Váci Mihály - Nélküled
Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Kosztolányi Dezső:
SZERELEM
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
SZERELEM
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Váci Mihály:
VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
VALAMI NINCS SEHOL
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek
- valamit mindennap elmulasztunk.Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
Jékely Zoltán: Tavasz-hívó
Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.
Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.
Vágyak mezsgyéjén
Barátaim, Nektek egyet mondhatok,
S ne várjatok tőlem igazán nagyot,
Nem nekem való már ez a fajta élet,
Néha nem tudom, sírjak-e, vagy féljek!
Léha, monoton, lehangoló napok
Szűnjetek meg, hamar sorvadjatok!
Ragyogjon fel napsugár az égen,
Azt hiszem nem sok, amit most kértem.
Vágyak mezsgyéjén szaladok végig,
Nem bírom tovább, nem maradok én itt!
Sorban állnak a vonalak a kódban
S ezek közül mindvégig csak egy voltam.
De lezárom már éltemnek e szakát,
Át kell lépnem a Rubicon vonalát,
Jelentős változás lehet csak megoldás,
Minden és semmi közül könnyű a választás.
A jövő engem is gyakran elbizonytalanít,
De tudom, hogy az élet folyvást csak tanít,
Ugorjunk in medias res, a dolgok közepébe
Jöjjön, minek jönnie kell, állok hát elébe!
Gránicz Gábor
Barátaim, Nektek egyet mondhatok,
S ne várjatok tőlem igazán nagyot,
Nem nekem való már ez a fajta élet,
Néha nem tudom, sírjak-e, vagy féljek!
Léha, monoton, lehangoló napok
Szűnjetek meg, hamar sorvadjatok!
Ragyogjon fel napsugár az égen,
Azt hiszem nem sok, amit most kértem.
Vágyak mezsgyéjén szaladok végig,
Nem bírom tovább, nem maradok én itt!
Sorban állnak a vonalak a kódban
S ezek közül mindvégig csak egy voltam.
De lezárom már éltemnek e szakát,
Át kell lépnem a Rubicon vonalát,
Jelentős változás lehet csak megoldás,
Minden és semmi közül könnyű a választás.
A jövő engem is gyakran elbizonytalanít,
De tudom, hogy az élet folyvást csak tanít,
Ugorjunk in medias res, a dolgok közepébe
Jöjjön, minek jönnie kell, állok hát elébe!
Gránicz Gábor
Radnóti Miklós
Trisztánnal ültem
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött
hány éve már?
Hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világít az asztalon,
feljott a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok - nevettem, ő a költő
minden lehet!
És minden is , mit szónokolsz,
mindjárt varázslok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy mere van kelet!
"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetően s kezét fölemelé:
"ott ara távol, - még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringtóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
"Odamegyünk" - Hörpintett. "Jössz velünk?
Olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara alja csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.
Elment s a szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget
Trisztánnal ültem
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött
hány éve már?
Hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világít az asztalon,
feljott a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.
"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok - nevettem, ő a költő
minden lehet!
És minden is , mit szónokolsz,
mindjárt varázslok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy mere van kelet!
"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetően s kezét fölemelé:
"ott ara távol, - még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringtóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
"Odamegyünk" - Hörpintett. "Jössz velünk?
Olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara alja csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.
Elment s a szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget
Figyelj rám.
Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
fölgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit.
Baranyi Ferenc
Figyelj rám egy kicsit
s ne bújj előlem el,
ilyenkor önmagad
elől is rejtezel.
Vedd észre hogy: vagyok.
Vedd észre s adj jelet.
Beszélj - vagy legalább
rebbenjen a szemed.
Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
fölgyűlik, mint a sár,
s mindkettőnket elönt.
Közöld magaddal is,
mitől engem kímélsz,
szólalj meg akkor is,
ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el,
figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz
valamit, valamit.
Baranyi Ferenc
A LÉT ÚTJA
A lét útja
Előre kitudja,
Vidám vagy kusza
Talán anyuka.
Mondd anyám a sors
Mért választott úgy,
Senki ne tudja
Rajta hova jut?
