Ne akarj élni érzelmeid nélkül
Olyan mintha sírnál könnyeid nélkül
Néha a könnyek ugyan könnyítik az életet
De olykor jobban sír az, ki kifelé nevet

Engedd, hogy az érzések szabadon szálljanak
Hagyd, hogy a vágyaid valóra váljanak
Ne építsél várat, ne vonulj toronyba
Ne fagyaszd a szíved jéghideg burokba

Engedd, hogy szeressenek nincs annál jobb dolog
Mikor a szíved valakiért hevesebben dobog
Ne feledd a múltat, csak tanuljál belőle
Emeld fel fejedet s tekintsél előre

Keresd a szerelemet, ne harcolj ellene
Ez a miből mindenkinek nagyon sok kellene
Ha csalódsz se csüggedj hallgass a szívedre
S tedd a bánatot mindörökre hidegre

A szemeddel látsz a szíveddel érzel
Ha valakit megszeretsz fogd meg két kézzel
Ne hagyd, hogy elmenjen, mert megfogod bánni
Mert olyat, mint ő már keveset találni.

(ki írta -költő- nevezzük meg, vagy saját vers esetén is jelezzük! :tom)

Fodor Ákos

Szemem és szemed

Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden?
Csak szemem és szemed.

Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól márcsak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.


Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel és ölelkezett:
sírás, csend, szigor és révület
- mi minden? mi minden?
Csak szemem és szemed.

A szeretet!

Sokszor eltűnődöm,
hol van a szeretet?
Mind az mit anyáink,
nagyanyáink, dédanyáink,
neveltetése adott!
Csak rohan a világ,
a szeretet megkopott.
Fakó, kopár, már-már
mondhatnám azt is,
hogy majdnem kihalt.
De nem az nem lehet!
Még látok egy lángocskát.
Féltve föl emelem,
s viszem óvatosan tovább.
Neked adok belőle,
egy lángoló parázs-t.
Vigyázz rá kérlek,
el ne aludjon.
Féltve őrizd!
S egy szép napon,
Te is add tovább!

/ismeretlen szerző-netlelet

"Ez már az új hatalom,
A legszebb forradalom,
Mely gyógyít és kicserél,
S mindennek jó,ami él:

Az áldott,drága TAVASZ!

Kolibri

- Kincs voltam, el nem múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

Vas István:
A HANG

Egyszerre minden oly természetes
megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt
ködbe les. Vár. Megmozdul.
Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tíz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
József Attila.

Neked...

Üzenem, ki majdan úgyis kedvesem leszel:
ha kedvet kapsz velem jönni az éjszakába,
jól vigyázz, szemedet nézésem ne bántsa,
mert életemnek ott már új lesz ragyogása, --
hisz betöltesz majd, mint kedvét a szerelmes,
és végiggördülsz rajtam mint a napsugár,
elhatalmasodsz, kiteljesedhetsz bennem,
mint mikor az éjen tompa fény üt át.
Belépsz világomba, mi rejtett,
nézd, ez itt,
olyan, ahogy álmomban látom sokszor
a lélek elmúlás utáni bolyongásait.
Látni fogod, - mert megmutatom, -
hogy a mennyben a járda lapjait
a vastag törzsű hárs gyökerei
miképp emelgetik:
kilessük majd, mi jut így nekik,
a zord, égi beton hogyan élteti és táplálja
dús hársfavirággá lombjait.
Üzenem, halld meg, gyötör a félelem, - ma még
csak fohászkodom, az égieket kérlelem, kikre
rábíztam gondokkal terhes, fáradt életem, -
már én nem tartozom gyónással senkinek
csak neked, és hangom sem hamis, -
de mint minden itt boldogtalan emberé,
olyan az én sorsom is.

Ki vagyok én? Elmondom, mit szeretnék:
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe,
hol az álmok üdvössége int,
menni akár szótlanul, míg örök homokóra pereg,
lépni veled súlyosat, büszkét, nemeset,
emléezz - mi már egyszer tűnt időkben éltünk,
s ezen a földön nem kaptunk, csak keveset ;
ha sötét van, szemedből okos szikra lobbanjon,
de a vakító, fehér hó se marja majd szemed;
tudd, a szelíd boldogság melléd bújik egyre,
és mint szertelen, hűséges vizsla fut tovább, -
csillagok ötvöződnek egybe, míg a horzsoló fényben
utolérjük az apró kölyökkutyát...
Látod, két kezem üres, szavam nem ármány,
érzések alatt roskadok mint nyári almafák, -
hogy lehetne e sok szépség közt nem szeretnem
higgadt hangodat,
mely életemnek írja vázlatát?

József Attila:
AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt
- azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek,
- ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.

Juhász Gyula

Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Jószay Magdolna

Újra veled

Vonatod már eltűnt
a szürke láthatárról,
s én még üdvözült
mosollyal integetek.
Közel s távol az emberek
már rég elsiettek...
Torkomat bár szorítja
valami, ami fáj,
ám derűm fényesebb,
mert a veled töltött
percek ünneppé válva
mosollyá értek...
erőt, hitet adva
győzedelmeskednek
minden bánat felett.
Tudom, nemsokára
új tavasz kél s én
újra veled leszek.

KÉSŐ VÁGY.

Miért kellett látnom téged,
Oh mivé től engemet?
Újra fázni kezd az élet,
Visszavágyom élni véled,
Mi örökre elveszett.

