Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.

------------------------------------------------------------------------

Fésűs Éva:
Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rámtalált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.

Valaki hiányzik

Valaki hiányzik az életemből

Valaki, aki megtanít élni

Aki mellett sosem kell félni.

Ha bánt sok titkos fájdalom

Megérzi és gyógyító csókot ad

Csendesen megsímogat

Kitárja az ablakot

S felém küldi a napsugarat.

Valaki hiányzik már rég nekem

Még várok rá, talán eljön.

S úgy toppan felém, mintha

mindig itt lett volna

és örökké itt marad velem.

Távolodsz

Gondolataim szerteszét kalandoznak

Nem tudom, félnem mitől kell

Mégis félek.

Gyermeki szívem a magánytól remeg

Mintha a lábam is gyenge volna

Kezem sem ér el téged

Szemem örökké fátyolos

Állandó lakói a könnyek

Lelkem tiszta tükrén látlak

Távol vagy és távolodsz egyre el

Lépsz. Már nem is létezel !

Szerző :Kasza Gabriella

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

József Attila

Oda

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Tom légyszives rakd össze de a szerver nem engedett több karakter ezért kénytelen vagyok 2 hsz-ben elküldeni

(azért mert csak 3000 karaktert lehet beleírni 1 hsz-be!!! Max. én is csak megfordítani tudom, hogy egymás alá kerüljön! :tom)

Ó, borzasztó, hogy a fenében lehet ilyen baromságokat összeírni, mármint ennyire nyálas-mézes-csöpögősen!
Ember nincs, aki nem nem hullajtja a könnyeit óraszám, de nem biztos, hogy a meghatottságtól.
De már mindegy, itt vannak!

Ha kipityeregtétek magatokat, akkor lehet menni kicsit kapálgatni, locsolászni, csak vigyázzatok, hogy többnyire tüzesen süt le a nyári nap sugára !

Piros pipacs virít a kalászos rónán.
Fénylő napfény játszik szép viruló rózsán.
Fülemüle dalol az egy lombos ágon.
Csak egyedül nékem nincsen boldogságom.

Felvirul a pipacs a virágos réten.
A nap is lenyugszik, sötét lesz az égen.
/:Estére a madár csendesen elhallgat.
Csak a szívem sose talál többé nyugodalmat.:/

--------------------------------------

Künn a Tisza partján kolompol a nyáj
Tikkadt bokor alján juhász furulyál
Zúg a harangszó, sodorja a szél
Ősrégi földről gyönyörűt beszél

Magyarok szép hazája, te vagy az én hazám
Virágos réten, kéklő bércen vígan mosolyogsz rám
Tiszába hajló fűzfa, pipacsos zöld határ
A nagyvilágon bárhol járok, szívem csak hozzád száll

Kútgém, zsalugáter, vén szülői ház
Lányok égő szeme legényt babonáz
Zúg a harangszó, sodorja a szél
Ősrégi földről gyönyörűt beszél

----------------------------------------------------



Tova tűnt a pipacsos nyár, nem látom a búzamezőt érni.
Nem jöhet már nekem tavasz, hogy is tudnék beteg szívvel élni.
Olyan messze van már tőlem minden öröm, bánat.
Ez a tavasz az utadin elhagyta majd az utolsó könnyes éjszakámat.

Nem akarok én már élni, minek nekem az öröm, a bánat.
Nekem nem szednek virágot, csak az őszi szél tépi a fákat.
/:Tépdesd csak le bús őszi szél, minden lombot, ágat.
Hogy beszórhasd a síromat, ne maradjon nyoma se, hogy meghaltam utánad.:/

JÓZSEF ATTIlA -NYÁR


Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara / 1934

Visszatér

"... olyan volnék,
mint a vonalak mögött a felderítő..."
Heaney

Övé a fáradtság, az izgalom.
Akartam, így történjen meg velem.
Hogy is nézzen? Nincs, mit felfedni kéne.
Tekintet megcsaló érzékeken.

Elképzelem, ha volt is, most mi lenne -
miképp igaz, s belőlem mennyi látszik.
Először, hogy tudom, hozzá milyen
lettem. Mihez tartó, s mitől a másik.

Övé a fáradtság, az izgalom.
Ne lásson biztonságos sávokat.
Hogy is szeretne? Míg megérkezés
vagyok, kívánom egyre, távolabb.

