Csoóri Sándor:
A HARMADIK NAP ESNI KEZDETT A HÓ

Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Sötét vég

Ajtómon kopognak, vajon ki lehet,
Eljön hozzám, ilyet ki tehet?
Régóta egyedül s itt egy ember,
Közel s távol végtelen a tenger.

Ajtóm nyílik, de senkit se látok,
Jobb is így, legalább senkit se bántok;
Nem jön senki ide már soha,
És nem is megyek innen tova.

Megtört e világba vetett hitem,
Fekete, érzés nélküli a szívem;
Nem tudom milyen, ha szeret egy lány,
Pedig régen volt, ki tudja már, hány.

Most lépteket hallok innen, érzem,
Ennyi volt a lét, megtaláltak... vérzem;
Itt kell meghalnom? Tényleg most van végem?
Vérző testem elernyed, én csak nézem.

Várva várt megváltás, mit megálmodtam,
Álmaimban mindig elkárhoztam;
Most végre tudni fogom, menyit értem,
Életem végén jó útra tértem.

(Bach Ferenc)

Ne add fel szívem!
Mindig el kell kapni
Ki feléd nyúl, az utolsó kezet,
A harcot feladni
Nem szabad, hisz az jóra nem vezet.

Mindig meg kell látni
Fényeit a megértő szemeknek,
Muszáj talpra állni,
Hinned kell, hogy téged is szeretnek!

Mindig ki kell szűrni
Zajokból az imát, mi érted szól
Néha el kell tűrni
A fájdalmat, azt is, ha nem vagy jól!

Reményed ne add el
Ördögnek, véle ne köss üzletet,
Fáklyádat ne oltsd el
Ha gonosz támadja meg tüzedet!

Kérlek ne rohanj el,
Egyszer úgyis elvisz majd Istened,
Sorsodat fogadd el,
Látod, itt vagyok én is még veled!

Csoóri Sándor:
A HARMADIK NAP ESNI KEZDETT A HÓ

Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Menekülj merengő

Rácz Sándor

Fontos hogy mindig jóindulattal
Gondolj rám meg az is
Hogy játsszunk néha:
Játsszuk azt hogy te
Vagy a vak és én
Vagyok a néma

Mindig elérhető légy
100 éve ismerlek
Vagy csak tegnap óta
Öltöztesd át hangulatom ha
A rosszkedv
Rongyait hordja

MI KETTEN,
KIKET OLY RÉGTŐL FOGVA CSALTAK

Walt Whitman

Mi ketten, kiket oly régtől fogva csaltak,
most átváltozunk, fürgén szabadulunk, mint a Természet maga,
mi vagyunk a Természet már, kitől oly távol voltunk, most visszatérünk hozzá,
növényekké, törzsekké, lombbá, gyökerekké, kéreggé változunk,
mi magunk vagyunk a földbe ágyazott szikla,
tölgyek, melyek a tisztáson egymás mellett nőnek,
legelészünk s a szilaj csordában együtt tombolunk mi ketten,
a tengerben két együtt úszó hal vagyunk,
akácfa virága, mely illatot hint reggelenként és alkonyattal a kis utcákra itt is, ott is,
vadállatok durva piszka, növények, ásványok,
két vadászó sólyom, mi szállunk föl, és mi fürkészünk a mélybe,
két fénylő nap, a bolygókban és csillagokban egyensúlyozzuk magunk, mint két üstökös,
agyaras kóborlók, erdők négylábúi, mi rontunk az áldozatra,
két felhő, mely délelőtt-délután egyre egymást kergeti a magasban,
örvénylő tenger, két vidám hullám, mely egymáson átömölve, egymásba zuhan,
mi vagyunk a levegőég maga, átlátszó, érzékeny, járható és át sem hatható,
hó, eső, hidegség, sötétség, a földkerekség minden teremtménye és minden ereje mi vagyunk,
máig csak keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi ketten,
mi, akik kimerítettünk mindent, csak a szabadságot, mindent, csupán a mi gyönyörünket nem.