Te simát mutatsz,
Közbe csak kutatsz
Merre megy előre,
Elől csak az idő jár
(Az is csak gondolatban),
Hogy ott ránk mi vár
Hideg szeles nap
Vagy forró napos nyár.
Mondd, ki tudja ezt?
A jelen, a múlt
Múlt útja se jó,
A jelen porladó,
Hol sok adó.
A jövő útja
Mondd, milyen lehet?
Az út titokzatos,
Kinek fényes útja
Annak van mély kútja.
Beleesik, jaj neki,
Talán ki nem veszik.
Ki középúton jár
Ott lehet még nyár
Talán az út arra jár.
Mondd, anyám a tied
Lassú vagy siet,
Hallgat-e ott a csend
Hol madár se zeng?
Fiad útja szép lehet,
Bár tied nem lehet,
Mert a múlt és jelen
Elmegy egy éjjelen.
Mindennel végeztem
Itt hagyom a jelent,
Jövőbe megyek.
Vakon keresem
Lehet, hogy meglelem
Vagy a végén
Én is kútba esem.
Kijönni nehéz,
Talán egy régi kéz
Nyúl majd felém.
Az a kéz a tied
Jó, hogy van kezed,
Szíved, lelked,
Mert ez a te életed.
Ez a te utad
Talán ezért kutat,
Nekem utat mutat.
Anyám vagy és jó,
Örök kutató.
Menj örök utadon,
Magam megadom
Rád hallgatok,
Minden gödröt kerülök,
A jónak örülök.
Új tervet szövök,
Jövőnek köszönök.
Bár a jövő
Mindig jövő.
A múlt a múlté,
Mondd a jelen kié?
A gyermek a jövőé,
Szülő a múlté.
Jelen nincs csak pillanat.
Jelen útja
Hova jut ma,
Ezt kitudja.
Dugasz István
A lét útja
Előre kitudja,
Vidám vagy kusza
Talán anyuka.
Mondd anyám a sors
Mért választott úgy,
Senki ne tudja
Rajta hova jut?
Te simát mutatsz,
Közbe csak kutatsz
Merre megy előre,
Elől csak az idő jár
(Az is csak gondolatban),
Hogy ott ránk mi vár
Hideg szeles nap
Vagy forró napos nyár.
Mondd, ki tudja ezt?
A jelen, a múlt
Múlt útja se jó,
A jelen porladó,
Hol sok adó.
A jövő útja
Mondd, milyen lehet?
Az út titokzatos,
Kinek fényes útja
Annak van mély kútja.
Beleesik, jaj neki,
Talán ki nem veszik.
Ki középúton jár
Ott lehet még nyár
Talán az út arra jár.
Mondd, anyám a tied
Lassú vagy siet,
Hallgat-e ott a csend
Hol madár se zeng?
Fiad útja szép lehet,
Bár tied nem lehet,
Mert a múlt és jelen
Elmegy egy éjjelen.
Mindennel végeztem
Itt hagyom a jelent,
Jövőbe megyek.
Vakon keresem
Lehet, hogy meglelem
Vagy a végén
Én is kútba esem.
Kijönni nehéz,
Talán egy régi kéz
Nyúl majd felém.
Az a kéz a tied
Jó, hogy van kezed,
Szíved, lelked,
Mert ez a te életed.
Ez a te utad
Talán ezért kutat,
Nekem utat mutat.
Anyám vagy és jó,
Örök kutató.
Menj örök utadon,
Magam megadom
Rád hallgatok,
Minden gödröt kerülök,
A jónak örülök.
Új tervet szövök,
Jövőnek köszönök.
Bár a jövő
Mindig jövő.
A múlt a múlté,
Mondd a jelen kié?
A gyermek a jövőé,
Szülő a múlté.
Jelen nincs csak pillanat.
Jelen útja
Hova jut ma,
Ezt kitudja.
Dugasz István
Csodálatos kékség, amelyben elveszek,
beletekintek aztán erőtlen, gyenge leszek.
Ártatlan kislánnyá változom hirtelen,
s messzire hajózom a csábító kék tengeren.
