Október...

Elnézem az őszi rózsát,

Bús halottját dérnek-fagynak...

Ne higgyetek a mosolygó,

Ködöt bontó őszi napnak!


Október egy szeretkező,

Flastromos, vén, kacér asszony

Hazug fénnyel azért csábít,

Hogy fagyával elhervasszon.

(Ady Endre)




Téged dalol egész valóm,
szívem dobogja az ütemet,
szemem a mindenségbe foglal,
mint szerelmünk gyűrűjébe
zárt ritka követ.

Darabosan hullik
nehéz esőpásztákkal
a novemberi hajnal,
s te mindig fázol,
rétegesen öltözz,
szépen erotikus vagy,
de ne félj,
a világ befogad.

Testünkben az élet parancsa lüktet,
és a tegnapok malma őrli tovább a sorsunkat.





Novemberi éjszakában elrejtőzve
Közel a fákhoz
Bandukolsz a tiszta sötétben
Kristályok vetik ki belőled
A beteg megoldásokat.
Csak az egyszerűségre vágysz
Csillagharmóniára. Holdcsendre.
Csípős, dermedt jégcsapokra
Melyek halk cseppenése figyelmeztet arra,
Hogy messzebbre mentél
És egyre ritkábban nézel vissza.
Hontalan hangtalanságban
Hangtalan hontalanságban

Szabó Magda:
ELFOGADLAK

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Az óra lassan megáll,
Szürke falakon olvadozik a magány,
Kongó termek lelkét keresem,
Tovatűnt emlékezetek esztelen serege,
Hever az öreg kereveten.
A sarokba bújik,
Ki talán részeg,
Vagy csak megfáradt,
Úgy tűnik, mintha élne,
Pedig már halott.
Kővé vált, megdermedt élet.




Ne félj!
Ne félj!
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
Csodaszép napot kívánok Neked!

Elmúlás

Kikopott szürke falak között ülve,
magányosan magamelé nézve.
Gondolatok cikáznak fejemben,
s csak a múlt gyötör még lelkemben.
Fájdalas múlt, amit már magammögött hagytam,
mégis fájnak az érzések,
amiket egy napon talán elfelejtek.

NEMES NAGY ÁGNES: OKTÓBER

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Juhász Gyula: Október

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!

Végtelen

A lelkel és a testem lázong szüntelen,
Vágyik Rád de szerinted ez helytelen .
Ellened küzdenem ám hidd el eröltlen,
Mert irántad valo szerelmem végtelen.

Olyan sok emlék jut eszben hirtelen,
Egyik másik olyan csunya es esztelen .
Mindketten együtt voltunk és mesztelen ,
Mert a szerelmem az irántad az töménytelen!

Rólad álmodni hidd el veszélytelen ,
Mindegyik szép kellemes és vértelen,
Nem látni Téged életem az embertelen ,
Ki birja nélküled sokáig könnytelen ?

Régen nem láttalak ,kedvem örömtelen,
De a szerelmem irántad mégis féktelen,
Ellenálni ám Neked a szívem képtelen,
Mert irántad való szerelmem végtelen !

Horváth-Varga Sándor: AMIT AZ ÉLETTŐL AKAROK

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok

Amikor lehunyod két csillag szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz - én Veled vagyok.
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más - vezetlek Téged.
Amikor sírnál - de elfogyott a könnyed
Amikor érzed a szavak is őlnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell - én gyújtok Néked.
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz - mosolyogj a szemembe.......
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson
Amikor eljön a halál érted
Akkor élni én hívlak Téged.

Álmodj patakot, virágzó rétet
Őzet, pacsirtát, fürge menyétet.
Álmodj napot, szellőt - fényeket,
csillagok vándora - élj életet.....

Pilinszky János - Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

Szilágyi Domokos: ŐSZ

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

Büntetésem

Kín,szenvedés ,szomoruság amit érdemlek
Hogy mit élhettél át? Most már érthetlek.
Elfelejtve mindent,eldobva régi álmokat,
Nemrég elvesztett újra megért vágyakat.
Miért tehettem akkor,miért irtam le,
Miért hazudtam másnak,az égröl csillagokat le ?
Hogy mondhattam másnak mi csak tulzás volt ,
Mit felháborodásomban irtam ..rossz huzás volt .
Szenvednem kell ezt érdemlem,
Kín,és könny nélkül nem lehet élhetnem.
Lelkiismeret-furdalás keserű vizcseppek,az arcomon,
Hisz egyszer évek mulva nélküled kell meghalnom egy hajnalon.
Magányosan egyedül nincstelenül telnek napjaim,
Rossz fájó hogy soha nem ölelhetnek már Téged karjaim.
Kínzó érzés hogy egy mondat miatt vége lett,
Egy túlzó kijelentés mi csak fájdalmat szülhetett.
Pedig nem azt éreztem ,csak kínomba irtam,
Hogy Téged elveszitettelek csak azért sírtam.
Ha vissza mehetnék a régi-régi idökbe,
Most nem borulna könnyes arcom zsebkendöbe.
Nem tehetek most már semmit,multba vissza nem mehetek ,
S lehet, hogy igy mást Soha életembe nem szerethetek.

Lassan közeleg a végső vallomás,
Legördül a könny, nem lesz folytatás.
Dobban a szív, megremeg a lélek,
Hazugság mocskát ereszti a szélnek.

Egykor szebb jövőt hazudtak a sorok,
Nem volt az valóság, az élet konok.
Előtérbe került a sok hamis barát,
Háttérbe szorult a szerelmi varázs.

