Anna Ahmatova:

Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.

Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.


Ház a hóban

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.

Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.

Szelíden , mint a szél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott mindenlevél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam?
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elében jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzt - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél?
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrőzök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
-golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe-naponkint belehaltam,
attól leszek pusztithatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
attól leszek pusztíthatatlan

Juhász Gyula

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Dsida Jenő:

Gyakran eljön


Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Karinthy Frigyes

Kudarc

Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.
Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok.

LORELEY

Apollinaire

Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba
Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt
A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj
Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett az mind elkárhozott
A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
A lángra csak a lángra a férfibűvölővel
A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
Megbűvöltél most téged már más itéljen el
Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek
Kedvesem itthagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire
Szivem ugy fáj ugy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és belé kell halnom érzem
Szivem ugy fáj ugy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen
Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az őrült nőt e három a klastromig kisérje
Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád
És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen
A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog
A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába
A szélbe odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált
A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
Szeretőm benne ül meglátott hív magához
Szivem megédesül lent szeretőm suhan
Előrehajlik és a Rajnába zuhan
Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

(Vas István)

Csukás István

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet.

Szemedbe néztem

"Szemedbe néztem, s megfürödtem benne
Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne
Melynek fenekén csillogó mélybarna homok
Gyémánttá tördeli a felkelő napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne
Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne
Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog
Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne
Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne
Mi addig ég, míg csak a föld forog
Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne
Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne
Mely árva lelkem velejéig hatott
S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne
Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne
Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok
Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.


75. William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom

Kedves tablet!

Vannak topicok, ahol nincs engedélyezve egy nap több hsz. Ez a topic is ilyen. Ezért a kettő hsz.-t összevontam.

(tudod, hogy segítek és inkább kérdezz, abból még nem volt baj! szándékosan nem írtam végig feketével, mert megint megorrolsz, egyébként nagyon szépek a versek, irigylem akinek küldted.)

(Ez egy válasz tablet üzenetére (2008. 08. 17. vasárnap 16:07), amit ide kattintva olvashatsz)

VAS ISTVÁN
NYÁR

Emelkedik az égbolt s lesz ragyogóvá,
tarka haddá válnak a téli, vak órák:
megint, megint a nyár!
S megint csak mennél magasabbra hág
a nap s a nyár tüzes, aranyló ragyogásban,
a bú is bennem mind mélyebbre vág,
a fény közt mennyi kötelék, homály
marasztal és a pénz, ami kell, de nincs,
legvastagabb bilincs.
Hova évről évre jobban vágytam,
a zöld hegyeket, messze tengert már sose lássam:
ez rendeltetett.
Végelátlan bú ez a tekergő fonál,
ékkő a napkorong, de már
borzalmas ékkő,
hozzá az ég szelid keret.

Az ég, az ég azonban kéklő,
magos, de a földdel összeérő.
Part a láthatár, bizonytalan.
A páráktól az égbolt megremeg.
Az égnek fodra van?
Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan.
Fejem fölött egy gólyapár kereng el.
Tán fürdenek?
No lám, a nyár lett nékem tenger,
tündéribb, mint mely megtagadtatott.
Az ég már partjain kiárad,
a sár földet, a szennyeset, vakot,
elönti a sok házat, ablakot,
én nem leszek hitetlen mint Tamás.
A levegőben ing a pára,
hogy zúg a fény, zuhog a fákra,
a lég is fényes tengeráradás.

Ez a szinjáték, mit óhajték,
hullám nagyobb hullámba csap,
a tajték
hancúroz és elémszalad.
De máris búgva ujra támad
a dőre vágy, csitított bánat,
e szinijáték mit nekem!
Jó volna benne elmerülni,
a tengeren könnyü hajóval ülni
és ringani a kéklő vizeken.
Hajómat tán egy áram megragadja
és engem is a végtelenbe dob.
Mert futnék már a nyárral égve
a térbe, a fénybe, a légbe, az égbe,
hisz nézni szép parton maradva,
de élni, élni jobb!