Szikrázik a levegő, ha ajkad ajkamhoz ér,
ez a csoda számomra akármit megér!
Mindent megtennék, hogy veled lehessek,
legalább néha karjaidban fekhessek.
Ha rám nézel megőrülök, s nem bírok magammal,
csak ölelnélek, s csókolnálak forró ajkaimmal.
Bűnös a vágyunk, de nem érdekel semmi,
kettesben vagyunk és nem választ szét senki.
Végre itt vagy mellettem csak erre vágyom,
perzselő csókod parázslik a számon.
Bűnös a csók és bűnös az élvezet,
fáj minden szó, mit kimondani nem lehet!
Csak ölelj és tarts szorosan ne engedj el!
Nem bírnám ki, nem, nem veszíthetlek el!
Tudom, hogy vétkezem, de kellesz nekem,
nem enged a szívem, s visszahúz a kezem.
Egyszer már itthagytál, s én tűrtem csendben,
pedig folytak a könnyeim, és ordított a szívem.
Nem szólhattam semmit, tiltott vagy nekem,
könnyes szemeimmel némán kellett néznem.
Szeretők, bujdosók, üldözöttek leszünk,
csupa titok és rettegés lesz az életünk.
De most nem lehet, nem mehetsz el megint,
többé nem bírom ki ezt az égető kínt.
Csak szeress, ha kellek neked, s néha légy velem,
s megígérem, hogy az életedet varázslatossá teszem!
SZERETLEK, s ezen nem változtat semmi sem,
s nem érdekel, ha ezentúl bűnös lesz az életem.
beletekintek aztán erőtlen, gyenge leszek.
Ártatlan kislánnyá változom hirtelen,
s messzire hajózom a csábító kék tengeren.
Szikrázik a levegő, ha ajkad ajkamhoz ér,
ez a csoda számomra akármit megér!
Mindent megtennék, hogy veled lehessek,
legalább néha karjaidban fekhessek.
Ha rám nézel megőrülök, s nem bírok magammal,
csak ölelnélek, s csókolnálak forró ajkaimmal.
Bűnös a vágyunk, de nem érdekel semmi,
kettesben vagyunk és nem választ szét senki.
Végre itt vagy mellettem csak erre vágyom,
perzselő csókod parázslik a számon.
Bűnös a csók és bűnös az élvezet,
fáj minden szó, mit kimondani nem lehet!
Csak ölelj és tarts szorosan ne engedj el!
Nem bírnám ki, nem, nem veszíthetlek el!
Tudom, hogy vétkezem, de kellesz nekem,
nem enged a szívem, s visszahúz a kezem.
Egyszer már itthagytál, s én tűrtem csendben,
pedig folytak a könnyeim, és ordított a szívem.
Nem szólhattam semmit, tiltott vagy nekem,
könnyes szemeimmel némán kellett néznem.
Szeretők, bujdosók, üldözöttek leszünk,
csupa titok és rettegés lesz az életünk.
De most nem lehet, nem mehetsz el megint,
többé nem bírom ki ezt az égető kínt.
Csak szeress, ha kellek neked, s néha légy velem,
s megígérem, hogy az életedet varázslatossá teszem!
SZERETLEK, s ezen nem változtat semmi sem,
s nem érdekel, ha ezentúl bűnös lesz az életem.
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
József Attila
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
József Attila
Ha férfi vagy, légy férfi...
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Petőfi Sándor
Hiszünk, szeretünk
Együtt megyünk,
Hisz egymagunk
Sokkal gyengébbek vagyunk.
Együtt legyünk,
És Isten együtt velünk,
Szeretetben, és békében
Együtt élünk élhetünk.
Mert emberek vagyunk.
Van hitünk!
És szabad akaratunk.
Isten velünk!
Együtt győzelmet aratunk!
Nem ütünk, mert szeretünk,
És adunk
Mert hitünk:
Hogy szeretetünk, ha velünk,
Velünk az Istenünk!
Együtt gyerünk,
És Isten együtt velünk,
És velünk hitünk,
Hogy ha mi szeretünk.
Akkor Isten is szeret!
És vele:
Győzedelmeskedünk!
