Elmész...visszajössz..és látod

Elmész ...visszajössz..és látod
Még élek!Kicsikét rám eszmélsz.
aztám pár napra agyadba vésel
Élni nem tudsz nem is akarsz
nélkülem sem , és velem sem
Vissza mindig azért jössz
hogy lássam ölö mérged
folytonos hatását
ellenörizzed
hiszen
csak
csak
csak
nyugtod
csakis akkor lesz
ha müvedet befejezted?

Csoóri Sándor:
NYÁR-ÉJFÉLI ZÁPOR

Lidérces szenvedéllyel vonult
fölöttem át a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok
csattognak úgy, ahogy
a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem
a testedet az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám
tán alvajárónak látott.


Gyurkovics Tibor:
SZÁJ

Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.


PÉNTEK (részlet)

A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rám néztél
csak azt, ami testedből föllebeg
izgalmas fákkal lett tele a légtér.

De belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik
zsúfolásig tele vagyok Veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit Te akarsz
az ölelés zsákjába vagyok varrva.

Ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

MINDEN

Minden vagy, ami nem lehetsz,
egyre ragyogóbb, egyre szebb,
kirajzolódó, mint a seb,
amit farkasok ejtenek a szívemen,
s ha nem lehet, akkor sem tudok
véremet veszítve élni, csak veled.

Miért?!

Kit az ember igazán szeret
Kinek a száj izzó csókot ad
Azt hiszi mindent megtehet
Hisz nem okoz fájdalmakat.

De hite veszendőbb, mint
Az élet sivár porhüvelye
Bár ajkad édes csókod hint
Szerelmemnek hűlt helye.

Édes a gyűlölet, mit érzek
De mégis fáj mit okoztál
Hát válaszolj, kérlek
Mondd, te gondolkoztál?

Mikor azt mondtad nekem
Szeretlek örökre édesem
Mikor neked adtam szívem
Te fogadtad keservem?!

Hát élvezd édes kínomat
Élvezd tetted mivoltát
Ezzel lezártad sorsunkat
Szerelmem, ennyi volt hát!



Charles Algernon Swinburne - Búcsú

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízű, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
ő mitse tud.

Menjünk tovább s haza; ő nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késő gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.
Vetők, aludni! ránk már nem virrad,
s ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törődik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddő, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
ő is tán, tűnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevő barát:
ő meg se lát.
(Babits Mihály fordítása)




Kovács János István - Halálig

Kutatlak őszi, enyhe szélben,
borús vasárnap...elbeszéljem?
A park szerelmi várta...s vallok,
neved sikoltva, hátha hallod:
nekem te jó vagy, mást keveslek,
ezért akarlak és kereslek!
Tudom, ha újra rád találok,
múlttá szelídül érv meg ál-ok...
S talán egy árva délelőttön
nagyot kiáltok: végre!...ő jön!
Puhán ölelj majd, pille-nesszel,
egész halálig!...és ne vessz el!

William Blake: A Mosoly

Van Mosoly, Szereteté,
És van csalárd Mosoly,
S van a Mosolyok Mosolya,
Miben e kettő egybefoly.

S van Szigor, Gyűlöleté,
S van a Dölyfnek is Szigora,
És a Szigorok Szigorát
Nem tudod feledni soha,

Mert a Szív Közepébe tapad
S Csontod Velejébe hatol;
De az összes volt Mosolyok közt
Csak egy van oly Mosoly,

Mire Bölcsőd és a Gödör közt
Csak egyszer nyílhat a szád;
De ha egyszer nyílik, örökre
Megszűnik a Nyomoruság.

- Devecseri Gábor fordítása -

Egyetlen egy szóra várok



Leírni téged nem lehet,
lelked elvakitja szemem,
és kék szemeid tükrében
több ezer csillag fürdik meg.


E két szem kutat és keres.
De ó jaj engemet nem lel.
Koborlok tovább és várok ,
hogy szerelmem végre lásson .


És mindig mikor meglátom,
egyetlen egy szóra várok,
mely lelkem felrepítené,
a le semmi se kényszeritené.


Siker kerget és mikor eláraszt,
azt szeretném ,hogy te ott légy.
Láss engem,mint lovagot és hőst,
ki küzd harcol a jóért, s győz.


Bárcsak tudnád mit megtennék,
hogy te szépséges enyim légy.
Én tűzön-vizen átkelnék,
a világ végére mennék.


De az ablakon kinézve,
a komor őszt észrevéve,
elmulás és bu jut eszembe,
mert magam vagyok örökre.

Nagy László:
AMIKOR NINCS KEGYELEM


Feküdtél sujtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés
amikor nincs kegyelem.