NEM AZ ÉGNEK
VAGY ANGYALOKNAK

Lermontov

A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Ő tudja, mért élek, halok!

Akár démonom, a gonosznak
társaként, gőg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!

Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.

(Rába György)

Váci Mihály - Nélküled

Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
­ szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Kosztolányi Dezső:
SZERELEM

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Váci Mihály:
VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

Vágyak mezsgyéjén
Barátaim, Nektek egyet mondhatok,
S ne várjatok tőlem igazán nagyot,
Nem nekem való már ez a fajta élet,
Néha nem tudom, sírjak-e, vagy féljek!

Léha, monoton, lehangoló napok
Szűnjetek meg, hamar sorvadjatok!
Ragyogjon fel napsugár az égen,
Azt hiszem nem sok, amit most kértem.

Vágyak mezsgyéjén szaladok végig,
Nem bírom tovább, nem maradok én itt!
Sorban állnak a vonalak a kódban
S ezek közül mindvégig csak egy voltam.

De lezárom már éltemnek e szakát,
Át kell lépnem a Rubicon vonalát,
Jelentős változás lehet csak megoldás,
Minden és semmi közül könnyű a választás.

A jövő engem is gyakran elbizonytalanít,
De tudom, hogy az élet folyvást csak tanít,
Ugorjunk in medias res, a dolgok közepébe
Jöjjön, minek jönnie kell, állok hát elébe!
Gránicz Gábor

Radnóti Miklós

Trisztánnal ültem

Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött
hány éve már?
Hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világít az asztalon,
feljott a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.

"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok - nevettem, ő a költő
minden lehet!
És minden is , mit szónokolsz,
mindjárt varázslok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy mere van kelet!

"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetően s kezét fölemelé:
"ott ara távol, - még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringtóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!

"Odamegyünk" - Hörpintett. "Jössz velünk?
Olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara alja csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.

Elment s a szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.

S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget

Figyelj rám.


Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
fölgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit.


Baranyi Ferenc

A LÉT ÚTJA
A lét útja
Előre kitudja,
Vidám vagy kusza
Talán anyuka.
Mondd anyám a sors
Mért választott úgy,
Senki ne tudja
Rajta hova jut?
Te simát mutatsz,
Közbe csak kutatsz
Merre megy előre,
Elől csak az idő jár
(Az is csak gondolatban),
Hogy ott ránk mi vár
Hideg szeles nap
Vagy forró napos nyár.
Mondd, ki tudja ezt?
A jelen, a múlt
Múlt útja se jó,
A jelen porladó,
Hol sok adó.
A jövő útja
Mondd, milyen lehet?
Az út titokzatos,
Kinek fényes útja
Annak van mély kútja.
Beleesik, jaj neki,
Talán ki nem veszik.
Ki középúton jár
Ott lehet még nyár
Talán az út arra jár.
Mondd, anyám a tied
Lassú vagy siet,
Hallgat-e ott a csend
Hol madár se zeng?
Fiad útja szép lehet,
Bár tied nem lehet,
Mert a múlt és jelen
Elmegy egy éjjelen.
Mindennel végeztem
Itt hagyom a jelent,
Jövőbe megyek.
Vakon keresem
Lehet, hogy meglelem
Vagy a végén
Én is kútba esem.
Kijönni nehéz,
Talán egy régi kéz
Nyúl majd felém.
Az a kéz a tied
Jó, hogy van kezed,
Szíved, lelked,
Mert ez a te életed.
Ez a te utad
Talán ezért kutat,
Nekem utat mutat.
Anyám vagy és jó,
Örök kutató.
Menj örök utadon,
Magam megadom
Rád hallgatok,
Minden gödröt kerülök,
A jónak örülök.
Új tervet szövök,
Jövőnek köszönök.
Bár a jövő
Mindig jövő.
A múlt a múlté,
Mondd a jelen kié?
A gyermek a jövőé,
Szülő a múlté.
Jelen nincs csak pillanat.
Jelen útja
Hova jut ma,
Ezt kitudja.
Dugasz István

Csodálatos kékség, amelyben elveszek,
beletekintek aztán erőtlen, gyenge leszek.
Ártatlan kislánnyá változom hirtelen,
s messzire hajózom a csábító kék tengeren.