Mindenekfelett!
(Lőrincz Imre)
Együtt megyünk,
Hisz egymagunk
Sokkal gyengébbek vagyunk.
Együtt legyünk,
És Isten együtt velünk,
Szeretetben, és békében
Együtt élünk élhetünk.
Mert emberek vagyunk.
Van hitünk!
És szabad akaratunk.
Isten velünk!
Együtt győzelmet aratunk!
Nem ütünk, mert szeretünk,
És adunk
Mert hitünk:
Hogy szeretetünk, ha velünk,
Velünk az Istenünk!
Együtt gyerünk,
És Isten együtt velünk,
És velünk hitünk,
Hogy ha mi szeretünk.
Akkor Isten is szeret!
És vele:
Győzedelmeskedünk!
Mindenekfelett!
(Lőrincz Imre)
Pajzán és erotikus vers
A fotelben
A napsütésben, a fotelben ülve
vágyaink amikor találkoznak,
sejtelmes csillogó tekintetedtől
a szenvedélyek vad táncot járnak.
Ujjaid érintésétől, ahogy vadúl
cikázik a testemen és simogatja
a keblemet, beleborzong a testem.
Mint a kitőrő vulkán izzó lávaként
hömpölyög rajtam végig sisteregve,
arcom ettől lázrózsát fest az égre.
Izzó kéjköröket rajzol a testemre,
mint viharos tenger a vágyaimat
felkorbácsolja, elszabadulnak
a vad indulatok amikor ajkam
az ajkadra tapad.
Olthatatlan mámoros szenvedélyed
forró lángja éget magával ragad,
ezernyi apró kis sejtjeim
kéjesen rángatóznak, amikor
elmerülsz a mélyembe.
A testem szentélyébe ahová
férfiasságod bevezeted,
ahol a testem eggyé válik veled,
s öszetapadunk mint régmúlt
időkben az ősi kövületek.
Őrületben hempereg a testünk
és önkívületlenül heverünk a
szenvedélyek égő vörös lángjában.
Mámoros vad sóhajok szorításában,
hörgő ajkaink vad morajlásában,
amikor a testem ívben megfeszül,
és a kielégült kéjek, mámoros sóhajok
elcsukló hangján hangosan felnyögve
szállok veled a végtelen gyönyörbe.
A fotelben
A napsütésben, a fotelben ülve
vágyaink amikor találkoznak,
sejtelmes csillogó tekintetedtől
a szenvedélyek vad táncot járnak.
Ujjaid érintésétől, ahogy vadúl
cikázik a testemen és simogatja
a keblemet, beleborzong a testem.
Mint a kitőrő vulkán izzó lávaként
hömpölyög rajtam végig sisteregve,
arcom ettől lázrózsát fest az égre.
Izzó kéjköröket rajzol a testemre,
mint viharos tenger a vágyaimat
felkorbácsolja, elszabadulnak
a vad indulatok amikor ajkam
az ajkadra tapad.
Olthatatlan mámoros szenvedélyed
forró lángja éget magával ragad,
ezernyi apró kis sejtjeim
kéjesen rángatóznak, amikor
elmerülsz a mélyembe.
A testem szentélyébe ahová
férfiasságod bevezeted,
ahol a testem eggyé válik veled,
s öszetapadunk mint régmúlt
időkben az ősi kövületek.
Őrületben hempereg a testünk
és önkívületlenül heverünk a
szenvedélyek égő vörös lángjában.
Mámoros vad sóhajok szorításában,
hörgő ajkaink vad morajlásában,
amikor a testem ívben megfeszül,
és a kielégült kéjek, mámoros sóhajok
elcsukló hangján hangosan felnyögve
szállok veled a végtelen gyönyörbe.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Babits Mihály : Szerelmes vers
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Babits Mihály : Szerelmes vers
A reményhez.
Kisfaludy Károly
Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:
Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:
Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.
Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.
Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;
Ha szerencse fut előlem,
Utamba` keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:
Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.
Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lőn,
Kisérője életének
S barátnéja e földön.
A szenvedő könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.
Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;
Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.