Búsitanak derűs káprázatok.
Én, én vagyok-e az, ki lázadok?
Én vagyok-e, ki tengerbe merül
s csak hagyja, ringassák a kék habok
és az is én vagyok,
ki elmarad a parton egyedül
és úszni nem mer?
Már nem tündéri kék e tenger.
Forróbb, forróbb a nyár és fojtogat,
készit mennydörgést, nagy viharokat.
De nincsen oly szörnyü vihar,
mint az, mit a tündöklő hőség
felkavar.
Ott fent
a kék, hatalmas csend,
a bősz ég,
itt lent
eső a por, villám a fény,
elvonulok sötétitett szobámba
s mintha a tenger fenekén,
barlangból nézek szörnyeteg világra.

Majd egyre később jő a hajnal,
egyre korábban alkonyul,
még zúg a nyár, de zöld tarajjal,
az ifjuság is elborul.
Az ősz zendíti énekét
s hever köröttem szerteszét
egy-egy színes kagylódarab,
tengerből, nyárból ez marad.

Baranyi Ferenc - Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Karinthy Frigyes

Derengés

Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély -
Hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

Odakinn holdfogyatkozás van
Bár, sosem hittem a csodákban
De mégis, mintha arcod látnám
Ha nyúlnék érte, megtalálnám

Hiányod régen rágja lelkem
Magányom, lám hiába rejtem
Rám tör a kétség, mi lesz velem
Ha nem talál rám a szerelem

Ezüstös szálon futnak napok
Liliom-fehérben maradok
Csak illatom jelzi, hogy élek
Mégis csak várok, s remélek

Egy régi dalt dúdolok halkan
Csak a Hold pislákol zavartan
Fátyolos felhő mögé bújik
Miközben az idő, hogy múlik

Estébe hanyatlik az emlék
És mintha öledbe temetnél
Fakuló fagyöngyként ébredek
Most búcsúzom tőled, ég veled!

Rég jártam erre, rég hoztam verset. Most pótolok egy kicsit

Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...

--------

Álmodj szépeket, kristályszín tavat
Hófehér hegyet, izzó vágyakat
Forró ölelést, tiszta kék eget
S ne is vedd észre, ha csendben elmegyek

Legyen lelked álmodban szabad, mint madár
Aki elment de fészkére, újból rátalál

Csak halkan súgom ezt, hogy tudjad mit érzek
Mert őszinte vagyok, ha szép szemedbe nézek
Látom benned a világ végtelen szeletét
Álmodj csak csendben, kékszínű szenvedélyt!

--------

tudok valamit, amit te gondolni se mersz:
eleve elrendelve magunk sorstörténetében
írva mindöröktől egymásba foglaltattunk,
fellapozom a rejtjeles, vérrel írt könyvet,
érintve megfejtem a tetszhalott betűket:
kihantolom a sugárzó sírból reményeinket,
felélesztem magunkat szerelmes magunknak,
hamar elébe futok annak, mi felénk szalad,
látszatot cserélek, töröm az idő egyenesét:
akaratunkon túl enyém leszel, tiéd leszek,
nem tehetsz semmit, nem tehetek semmit:
ez mindöröktől való szerelmes elrendelés

---------

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!

SZERETLEK AKKOR IS...

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...

Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.

Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...

Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...

Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.

Valami kéne még, valamit kéne tenni.

De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.

Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.

Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenetet hordoz: még minden lehet.

Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne vétkezz önmagad ellen!

Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!

S játssz nekem boldogságot!

Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat, szeress kicsit jobban!

Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,

mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is, mikor alszol...

Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...

Szeretlek...

Szeretlek...

(Koltay Gergely)

Nagy László:

Én fekszem itt


Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.


Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics koszorúban.

Pilinszky János : Azt hiszem...

Azt hiszem, hogy szeretlek,
lehúnyt szemmel sirok azon, hogy élsz,
De láthatod, az istenek, a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején, hangtalanul,
és jelzés nélkül.

Azután újra hiszem,
hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Várnai Zseni - Megyek feléd...


Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Móra Ferenc:

SÉTÁLNI MEGY PANKA...

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jószágoddal hintsd be,
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

(1912)