Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb

Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Ady Endre

Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.

Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hívj, akarj megint
Másoktól elszeretni.

Karjaimhoz nincs joga másnak,
Űzhetnek bajba, kínba
S áldottak, kik ezt teszik,
Mert te, asszonyom,
Így szaladsz karjaimba.

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, hangtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk.
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

Ady Endre:AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK

Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Szined elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhö, másik könnyü, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
mint egy könny szemböl, a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsöt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa öt soha?

ezen versnek eszmei értéke nagy...úgy keletkezett, hogy egymás után írtuk meg a sorokat, felváltva:):):):):)

combjának tövén ül kéje árnya alatt
Akkora a farka, hogy kaparja a falat
öleli, szaggatja: hmm..., micsoda falat

Az öreg Sexpír is büszke lenne erre
orrát fenn hordaná, miközben járna-kelne
És elkapna sok szüzet, már ha egyszer lelne
s ezalatt a mélyben mária csak nyelne

pille-jules-prune 2006.11.02.

mámora a szűznek, melybe hímek lépnek
pille a jules-lel eképpen beszélnek
kívánják a kéjes abszintos éjjet
oh jules, te kéjenc vágj belé egy mélyet
-prune-

vérben ázott ujjal jules a konyha kövén
meglazult a bog is köpenyének övén
szeletelt kenyerek kába méla lomha
pajzán kefélések helyszíne a konyha
-prune-

percek peregnek homokként eszemben
keresem a lelket kit jules-nek neveznek
kéjesen lebegnek kellemes levekben
érzem a nyelvemen, nedvesen eveznek
nevek szerte vesznek elmémben egyre
de jules nincs benne, semerre nem lelem
-prune-

jules a konyhában, épp az epret szeli.
tenyeréből kinál majd - ajkam nyilik
nyelvem hegye forrón bőrét érinti
ujjai megrezzennek - vágy heviti
-pille-

Szép ez a Vas Albert vers (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 10. 18. szerda 23:13), amit ide kattintva olvashatsz)

Búcsú
Gratulálok, szép darab volt.
Nagyon ügyesen játszottál!
Bárkinél te sokkal szebben
Hímeztél-hámoztál.
Tehetséged előtt - tudom-
Most meghajolnom kellene.
Ne sértődj meg azért, mert
Nincs még erőm erre.
Te számodra ez a szerep
Nem volt oly nehéz feladat.
Hogy én csak játékod voltam?
Ne hibáztasd magad!
Hibás az, ki hagyja magát,
S a szíve szavát követi.
Okos az, ki ezt meglátva,
Nagyon csúnyán átveri.
Bárcsak én is ilyen eszes,
Vagyis rafinált lehetnék!
De nem belőlem lesz nemsoká
Egy jogásznövendék.
Ne búsulj, mert a vígjáték
Számodra itt véget ér!
Hisz hálás vagyok Mesterem
Én magának mindenért.
Megtanított tisztán látni,
Nevetni a könnyeken.
Megölte a naiv kislányt,
Helyrehozta életem.
Ketten álltunk a színpadon,
Ma már csak én vagyok ott.
Pár emlékkel, amit még
Nem vitt el Ön, itt hagyott.
Hogy milyen díjat érdemel?
Eldöntik majd helyettem.
Én köszönöm, hogy játékának
Szereplője lehettem.

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz mi rég miénk,
vezeklünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha visszakaplak egy napig;
megint sután, csak félig ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel,
karomba kaplak s mégsem érlek el.

Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom. . . nem is tudom. . .

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka. "

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd-részlet)

Minek


Nem volt szép, amit tettem,
A fürdőszobába kisiettem,
A tükörbe néztem,
És hangosan ezen tűnődtem:
Minek az értelem,
Ha csak gondolkodsz szüntelen?
Minek az érzelem,
Ha nincs kinek léteznem?
Minek a fájdalom,
Ha nincs, kivel megoszthatom?
Minek az irgalom,
Ha senkihez sem bújhatok?

S mikor penge csillan a kézben,
Újra, meg újra megkérdem:
Minek a létem,
Ha csak keresgélem?
Minek a holnap,
Ha fáj, ha látlak?
Minek a jövő,
Ha nem lehet velem ő?
Minek a lég,
Ha csak őt kérem még?
Minek a test,
Ha csak tönkretesz?
Minek az agy,
Ha ily sokszor kihagy?
Minek a szív,
Ha csak felemészti a kín?

S midőn e szavak
Elhagyták ajkamat,
Bíbor patak indul,
S a mosdóba lerohan...

Rémálom


Mélyen zúgnak a lombok,
A szél egy titkot súg...
Rémisztően néz le rád a sötét égbolt,
Az erdő valamit rejt...

A felhők mögül előbukik a hold.
Egy vérszomjas kiáltás rázza meg a csendet...
Szívedre hatalmas félelem ront.
Ezernyi denevér siklik az éjben.

Egy ezüst szempár les rád,
Szívedet megrázza a hideg.
Tested csak dermedten áll,
S a vérfarkas vadul vicsorít rád.

És akkor felébredsz
... csak fekszel némán a hideg ágyban.
Rájössz, hogy e szörnyű teremtményet
E rettentő éjszakán csupán te láttad.

Modrovits Kamilla

Igazad van... Bocsánat...
Egy idő után már odaírtam az általad írt versek után a szerzőt...Még 1x bocsi..

Ez egy Jim Morisson vers,remélem jól emlékszem rá.

Ma az időmet múlattam egy parkban
egy padon
Hátra dőlve szomorkodtam
nagyon
A fákat,az embereket néztem
vakon
Azon gondolkodtam hogyan halnak majd meg
egy napon