Már vége a nyárnak

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

Vallomás


Mindig téged vártalak,
rolad szólt az álmom
melletted a világot,
megint szépnek látom.


Érted vagyok érted élek,
lényem lett a lényed,
egymáshoz ha szolunk
szívünk is beszélget.



Napom vagy csillagom,
mosolyod az égbolt,
ez az érzés bennem ,
jaj de nagyon rég volt.


Megláttál,megláttalak,
megfogtál, megfogtalak,
s ha kinyitjuk tenyerünk,
együtt szállunk repülünk.


Testem takarod ,
lelkem az ágyad,
vágyom utánad.

Remény

Nem kereslek,
Majd te megtalálsz,
Nem kutatlak,
Utat hozzám mindig látsz!

Nem nézek rád,
Elég, ha érzed,
Szívem rád vár,
Vedd már észre, kérlek!

Nem sírok utánad,
Hisz te sem tennéd,
Hiába siratlak,
Észre sem vennéd!

Nézem gyönyörű szemed,
S a szememben egy könny lepereg.
Nem nézem csodás ajkad,
Csak rád gondolok s velem vagy.

Csak rád gondolok,
De te nem érsz rám,
Rólad álmodom,
Ó kérlek, bújj hozzám

Szívem vár ezt ne felejtsd,
Lelkem miattad egy üres sejt,
Megcsókolsz és életre kel,
Csak csókolj meg még egyszer!

Csókod íze oly csodás,
Vele szép a napsugár,
Kezed melege csordultig betölt,
Arcod szememre mosolyt ölt.

Most már nézem gyönyörű szemed,
S többé nem félek tőled,
Ajkad hozzám ér,
S a szívembe újra van remény!

Merre vagy?



Hol vagy te álom ,melyet kergetek,
Hol vagy te lélek kiért élhetek?


Mért ne jössz el váratod szívemet,
miért gyötröd igy fájó lelkemet?



Életem üres s nem élhetem,
Nélküled nem ,nem kell már igy nekem .



Nélküled nem nem kell ami hátra van,
Életem se mert igy hasztalan.



Jöjj hát el már s boldogítsd lelkem,
Életem minden percét szeretheted.



Várlak hát én ,jöjj már gyersan el,
Szeress engem amig csak létezel!

Kéne valami jel ...
Kéne valami jel ,hogy tudjam van esélyem,
hogy tudjam nincs hiába minden szenvedésem.
Éjjel s nappal vagy bármikor ha rád gondolok,
a lábam remegni kezd a szívem hevesen dobog.


Kéne valami jel,hogy tudjam egyszer velem leszel majd,
hogy tudjam ,hogy engem ölelsz és csokolgasz .
Ajkad ajkamhoz ér kezed a kezembe van,
ezt szeretném érezni s minden nap melleted ébredni.


Kéne valami jel bármi ami reményt ad,
amitől szívem feléd,amitől arcomra mosoly fagy.
Ha nem igy lesz:nem lesz"ő meg én "
bármennyire is fog fájni,akkor is tudni szeretném .

Mért szeretem....


Vakon vártam rád,
Szívem nagyott dobbant,
Nem hallottam semmit,
Csak lépted ahogy toppant.

Megszünt akkor minden,
Hogy láttalak téged,
Nem gondoltam ekkor,
Mily szerelem éled.

Elém léptél ekkor,
S megfogtad kezem,
Fülembe ennyit sugtál:
"Szeretlek életem!"

TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
(J.A.)

Légy önmagad


Légy magad ,légy önmagad!
Küldöz a szó,hív a hang .
Légy magad ,légy önmagad!
Bátran bontsd ki szárnyadat.

Légy magad ,légy önmagad!
Tűzd ki ,küzdd ki sorsodat!
Légy magad ,légy ömagad!
Se szebb díj se nagyobb rang.

Légy magad ,légy önmagad!
Égj, lobogj, szorj lángokat.

Légy önmagad!