Avagy mért nem adta Isten,
Hogy régebben lássalak,
Midőn fiatal szivemben
Mély hitem, első szerelmem
Vágyai lángoltanak.

Még egy órát, még egy percet
Napjaidból szenvedély!
Régi lángod', ifju lelked',
Mint azt egykor rám lehelted,
Mondván: szeress, szenvedj, élj!

Még egy álmot és ne többet,
Álmot, mely hosszan hazud',
Még egy hangot, mely elrenget,
Még egy mámort, mely feledtet,
Még egy kínt, mely ölni tud.

Miért kellett látnom téged?
Szeretlek, de érezem,
Hogy csak egy eljátszott élet
Emlékének kínja éget...
Hagyj el, hagyj el szerelem.

Gyulai Pál (1853)

Pusztai Éva: Jóslat

Tenyerem két kezébe fogta.
Éjfekete szemével a múltamat kutatta.
Majd halkan, suttogva, az életről mesélt.
Lelked öreg lélek, de ne félj.
Mert tenyeredbe van írva a holnap hatalma.


Nagy útra indulsz, álmaid valóra válnak.
Múltad a tegnapod, jövőd a holnapod.
S vigyáznak rád az égi angyalok.
De ne feledd, a te tenyeredbe van írva
A holnap hatalma.

Csoóri Sándor:
A HARMADIK NAP ESNI KEZDETT A HÓ

Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Sötét vég

Ajtómon kopognak, vajon ki lehet,
Eljön hozzám, ilyet ki tehet?
Régóta egyedül s itt egy ember,
Közel s távol végtelen a tenger.

Ajtóm nyílik, de senkit se látok,
Jobb is így, legalább senkit se bántok;
Nem jön senki ide már soha,
És nem is megyek innen tova.

Megtört e világba vetett hitem,
Fekete, érzés nélküli a szívem;
Nem tudom milyen, ha szeret egy lány,
Pedig régen volt, ki tudja már, hány.

Most lépteket hallok innen, érzem,
Ennyi volt a lét, megtaláltak... vérzem;
Itt kell meghalnom? Tényleg most van végem?
Vérző testem elernyed, én csak nézem.

Várva várt megváltás, mit megálmodtam,
Álmaimban mindig elkárhoztam;
Most végre tudni fogom, menyit értem,
Életem végén jó útra tértem.

(Bach Ferenc)

Ne add fel szívem!
Mindig el kell kapni
Ki feléd nyúl, az utolsó kezet,
A harcot feladni
Nem szabad, hisz az jóra nem vezet.

Mindig meg kell látni
Fényeit a megértő szemeknek,
Muszáj talpra állni,
Hinned kell, hogy téged is szeretnek!

Mindig ki kell szűrni
Zajokból az imát, mi érted szól
Néha el kell tűrni
A fájdalmat, azt is, ha nem vagy jól!

Reményed ne add el
Ördögnek, véle ne köss üzletet,
Fáklyádat ne oltsd el
Ha gonosz támadja meg tüzedet!

Kérlek ne rohanj el,
Egyszer úgyis elvisz majd Istened,
Sorsodat fogadd el,
Látod, itt vagyok én is még veled!

Csoóri Sándor:
A HARMADIK NAP ESNI KEZDETT A HÓ

Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Menekülj merengő

Rácz Sándor

Fontos hogy mindig jóindulattal
Gondolj rám meg az is
Hogy játsszunk néha:
Játsszuk azt hogy te
Vagy a vak és én
Vagyok a néma

Mindig elérhető légy
100 éve ismerlek
Vagy csak tegnap óta
Öltöztesd át hangulatom ha
A rosszkedv
Rongyait hordja

MI KETTEN,
KIKET OLY RÉGTŐL FOGVA CSALTAK

Walt Whitman

Mi ketten, kiket oly régtől fogva csaltak,
most átváltozunk, fürgén szabadulunk, mint a Természet maga,
mi vagyunk a Természet már, kitől oly távol voltunk, most visszatérünk hozzá,
növényekké, törzsekké, lombbá, gyökerekké, kéreggé változunk,
mi magunk vagyunk a földbe ágyazott szikla,
tölgyek, melyek a tisztáson egymás mellett nőnek,
legelészünk s a szilaj csordában együtt tombolunk mi ketten,
a tengerben két együtt úszó hal vagyunk,
akácfa virága, mely illatot hint reggelenként és alkonyattal a kis utcákra itt is, ott is,
vadállatok durva piszka, növények, ásványok,
két vadászó sólyom, mi szállunk föl, és mi fürkészünk a mélybe,
két fénylő nap, a bolygókban és csillagokban egyensúlyozzuk magunk, mint két üstökös,
agyaras kóborlók, erdők négylábúi, mi rontunk az áldozatra,
két felhő, mely délelőtt-délután egyre egymást kergeti a magasban,
örvénylő tenger, két vidám hullám, mely egymáson átömölve, egymásba zuhan,
mi vagyunk a levegőég maga, átlátszó, érzékeny, járható és át sem hatható,
hó, eső, hidegség, sötétség, a földkerekség minden teremtménye és minden ereje mi vagyunk,
máig csak keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi ketten,
mi, akik kimerítettünk mindent, csak a szabadságot, mindent, csupán a mi gyönyörünket nem.

NEM AZ ÉGNEK
VAGY ANGYALOKNAK

Lermontov

A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Ő tudja, mért élek, halok!

Akár démonom, a gonosznak
társaként, gőg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!

Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.

(Rába György)