(Karafiáth Orsolya)



Karafiáth Orsolya nevét már jó néhány éve ismeri a versolvasó közönség. Olyan ő a kortárs költészetben, mint Ónodi Eszter a filmvásznon: nincs olyan magyar mozi, melyben ne szerepelne. Leginkább persze főszereplőként. Ha irodalmi rendezvény, felolvasás szerveződik, a meghívottak listáján bérelt helye van. Mert nemcsak jó költő, de jó anekdotázó is. Korábban azt hittem, szerepet játszik: a kicsit bolondos, karádys, különféle csillogó jelmezekben pompázó feminista nőét. Aztán rájöttem, ez nem szerep, ez ő. Orsi ilyen extravagáns, harcos, ugyanakkor nyílt és őszinte játékosa az irodalomnak. Ebből még minden kijöhet, még akár egy nagyregény is.

Karafiáth Orsolya a szerelem költője. Jobban mondva a szerelmi bánaté. Hisz egy csúfos kidobásnál vagy faképnél hagyásnál ösztönzőbb ihletforrás aligha kell: „Szembenézek a szomorú ténnyel: uram, ön visszautasított. Hiába hát a szűk szoknya, kacér dekoltázs – képzete hegy-völgyemet nem járja már”. Legszebb verseit mindig kudarcélményből írja, az első költemény is szerelmi bánatnak köszönhető.

FAZEKAS MIHÁLY-A kelletekorán jött csendes esőhöz


Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Héj be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen ércnek
Képzelénk; a fő hegye, minthogy onnan
Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
Mind lekonyúla.

Fellegek helyett, levegőnket a por
Őgyelíté fel, hogy az útazónak
Mind szemét-száját bekeverje piszkos
Rajzolatokkal.

Jókor értél hát kis esőcske, látod
Mennyi sínlődőt hozol új erőre.
És ki nem dícsér? csak az, aki búzát
Vett nyereségre.

Ő gyaláz, mert a gabonának árrát
Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.
Add Uram! hogy rádohosodjon; a nép
Rá ne szoruljon.

Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
A megijjedt nép sanyarú vetését!
Hallod! áldottnak nevez a szegénység:
Ess, kis eső, ess!

Hát megosztom sziasztok:
Szívvel szeretni!

Egy őszi hideg szeles késődélután
Ballagot a férfi hazafelé a nyirkos utcán
Magányos volt és hideg a szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette
Kigyultak már az utcai fények,
Serősebben fújtak a fagyos szelek,
Fejét lehajtva,kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta
Koppot vaskapujához érve
Zsebében kulcsát keresgélte
Megtalálta,elövettem ám leejtette,
Morgoldova lehajolt hogy a kulcsát felvegye
S akkor, a kerítés tövében elöbújó kisvirágot észre vette
-Mindenhol csak a gazok nőnek,mormolta félhangosan
A szomszéd kislány rászólt, szeretettel nem haragosan
-Bácsi kérem ,azt a virágot nekem én ültettem
A férfi a vállát ránditva mondta- én ilyet nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen hideg házába
Koppott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tűzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata
-Minek nekem virág? mormogta
Éjszaka lett nem jött álom a szemére
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe
-Virágot nekem? nekem ? nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette
Kiment , s a kisvirágot vatosan a földből kivette
A házba bevitte és gondosan elültette
Másnap mielött dolgozni ment, köszönt a virágnak
Odakinn , mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott
-Láttom bácsi bevitted a virágott
Be- válaszolta, majd elballagott
Este siettet haza ,mert tudta, már nincs egyedül
Várja a kisvirág, mely ablakában ül
A virág naprólé napra cseperedett, majd narancssárga virágott hozott
A férfi boldog lett, hisz színével a szürkeségbe napott lopott.
Egy nap a boltba betérva, nem csak a szokásos vacsoráját vette
Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva.
Órájára pillantott párszor és várt és várt , de hiába
Este nem is haza sietett hanem egyenest a szomszédjához csengetett.
Idős néni jött elébe- Jó estét a kislányt keresem a szomszédból vagyok.
- A kislány beteg lett , kórházba van .- mondta a nénike- nagymamája vagyok!
A férfi elsápadt beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.
Hová- hová- szólt egy nővér- egy kislányt keresek ma beteg lett.
- Ma délután meghalt, megállt a piciszíve, sajnos az úr késve érkezett
Hazfelé, koszorút kötettet hatalmasat, színes ,takra virágokból.
Eljött a nap! Logó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából.
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokités a szirmot beledobta.
- Köszönöm- összekulcsolt kézzel,lehajtott fejjel de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra- ksözönöm
-Csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondosággal ápolt kisvirágját magához vtte.
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- KÖSZÖNÖM! Ezt a virágot tőled kaptam
Látod ? most ezt visszaadtam.
már tudom, megtanultam
HOGY NÉHA MEG KELL ÁLLNI ,
MÁSOKKAL IS TÖRÖDNI!!!!