CSAK VELED
Mikor elöször hallottam hangodat
a szívem nagyot dobbant
megijedtem ,mivel tudtam
Te nem akárki vagy!
De szívem huzott feléd,
és nem érdekelt ki mit mond Rolad,
mert tudom ,hogy a szívem a Tied,
s ezt senki megnem ronthatja!
Naprol ,napra csak Rád gondolok ,
feledni ,nem tudlak ,de nem is akarlak!
Már most érzem ,hogy Én csak a Tied vagyok
ha kell a világgal is harcolok ,
csak hogy végre ennyim légy!
Nem viccelek ezt teljesen komolyan gondolom .
Ha Te nem igy érzel akkor most Szolj,
mert csalodni nem akarok !
Imádom mikkor becézel és mondod SZERETLEK ,
csak bánom ,hogy oly messze vagyok Tőled !
Sokan modják hogy ez igy nem jó ,
de engem ez se érdekel, Kitartok !
Nagyon Szeretlek Kicsim ,és érzem ez örökre szól.
Soha megnem csallak ,és csak Rád Gondolok !
Mindenem Neked adom ,és soha másnak ,
csak Veled leszek hidd el ,mert Téged IMÁDLAK!
Alig várom már ,a percet hogy Veled legyek.
Az életem minden pillanatát csak Veled tölteném
Csak Veled tudom elképzelni a jövöm ,
én csak Téged tudlak SZERETNI!
De egy valamit soha ne felejts el,
Te a szívembe már örökre bent leszel ,
Ha akarod ha nem !
Téged IMÁDLAK ,most és mindörökére !

BÁNTANI ÉN NEM AKARLAK

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Káli István

Késő őszi noszogató

Kiléptem az ajtón
s dérbe dermedt a gondolat.
Testemet átjárta
a szél, a kabátom alatt
viháncolt, nyirkosan,
bőröm borzongatva, s huncut-
kajánul pofámba
vágta: mit szólsz, ronda egy út?!
Hová mész, mit akarsz,
nem volt ebből elég neked?
Nyughass! Dicsőségre
vágynál? Talán majd gyermeked…
Maradj bent! Hiányzik
kint nyüzsögni tél küszöbén?
Nem lenne jobb ott bent,
emlékeid langyos ölén?
Hisz éltél szép tavaszt,
nyarad is termő volt, áldás
kísérte életed;
részed volt szabadra-váltás
reményében, olcsó
s drága örömből termett
derűd, s szerelmed is
ritkán ásott csapda-vermet.
Pihenj, ne bántson, hogy
a fény éppen csak megérint!
Kellemes a szobád
s a meleg – puha tenyér –, mint
gondos édesanya,
simogat, s közben feloldoz
minden vétked alól.
Ki kéri tőled, hogy dolgozz?
Asztalodon pohár,
s mint a múlt, melynek nincs kora,
csillantja rubinjait
Szent Márton-nap új bora.
Ki kéri számon, hogy
henyélsz? Az nem ront, nem javít!
Vonatfütty hasítja
tejködök alagútjait,
párás lesz ablakod,
mert kint már fagyos a jövő,
de kinek fontos, hogy
a vissza nem térő idő
honnan hová robog,
meddig ülsz benne és mikor
szállsz ki végleg,
s lesz belőled kozmikus por?
Nem csillag vagy, nem
égitestek ragyogása,
csak mindenkor kóbor
lelked talmi földi mása!
Hát minden hiába?!
Az elrettentő kaján szél
sem tud meggyőzni már,
hogy dacodon erőt vegyél?
Csak mert szeretni tudsz,
azt hiszed, megkímél a tél,
azt hiszed, ér annyit,
hogy azzal új tavaszt vegyél?
Rendben, menj csak, látom,
mégis azt akarod. Gombold
be kabátod, űzd ki
alóla a kajánt! Tombold
ki magad az őszben,
ha ez most jobb kedvre derít!
Mint porhó, pilléznek
majd csodás, új emlékeid.

Mint cicának nincsenek nagy igényeim,
csak annyi- kérlek szeress....
de minden szőrszálamat külön is,
ha lehet!!

Szabó Magda:

ŐSZ

Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Elmúltak

mert elmúltak már a régen várt idők
elszaladtak
észre sem vettük és már eltűnt
amit annyira vártunk
szép volt-e?
honnan is tudhatnánk
hiszen nem is láttuk
mindig még-szebbet akartunk
ami "csak" szép volt észre sem vettük
még csak nem is szerettük

tehetetlen roskadunk le most
sarkokon állunk sírva
az égre emeljük öklünk
és megátkozzuk a hazug sorsot
az álszent égi jeleket
miért nem vettük észre
ami jó volt
amikor valaki szeretett

önmagunk árnyaként
kihalt érzések között
botladozva járunk
kiégett szemekkel keresünk
valami itt felejtett szépet
rongyos hittel remegve hiszünk
talán elkerüljük a biztos véget

pedig elmúltak már azok az idők
amikor értünk hulltak a csillagok
akkor folyton a földet lestük
a könnyű
a hírtelen örömöt kerestük
ma már hiába az égre emelt tekintet
hiába a könyörgő
az átkokat szóró szavak
már elmúltak azok az idők...
és mi...
mi még itt vagyunk...