Szikrázik a levegő, ha ajkad ajkamhoz ér,
ez a csoda számomra akármit megér!
Mindent megtennék, hogy veled lehessek,
legalább néha karjaidban fekhessek.

Ha rám nézel megőrülök, s nem bírok magammal,
csak ölelnélek, s csókolnálak forró ajkaimmal.
Bűnös a vágyunk, de nem érdekel semmi,
kettesben vagyunk és nem választ szét senki.

Végre itt vagy mellettem csak erre vágyom,
perzselő csókod parázslik a számon.
Bűnös a csók és bűnös az élvezet,
fáj minden szó, mit kimondani nem lehet!

Csak ölelj és tarts szorosan ne engedj el!
Nem bírnám ki, nem, nem veszíthetlek el!
Tudom, hogy vétkezem, de kellesz nekem,
nem enged a szívem, s visszahúz a kezem.

Egyszer már itthagytál, s én tűrtem csendben,
pedig folytak a könnyeim, és ordított a szívem.
Nem szólhattam semmit, tiltott vagy nekem,
könnyes szemeimmel némán kellett néznem.

Szeretők, bujdosók, üldözöttek leszünk,
csupa titok és rettegés lesz az életünk.
De most nem lehet, nem mehetsz el megint,
többé nem bírom ki ezt az égető kínt.

Csak szeress, ha kellek neked, s néha légy velem,
s megígérem, hogy az életedet varázslatossá teszem!
SZERETLEK, s ezen nem változtat semmi sem,
s nem érdekel, ha ezentúl bűnös lesz az életem.

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!

József Attila

Ha férfi vagy, légy férfi...
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor

Hiszünk, szeretünk
Együtt megyünk,
Hisz egymagunk
Sokkal gyengébbek vagyunk.
Együtt legyünk,
És Isten együtt velünk,
Szeretetben, és békében
Együtt élünk élhetünk.

Mert emberek vagyunk.
Van hitünk!
És szabad akaratunk.
Isten velünk!
Együtt győzelmet aratunk!

Nem ütünk, mert szeretünk,
És adunk
Mert hitünk:
Hogy szeretetünk, ha velünk,
Velünk az Istenünk!

Együtt gyerünk,
És Isten együtt velünk,
És velünk hitünk,
Hogy ha mi szeretünk.
Akkor Isten is szeret!
És vele:
Győzedelmeskedünk!
Mindenekfelett!

(Lőrincz Imre)

Pajzán és erotikus vers


A fotelben


A napsütésben, a fotelben ülve
vágyaink amikor találkoznak,
sejtelmes csillogó tekintetedtől
a szenvedélyek vad táncot járnak.

Ujjaid érintésétől, ahogy vadúl
cikázik a testemen és simogatja
a keblemet, beleborzong a testem.
Mint a kitőrő vulkán izzó lávaként
hömpölyög rajtam végig sisteregve,
arcom ettől lázrózsát fest az égre.
Izzó kéjköröket rajzol a testemre,
mint viharos tenger a vágyaimat
felkorbácsolja, elszabadulnak
a vad indulatok amikor ajkam
az ajkadra tapad.
Olthatatlan mámoros szenvedélyed
forró lángja éget magával ragad,
ezernyi apró kis sejtjeim
kéjesen rángatóznak, amikor
elmerülsz a mélyembe.
A testem szentélyébe ahová
férfiasságod bevezeted,
ahol a testem eggyé válik veled,
s öszetapadunk mint régmúlt
időkben az ősi kövületek.
Őrületben hempereg a testünk
és önkívületlenül heverünk a
szenvedélyek égő vörös lángjában.
Mámoros vad sóhajok szorításában,
hörgő ajkaink vad morajlásában,
amikor a testem ívben megfeszül,
és a kielégült kéjek, mámoros sóhajok
elcsukló hangján hangosan felnyögve
szállok veled a végtelen gyönyörbe.