És az ember bölcsöjétől,
Mig a sír őt elzárja,
Tőled, első kedvesétől,
Legszebb örömét várja;
S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.
Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.
Kisfaludy Károly
Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:
Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:
Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.
Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.
Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;
Ha szerencse fut előlem,
Utamba` keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:
Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.
Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lőn,
Kisérője életének
S barátnéja e földön.
A szenvedő könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.
Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;
Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.
És az ember bölcsöjétől,
Mig a sír őt elzárja,
Tőled, első kedvesétől,
Legszebb örömét várja;
S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.
Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.
Minden órám...
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?
Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?
Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.
Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.
S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.
Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!
(Kölcsey Ferenc)
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?
Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?
Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.
Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.
S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.
Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!
(Kölcsey Ferenc)
Koki Diána: Szív és agy
Hatalmas csatát vív szív szív az aggyal.
Harcolnak marják egymást szüntelen.
Percről percre, napról napra dúl a viadal:
A szív még mindig szeret.
Hiába súg az agy: értelmetlen.
Felsír a szív könnyeket ejtve,
de nem riad meg semmitől.
Űzi maga formált igazát kétségbe esve,
S míg létezik érzés, hite nem gyengül.
Tudja jól az elme, hogy nem szeret,
Mégis van valaki, kit a szív egy életen át sem felejt.
Hatalmas csatát vív szív szív az aggyal.
Harcolnak marják egymást szüntelen.
Percről percre, napról napra dúl a viadal:
A szív még mindig szeret.
Hiába súg az agy: értelmetlen.
Felsír a szív könnyeket ejtve,
de nem riad meg semmitől.
Űzi maga formált igazát kétségbe esve,
S míg létezik érzés, hite nem gyengül.
Tudja jól az elme, hogy nem szeret,
Mégis van valaki, kit a szív egy életen át sem felejt.
Együtt, kéz a kézben
Ki vagy te ember?
- Tudod-e?
Tudod-e, hogy ki vagy te?
Én tudom.
Tudom hogy szereted az életed,
úgy mint gyermeked.
Én tudom hogy szereted!
És bármennyire is furcsa,
a kezedben a teremtés kulcsa.
És kezedben a hatalom!
Csak mondd ki: Akarom!
De mindennél jobban!
Érezni, hogy a szívünk egyszerre dobban!
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!
Tudod miért?
A szeretetért: Mert félek haldokol.
Már tudod miért?
A hatalomért: Melyet az erő birtokol.
Csak azért!
Hogy ne ontson több vért!
Csak együtt, kéz a kézben
érhetünk célt!
Együtt egymás szívében.
Egymásért, és újra békében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!
Lőrincz Imre
(1999.)
Ki vagy te ember?
- Tudod-e?
Tudod-e, hogy ki vagy te?
Én tudom.
Tudom hogy szereted az életed,
úgy mint gyermeked.
Én tudom hogy szereted!
És bármennyire is furcsa,
a kezedben a teremtés kulcsa.
És kezedben a hatalom!
Csak mondd ki: Akarom!
De mindennél jobban!
Érezni, hogy a szívünk egyszerre dobban!
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!
Tudod miért?
A szeretetért: Mert félek haldokol.
Már tudod miért?
A hatalomért: Melyet az erő birtokol.
Csak azért!
Hogy ne ontson több vért!
Csak együtt, kéz a kézben
érhetünk célt!
Együtt egymás szívében.
Egymásért, és újra békében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért egymás szívében.
Együtt, újra együtt
kéz a kézben
Egymásért újra békében!
Lőrincz Imre
(1999.)
Zelk Zoltán: Téli fák
Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye, téli fák,
ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát.
Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye, téli fák,
ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát.
Rajnai Lencsés Zsolt: Nihil és a bandzsa maharadzsa
A pillanat része alatt tört szét Nihilben a magabiztosság,
amint belülről építette fel lelkében maga magát a zavarodottság.
�Honnan tör elő ez a merev-halálba jutott révület� �
kérdezte Nihil, de nem várt választ, mert a benne
kavargó, kitudj� honnan előbukó rejtett, zeg-zúgos érzésnyalábok visszarepítették
egy rég kinőtt-kihevert szerelem, ármányként előtört
foszlánycsapdájába, melyet nem értett.