Szépség vívott harcot, a türelmes társsal,
Egyértelművé vált, melyik lesz hatással.

Juhász Gyula - Ének

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.

Nélküled

Ezer csillag fényével égtem,
Most sötét az éjszaka.
A végtelenböl a semmibe léptem,
Egy új élet még ujabb korszaka.
Fázni kezdek ha eljön a tél,
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok süvit a szél,
S Titokban suttogom a Neved...

Sebzett ajkam is vérzön énekelt,
Most néma mint a táj.
Kiáltásom a messzeségböl utra kelt,
Smost süket fülekre talált.
Tűz-melegben égnek nyári estéken,
S vad játékoz űz a képzelet:
Egyedül vagyok az üres széken
Ellepi a por a belevésett Neved..

Elmentél tölem kedves ,
S én hagytam hogy csak elmenj.
Hiába,lett volna minden ,
Ki menni akar ,azt hagyni kell.
Moslygott hozzá szívem ,
De mögé senki se nézett.
Játszom a közösbös embert,de most látom mily nehéz
H a azt kérdezné most valaki tölem ,
Mondjam meg mit jelentesz Te nekem ?!
Egy pillanatra zavarba jönnék ,
Magamban halkan azt mondanám :
"Semmit csak egy elmult szerelmet"
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy titokban könnyes lett mind a két szemem .
Egy halk sohaj ez lenne minden s mennék tovább.
S a szív gyakran elárulja önmagát,
De most lát a két szemem messzi tul a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem .
Ha azt kérdezné tölem valaki,mit jelentesz nekem?!
Azt felelném halkan csendben ,
"Semmit ,semmit csak az Életem!"

Milosz, Czeslaw: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:
Nem álom a föld, hanem eleven test,
S nem csal a hallás, a tapintás, látás.
És minden dolog, mit a földön ismersz,
Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,
Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,
Új virágot és csillagot nem egyet
Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,
Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,
De épp annak, ki így szól, nincs reménye.
Ha elfordul az ember, azt gondolják,
Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.



Stignor István

Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon....




Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp:
Másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.

A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.

A sorsod
Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.

A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!

Reményik Sándor:
Kibékülés

Békét kötni mendennel és mindenkivel,
aki más, mint amit jónak, szépnek
tartok, s csak önmaga tud lenni.
Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,
ha az enyémtöl eltérnek. Megbocsátani
idegen, rossz ízeket, helyükre tenni
téves jelképeket. Megérteni titkos
nyelvüket, a hebegöt, a dadogót,
a szitkozódó, mérget fröccsentö csúfat is.
Felismerni a tintahalfelhö mögött a zokogó,
magányos kárhozottat, aki adni, kérni
nem képes. Számláján csak bevétel-rovatot
vezet. tenni, áldozni sohasem szeret,
nem ismert egyebet, csak a nihilt,
koporsót ácsol, sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,
visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,
sült galambra lesve tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik idönként, pedig nem idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tünik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.

Zelk Zoltán:
Vers a lehetről és a nemlehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Reményhez
Megsugom néked édes titkomat
A Reményhez szóhoz fűzö álmomat
Mikor ugy éltem hogy elvesztem
A világhálon a páromat kerestem

Egy mondatom hirdetett esélyt
"Megadom magunknak a reményt"
E mondat megragadt egy szívben
Sválaszt adott késöbb e-mailben

A távolság közöttünk ott tátogott
Ám a vers nekünk reményt adott
amit Ö leirt szívemnek mondatban
Én átformáltam merengö sorokban

Megsugom néked édes titkomat
A Remény szohoz fűzö álmomat
Minden ember elmereng életében
Megtalálta-e párját a kedvesében

Nekem az angyalok talán segitettek
Lehet sorsom ismerve megszerettek
S mennyei csodát tettek ezen földön
A szerelmet azota is magamra öltöm

Megtaláltam 1hónapja Kedvesemben
Azt a gyönyörü Angyalt,akit kerestem
Aki ugyan ugy tiszta forrásként szeret
Aki szívéből oly tisztán őszinte lehet

Annyira csodálatos mindezt éreznem
A szívemig áradó szerelmét éreznem
Mind azt a jót mit megprobálok átadni
Megkapom magamnak ébren, álmodni

Hiszem a szerelemben ez a tökéletes
Mikor két szív ugyan olyan szerelmes
Mikor amit adok viszonzásul kapom
Ily boldogságrol titkon sem álmodom

S mégis részem lett-e szó Reményhez
E-szóval a vers végén leszek személyes
Mert minden sor mely naponta születik
Mid csakis az Angyalomat, Öt éltetik

Sha kérded mi lehet-e szám a sor végén
Megsugom az idö majd ,ha véget érvén
A múló napot jelentve visszaszámolnak
Mikor -e két szerelmes szív összeforrnak

Hát ezt jelenti -e szó hogy Rményhez
Mikor titkon remélem ,Ö hozzá elérnek
Magányban szött reményteli kis szavak
Remélem ma éjjel sem leszek hallgatag

Mert a reggel elsö napsugarai érintenek
Érezed,hogy távoli szív érzései féltenek
S a vágyaim amelyek éjfélkor születtek
A melengetö napsugárral Veled lehetnek

Az arcodat lágyan megcirogató fénysugár
Megsugóm hát Édesem szívem merre jár
Bujik szorosan testedhez forró öleléssel
S társul a legcsodálotasabb szerelmi féltéssel

Megsúgóm néked hát édes kis titkomat
A Remény szóhoz fűzödö örök álmomat!