addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a másvilágba reppen.

RHUPHINOSZ: KIKÖTŐI SZAJHA

Kerkúrion nagy kurva,
hajnalhasadtig járja
a kikötőt s ringatja
fenekét, mint a bárka.

A tengerparti szajhák
körében ő a legszebb,
s mint a díszhajók, arca
mindenkor frissen festett.

Hány tengerész sülyedt el
miatta, hány jóember,
de erős csónak: rajta
nem foghat ki tenger.

Két utast visz egyszerre,
mivelhogy szívós bárka,
az egyik elöl száll fel,
a másik felszáll hátra.

Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (4)

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Borisz Paszternak: Minden valóra vált

Fölhigult, kásás lett az út ma,
szélire tartok, ott a jobb.
Jeget, agyagot összegyúrva
folyós latyakban caplatok.

Elröppen egy szajkó csevegve
a vetkező nyíres felett,
súlytalan szökken az egekbe,
mint a félig kész épület.

Röptiben én az eljövendő
teljes életre látok át,
a minden ízében betellő
holnapra, mely valóra vált.

Járom az erdőt meg-megállva.
Terped a köd, pásztákban áll.
Visszhang felel rám, mint madárra,
a világ minden útja vár.

A lucskos, agyagos homokban,
hol a pőre föld felhasadt,
pötyög egy madár hangfogósan,
pillanatokig néma csak.

Mint zenélő dobozt, az erdő
hallgatja a halk madarat,
szavát felkapja visszazengőn,
s vár, vár, míg a hang elapad.

S most hallom, vagy öt verszta messze,
az útjelző póznák alól
lépés neszez, fákról pereg le
s ereszekről zuhog a hó.

/Garai Gábor fordítása/

Csendben,olvasás közben elaludt.
Nyugodjon Békében!



Hát elment... SZABÓ MAGDA. ÍRÓ, az egyik legjobb!
Minden, amit írt: kincs, lebilincselő, sodró, letehetetlen és örök.

Köszönöm, hogy volt...

Köszönöm minden sorát, de ezeket a műveit mindenek felett:

Régimódi történet
Für Elise
Abigél
Ajtó
Az a szép fényes nap

Csak remélni merem, hogy talán lesz még egy búcsúajándéka nekünk...

Most már ott fent van az övéi között, és itt marad a szívünkben örökre.