Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Li Sang-jin: A névtelen kedvesnek
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.

Ha napba nézek én, szemem se rebben,
míg te pillogatsz.
Ez az egy játszma kettőnk közt, amelyben
még alulmaradsz.

S ha majd pokolra szállunk mind a ketten, -
hogyha van pokol,
más forró tengerár dobálgat engem,
s téged más bugyor.

De lelsz a holtak térein helyettem
társat is talán...
Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
egymás oldalán.

Yamashita Tomohisa - Gomen ne, Juliet
(ez a koncert verzió dalszövege, a pacific album)


A veled való találkozás eszembe juttatta,
a rég elfeledett érzést, hogy milyen valakit szeretni.
Ezek a csodás érzelmek azóta is itt maradtak,
minden napot ragyogóvá és színessé varázsolva.
Bármi is áll az utunkba, már nem vesztem el őket,
mert azt esküdtem, hogy megvédelek és szeretni foglak.

Csókokkal és csókokkal milliószám, bizonyítottuk, de
valahol, valami mégse volt tökéletes.
Mindketten éreztük, ettől a szerelemtől búcsúznunk kell...
Ah, sajnálom, Juliet.

Szerelmünk kölcsönös, elért minket, nem titkolhatjuk.
Hiányzol, látni akarlak, de nem tehetem.
Ígéretünk - hogy nem hagyjuk el egymást - nem vált valóra.
Millió csókunk már nem talál célba.
Ezen a szent éjen téged kívánlak.
Beléd szerettem, akarom, hogy szeress.

Még ha szemeimre sötétség is borulna, téged bármikor felismernélek,
hisz oly sokszor öleltük egymást.
Szerettük egymást, de nem tudtunk felül kerekedni azon,
amit a sors rendelt el.

Csókokkal és csókokkal milliószám, bizonyítottuk, de
valahol, valami mégse volt tökéletes.
Mindketten éreztük, ettől a szerelemtől búcsúznunk kell...
Ah, sajnálom, Juliet.
Ah, sajnálom, Juliet.


Fordítás: Haniko

A SZERELEM
FILOZÓFIÁJA

Shelley

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

(Szabó Lőrinc)

Akarsz-e játszani


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Este nélküled
Csillagok csillognak az égen,
Az este fészkében,
A fények lassan halványulnak el,
Mint az álmok reggel.

Az emberek elalszanak éppen,
A szendergő fényben,
Álmodnak szépet és jót,
Törpét és mackót.

Csak én gondolok rád még,
Csak nekem nem elég a sötét,
Nekem te kellesz hogy tudjak aludni,
Nem fogom feladni, nem fogom feladni

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

"Álmodj...

Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hű társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetőt
Álmodj csókkal perzselő szeretőt
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövőt, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket..."
( Bogdán András )

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudtunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk-ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

(Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 04. 13. vasárnap 10:32), amit ide kattintva olvashatsz)

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Ha téged nem szeretnélek
nem lenne többé reggel –
Ha téged nem szeretnélek,
nem lenne fény az éjben.
Ez a dal, most rólunk szóljon –
hisz megtaláltuk vágyaink.
A halállal, majd ha szemben állsz,
mondd megérte álmaink.

Legyen még,
legyen még,
legyen szenvedély.
Legyen dal, legyen fény.
Álarcunk tépjük szét.
Legyen otthonunk, s legyen szó,
mely a szívünkhöz ér.
Legyen még, legyen még,
legyen még.

Ne gondold, soha ne gondold,
elkéstünk már,
hogy nyomainkat elmossa még
az áradó világ.
Hisz a hegyek mögül felkélt a Nap,
mikor kezed kezemhez ért.
Ez a dal, most rólunk szóljon,
az elvesztett percekért.

Legyen még,
legyen még,
csak te legyél és én.
Legyen dal, legyen fény.
Álarcunk tépjük szét.
Legyen otthonunk, s legyen szó,
mely a szívünkhöz ér.
Legyen még, legyen még,
legyen még.

EGYMÁS KEZÉT FOGVA


Jó lenne messzire menni,
egymás kezét fogva –
Sokáig – nem kérdezi semmit,
egymás kezét fogva –
S mikor megszólalsz először,
csak a szememet nézd, semmi mást –
én nem kérdem soha tőled:
honnan jöttél,
csak azt, mit kívánsz.

Elmúlnak a szürke napok,
egymás kezét fogva.
Érezzük majd valami történt,
egymás kezét fogva –
Mikor hozzám érsz először
csak a szememet nézd, semmi mást –
és nem lesz fontos semmi,
csak az, csak az
– mit kívánsz.

nagyon szépekek ezek a versek

Paul Veraline:
TANÁCS KISFIÚKNAK NYÁRRA

A kisleány kiváncsi:
két ujjhegyével tartja,
mert azt hiszi, pisálni
készül a kölyök farka.

De az feláll. Húzigálja
- csak tízéves, Úristen! -,
s hogy nyögdicsél a drága,
míg jobbra-balra spriccel.

A lány bámul: nem sárgás,
fehér tejet eresztett.
Lehajtja hozzá száját,
megkóstolja a nedvet.

Ne büszkélkedj, fiacskám,
ne mondd ezt élvezetnek.
Pajtásod többet használ,
kivel a rétre mentek.