De azt nagyon is tudta, a lelketlen bandzsa maharadzsa,
az az árva béklyó-huszár, ki pátoszos gőggel
képzelte magát a mennyek alattvalójának, hogy mit
nem tud.
(Phű! Még ha alattvalójának, de inkább urának,
s ezen még a fájdalom sem segíthet�)
Kiszabadult sorok, magából kiöklendezett
pszichoanalitikus csemege egy Woody Allen burleszkből,
s mi több némi kognitív kotyvasszal elkevert diagnózis-elegy
a nem-normálisok közt� - vélte Nihil felfedezni amaz sötét
mélységből előkászálódott szerelmi-foszlány
megmaradt-meghalt érzéseit, de tovább lépett.
Tovább, mert tovább kellett.
Mindazonáltal eltűnődött: hogyan aktiválhatta magát az, ami nincs,
vagy amiről így vélte?
Tulajdonképpen mi fájt neki ebben a hang-találkozásban?
Hiszen az nem lehet, hogy a három nőből, kiket már mind
martalékká tett a �jósors�, évek múlván is így szeresse mindet�
Nos ha nem, hát nem � mélázott a bandzsa maharadzsa,
s megállapította: a verseket tényleg csak azok értik, akik írják.
De a hangtalálkozás történéseként lassan, foszlányos ruhái darabjaiként felöltve
fedte el magát az az árva
érzékenység,
mely e találkozásban született újjá, s halt is meg a
közös hangrezgés
végén.
Valami felépült kettőjük közt. Valami.
De ha már nincs két életem � szólt Nihil �, mégiscsak
azt az egyet kell élnem, amely magadatott�
Te tudod � válaszolta Shakespeare és azzal eloltotta a villanyt.
A pillanat része alatt tört szét Nihilben a magabiztosság,
amint belülről építette fel lelkében maga magát a zavarodottság.
�Honnan tör elő ez a merev-halálba jutott révület� �
kérdezte Nihil, de nem várt választ, mert a benne
kavargó, kitudj� honnan előbukó rejtett, zeg-zúgos érzésnyalábok visszarepítették
egy rég kinőtt-kihevert szerelem, ármányként előtört
foszlánycsapdájába, melyet nem értett.
De azt nagyon is tudta, a lelketlen bandzsa maharadzsa,
az az árva béklyó-huszár, ki pátoszos gőggel
képzelte magát a mennyek alattvalójának, hogy mit
nem tud.
(Phű! Még ha alattvalójának, de inkább urának,
s ezen még a fájdalom sem segíthet�)
Kiszabadult sorok, magából kiöklendezett
pszichoanalitikus csemege egy Woody Allen burleszkből,
s mi több némi kognitív kotyvasszal elkevert diagnózis-elegy
a nem-normálisok közt� - vélte Nihil felfedezni amaz sötét
mélységből előkászálódott szerelmi-foszlány
megmaradt-meghalt érzéseit, de tovább lépett.
Tovább, mert tovább kellett.
Mindazonáltal eltűnődött: hogyan aktiválhatta magát az, ami nincs,
vagy amiről így vélte?
Tulajdonképpen mi fájt neki ebben a hang-találkozásban?
Hiszen az nem lehet, hogy a három nőből, kiket már mind
martalékká tett a �jósors�, évek múlván is így szeresse mindet�
Nos ha nem, hát nem � mélázott a bandzsa maharadzsa,
s megállapította: a verseket tényleg csak azok értik, akik írják.
De a hangtalálkozás történéseként lassan, foszlányos ruhái darabjaiként felöltve
fedte el magát az az árva
érzékenység,
mely e találkozásban született újjá, s halt is meg a
közös hangrezgés
végén.
Valami felépült kettőjük közt. Valami.
De ha már nincs két életem � szólt Nihil �, mégiscsak
azt az egyet kell élnem, amely magadatott�
Te tudod � válaszolta Shakespeare és azzal eloltotta a villanyt.











Nóci







Iva