József Attila/judit Fosztja az ösz a fákat,hüvösödik már,be kell gyujtani!!Lecipeled a kályhát,egyedül hozod,mint hajdani!! Hidegek idejében,még mikor,kedves nem öleltelek,mikor nem civakodtam s nem éreztem,hogy nem vagyok veled!! Némább és hosszabb éjjel,nagyobb a világ s félelmetesebb!!Ha varrsz,se varrhatod meg közös takaronk,ha már szét esett. Hideg csillagok égnek tar fák ága közt!!Merengsz még?Aludj,egyedül alszom én is.Huzodszkodj össze,s rám ne haragudj!!

Heine

Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szivemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

Szerelmemnek
Két szép szemed úgy ragyog, mint napkorong az égen,
gyönyörű arcod tündököl a fényben.
Érzéki ajkaid csókolnám Én nappal, s éjjel,
oh csodaszép virágszál! mondd szeretsz-e még engem?
Szerelmem önzetlen, szívem már a tiéd,
kérlek téged, légy örökre az enyém!
Lenyűgözött varázslatos szépséged,
s rabul ejtett minden gyengédséged.
Becéző szavaid, gyengéd érintésed,
túlszárnyal minden földi képességet!
Földre szállt angyal vagy Te nékem,
Én vagyok a legboldogabb ember, a Földkerekségen.
szavakkal ezt nem tudom megköszönni néked,
csak úgy, ha szívemet adom, s örökké szeretlek téged!
Jakab Tamás

Juhász Gyula:

MAGAMHOZ

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
Előled elveszik a kék eget
S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
Szívedből mindent, ami fény, derű,
Ha verkli szól, borús napján a gondnak
S lelkedben eltört minden hegedű.

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
Legyen veled! Emléke annyi napnak,
Mikor belőled csók és vers fakadtak.

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
Fölírva minden, mi szép idelenn
És benned, mint rab él a Végtelen!

~~~JUHÁSZ GYULA: A vonat ablakára~~~


Nyers zöldje tavalyi tavasznak,
Mit vonat szürke füstje árnyaz,
Kései fénye téli napnak,
- Ó nem, nem a régi sugár az, -
Mért borítod be lelkemet?


Kattog a vonat lassan, lassan,
Letűnnek kedves, régi tájak,
Nincs zug, hol lelkem zokoghasson,
Ezek a tájak ó be fájnak;
Eljön-e még - emléketek?

"Akarom: fontos ne legyek magamnak,
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót."
(Reményik Sándor)




ELSŐ SZERELEM (Petőfi Sándor)

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajaki paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!

Sopron, 1839. őszén

lécci írd be a költő nevét is

(Petőfi S. :tom) (Ez egy válasz rbtr üzenetére (2008. 05. 18. vasárnap 14:35), amit ide kattintva olvashatsz)

°°°°°°°°°ÁLOM°°°°°°°°°°

Kór valék, fájdalmaimnak
Szenvedém nagy kínjait;
Jött az éj szelíden végre,
S könyörűlve békeségre
Álmaim karába vitt.

És láttam ott
A szőke lányt,
Nem hidegen
Már szűm iránt;

Hozzám voná
A szerelem,
S eget lele
E kebelen,

S én piruló
Lángajakán,
Mézcsókjait
Lecsókolám.

És újra csók,
S megannyi csók,
S oly édesek!
S oly lángolók!!

Ily álmakat adjatok, isteneim,
És marhat a fájdalom, a fene kín;
Én tűrni fogok, - valahára talán
Majd égi való jön az álmak után.

?, 1840.

Jó lenne messzire menni,
egymás kezét fogva -
Sokáig - nem kérdezni semmit,
egymás kezét fogva -
S mikor megszólalsz először,
csak a szememet nézd, semmi mást -
én nem kérdem soha tőled:
honnan jöttél,
csak azt, mit kívánsz.

Elmúlnak a szürke napok,
egymás kezét fogva.
Érezzük majd valami történt,
egymás kezét fogva -
Mikor hozzám érsz először
csak a szememet nézd, semmi mást -
és nem lesz fontos semmi,
csak az, csak az...
- mit kívánsz.
/Koltay Gergely/

Ülök a mólón

Ülök a Dunaparti mólón,
Zokogok szívhezszólón,
Kedvesemet elsiratom
Életemet félbehagyom

Vele lett voln’ folytatás,
Csodálatos kiáradás.
Hajóm csendben süllyed el,
A Földről halkan tűnök el.