Elfeküsztök az árok
legalján, komisz kölykök,
gyorsan le a nadrágot,
dugjátok ki a pöcköt,

szívd ôt meg, de a spermát
tarsd vissza, mert így kéjes,
mikor két suhanc egymás
tátott szájába élvez.

S hogy ennél jobb már nincsen?
Van! Osztályodban negyven
bugris jár, egy-egy frissen
meszelt, ruganyos seggel.

Menj egyikkel a pajta
mögé, állítsd négykézláb,
fektesd a fűben hasra,
guggoltasd, mint a békát:

térdelj mögéje szépen,
húzd szét farráncát, lôdd meg.
Azt érzed, hogy az égben
vagy és zsárnyaid nôttek.

Vagy te feküdj le s hagyd, hogy
ô fúrjon meg fardombod
tövén - nem élt még taknyos,
ki erre nemet mondott.

S a lánykák! Most bérmáltak:
nagyszámú a rokonság,
mind vétkezni kívánnak -
és nôvérkéd, hugocskád!

Csináld velük akárhol,
találsz csűrt, padlást, kertet
dosztig - csak ne az ágyon,
mert ezzel gyanút keltesz.

Hanyatt fektesd az édest.
Két lába között árok.
Azt nem kell keresgélned:
szabad szemmel meglátod.

Oda, fiam! Elôlrôl
nyomod be. Használj némi
erôszakot elôször.
Tudja meg, ki a férfi!

A lányság között gyorsan
veszi neszét hírednek.
Jönnek hozzád csoportban,
s akikkel egyszer tetted:

mind utánad szaladnak
s repetálnak belôle.
Ezt meg ne gyónd a papnak,
mert ideges lesz tôle.

(Faludy György)

nem feledkeztünk meg

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: SZERETKEZÉS KÖZBEN

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.


PAUL VERLAINE: FRIGID NŐ

Nem vádollak érzékiséggel:
a sok nő közt, ki bekapott
a múlt szezonban, én is ettem
nálad ízesebb falatot.

Mégis imádlak, fiatal vagy,
könnyű tested nyílegyenes,
s elutasító nyugalmával
lányosan vonzó és kecses;

hosszú lábfejedet száz évig
csókolnám; szemedet sosem
homályosítja-gyújtogatja
az orgazmus s a szerelem;

tested jó illata szerényen
nem szalad szeretőd elé:
odatapad fehér bőrödhöz
és friss, akár a tengeré;

kicsikéd elegánsan keskeny;
ajka aranyszínű, finom
szőrével szendén válik szét, ha
bunkómmal durván kinyitom;

melled, hódító, lányos melled,
e hegyes élű, pici mell
úgy áll fel, mintha a pubertás
ma reggel érte volna el;

zárt ajkad gőgös és fölényes;
vállad serdülő fiúváll;
álszent homlokod nem akarja
tudni, altested mit csinál;

fodrász-nem-látta hajad kurta
fürtjei hintáznak remek
tarkódon, s akkor sem nyugosznak,
mikor egymásra fekszenek;

csigolyáid, mind gyöngyvirágsor
vezetnek egyenest oda,
hol tested legfehérebb része
és bűvös völgye Canova

vésőjét idézte, ha volna
szobrász, ki ily hátsót hasít,
meg ilyen lábat, le egészen
hónaposretek sarkadig.

ölelkezésünk nem viharzott,
esőcske volt, mely csepereg,
nem lángoltunk és nem is adtunk,
csak egy kevésve meleget.

Kis pöcködet megudvaroltam,
de nem mozdult nyelvem alatt -
így párzásunk nem nyújtott többet,
mintha kiráznám magamat.

Többször próbáltam felsrófolni
extázisunkat, kedvesem,
de te, mint lány az intézetből,
rám szóltám: - "Ezt ne tedd velem."

Mégsem felejtlek el. Remélem,
hogy ismét lefekszem veled -
igérem: vadabb leszek és te
utána jóval nedvesebb.

(FALUDY GYÖRGY FORDÍTÁSÁBAN)

ha jól emlékszem voltak már...de szépek, tehát nem árt ismételni (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 04. 11. péntek 21:53), amit ide kattintva olvashatsz)

Ne feledkezzetek meg a költészet napjáról:

József Attila:
ARS POETICA

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

Nem vagyok én sem író sem költő,
Csak vagyok egy gyerek, ki tán egyszer felnő.
Mondatoknak végére rímeket illesztek,
Néhány emberben ezzel érzelmet ébresztek.
Van ki örömmel olvassa soraim néha,
Van ki gondolja, mit csinál e léha...?
A gondolatok fejemben jönnek csak sorban,
Kezemben igazság, nem pedig a borban.
Sajnálom, ha nem Tudsz írni e helyen,
Pihegj csak nyugodtan, de ne állj fejen...
Nem is szapotítom tovább itt a szót,
Kívánok Neked minden szépet, s jót. (Ez egy válasz zelli üzenetére (2008. 04. 09. szerda 09:06), amit ide kattintva olvashatsz)

Meghajtom költői nagyságod előtt fejem!
De ma nem tudok írni e helyen!
De pihegek,
mert még vannak ily jó emberek! (Ez egy válasz T-A-M üzenetére (2008. 04. 08. kedd 17:52), amit ide kattintva olvashatsz)