MÁRKOSZ ARGENTÁRIOSZ: FEHÉR LEÁNYSZOBA

Már két hete udvarlok Alkippének
fehér leányszobájában, hogy adja
meg végre azt, mit oly hevesen kérek.
De fél. A szomszédban csücsül az anyja.
Levetkeztem végül minden szemérmet:
- "Nem bírom tovább" - suttogtam -, "te drága!
Felrobbanok, megveszem, úgy szeretlek.
Társalgás közben csússzunk be az ágyba,
úgysem látja, mit csinálunk kettesben."
- "Hármasban" - szólt az ajtóban mamája.

József Attila - Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt.
Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek és beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok.
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
Lehetek az, aki vagyok.

/Luna Piena/

Kosztolányi Dezső - Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Radnóti Miklós
Két karodban


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek,
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Moretti Gemma

Vigyáznak rád

A napra bíztalak:
forró szívében megmártva magad.
Legyél erős, tiszta és nem sebezhető,
óvd amit szeretsz, és ne feledd
ami jó és emberi, az mindig érthető.

A holdat is megkérlelem,
ha sötétbe süllyed a világ,
legyen álomba mesélő dajka,
égre festett, hajnalig fénylő virág.

Rábízlak a csillagokra is:
vigyázzák álomképed
ha alszol, szőjjenek szivárványt
szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva
lessék, köszöntsék ébredésed.

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik....

beteszek egy ezerszer lerágott verset...de én ezt nagyon szeretem...közel 16 éve egy éjszakai mulatozás közben egy félrészeg lány elszavalta nekem túlkiabálva a zenét...következő hétre megtanultam, és elmondtam neki én hihetelenül meglepődött, és teljesen oda volt a boldogságtól...az ikertesója lenyúlta a labilis kapcsolatú pasimat
azóta imádom ezt a verset

Nagy László:
Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!

Petőfi Sándor: Ivás közben


Hányadik már a pohár?... csak
Ötödik?
Teremt' ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.
Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad -
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim... Sex... Rex... Xerxes serege.
Sehogysem t'om kifejezni
Magamat -
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higgyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.
Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona -
Mégpedig bakancsos voltam valaha.
Zöldhajtókás, sárgapitykés
Közlegény...
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.
Tyhű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.
Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál, -
Azt cselekszem, ami tetszik... Tudja Pál,
Mit kaszál.
...Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.
Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem -
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt - amint Falstaff szólana -
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.
Hol is hagytam?... tudja gólya...
Úgy igaz!
A malom volt az utósó...
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról... én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.
Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő... tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását... jó 'jszakát!




Gondoltátok volna, hogy drága Petőfink ilyet is tudott!

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
Talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
Talán a fény, talán a köd.

Mi hát-mi egybetart-lánc?
Talán csak szeretsz. Talán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
A szív, a vér-a fény, a köd.

/1959/

Keresek egy verset, talán ti tudtok segíteni.
Tudom, hogy láttam, olvastam már valahol, de most sehol sem találom. Ha valamelyikőtök találkozott már vele, kérem ossza meg velem.
Nem biztos, hogy pontosan idézem...

"Ha téli estéd sok lesz gyere el,
ha némaság küld, egy percet se várj!
Ha rád parancsol régi kézfogásom,
rögtön gyere .."

Köszi előre is

Tóth Árpád - Este

Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Lugasoknak fűszeres árnyéka
Fakó írás mögül rámlehel,
Ősmámorok édes maradéka
Rámborul, mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,
Kertek alján, őszi alkonyon,
Halk szüreti dal a hegyen átzeng,
Mellettem egy ősi billikom.
Duruzsuló zsarát meleg pírja
Két merengő, régi arcra száll:
Orczy Lőrinc a parazsat szítja,
S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,
De még jobban az öreg bakart,
Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:
"Megáldottad, Uram, a magyart!"
Öreg kezeszára meg se rezzen
Emelintvén súlyos serlegét,
És szól: "Áldomásra hadd feresztem
Öreg bajszom hűs őszi derét!"

"Áldd meg, Uram - ezt sóhajtja hosszan -
Barna vesszők kék gerezdeit,
E tájon, míg magyar serleg koccan,
Örök búnak magja vesszen itt...'
Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat
Ráköszöntvén én is ővele,
De valami irigy lárma támad,
S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon
Verekszik két tántorgó alak,
Rendőrgombok villogását látom,
Káromlástól rengnek a falak.
Öreg könyvem halkan összecsukva
Menekülök e látvány elől,
S kacag a szél a beteg, a puszta,
Feketélő, vén hegyek felől...

1907

PETŐFI SÁNDOR: KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL...

Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvtelen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.

A szobában
Ketten űlünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze...
Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra
Vannak, akik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka
S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé
Édességgel
Megterhelve,
Mint virágokról a méh.

Koltó, 1846. október 26. - november 5.

Pierre Reverdy: Még több szerelmet

Az éj medencéihez többé nem indulok
Nem szorongatom meghitt árnyak jeges kezét
A reménytelenségtől nem szabadulhatok
S nem szállok nagy vizekre sem melyek várnak fenségesen

Mégis e formátlan arcok felé megyek
Vonagló vonalak felé melyek bebörtönöznek
Szemem bizonytalanba elragadják
Zilált tájak felé titokzatos napok felé
Hol ittas idő lepleiben a szerelem oson
E tárgytalan szerelem mely éjjel-nappal ég
S lámpásul hordja ahhoz is fáradt mellkasom
Hogy visszafojtsa elhaló lélegzetét

Kék messzeség tűzforró táj fehér homok
Aranyhengergető föveny hol sarjad a semmittevés
Langyos móló s tengerészt elaltató
Hízelgő víz mely becézgeti a sziklafalat
A zöldet legelő falánk nap alatt

Elcsitult gondok szemhunyorgatása
Göndör-csigás könnyű emlék a homlokon
Álomtalan nyugvás mélységes ágyakon
Elnapolt erőlködés megereszkedése
Egek tenyérbe sikamló nevetése

De a magány szomorusága mindenek felett
Nehéz szivem bezárt szivem óriás szivem
A fájdalomhoz hozzászoknod nem lehet

/Tellér Gyula fordítása/

Egyik kedvenc versem:

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

Zúg az őszi szél


Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

Dsida Jenő

Tóth Árpád
A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...



PILINSZKY JÁNOS:


Milyen felemás..



Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.


Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.


Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Faludy György:
Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Szabó Lőrinc - Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti -
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.