Vlagyimir Majakovszkij - Lilikének levél helyett

Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kinoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.

"Fájdalom, eszme.
Rohad az elme.
Már a halál dukál.
Kérlek, gyors legyen a kereszt.
S könnyű, ne verejtékezzen.
Vége, óh.
Áttért már a csendbe-
-nyúgalomba zárt koporsó.
Csend, béke,
mozdulatlanság,
mosoly.
Emlékeznek rád
egy ideig.
Nem tovább.
De a létnek vége már,
A béke örök."

Ezt még jó rég írtam,csak most eszembe jutott.

"Emlékezz csak a szeretőd szemére...
Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

Ilyen az ég áldott messzi kékje
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.

S a város ázott mélyiből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezitlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

Ha tudta, hogy te nézed és kivánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Így néz a város most az égre föl.

Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit."

/Dutka Ákos/

Váci Mihály: Sínek

Sínek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.

A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.

Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettőnknek sem sikerült,

mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el - majd kiderül - ,
mit oly nagyon kerestél!

Radnóti Miklóstól pár csoda:

"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek."

(Töredék -- az abdai tömegsír fedőlapján)


Hetedik ecloga

"...féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július


ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

S talán a világ egyik legszebb verse:

Radnóti Miklós:

TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Weöres Sándor: SZEMBE FORDÍTOTT TÜKRÖK

Örömöm sokszorozódjék
a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van,
a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni,
gondolkozni, cselekedni,
hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van,
a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted
az ég, benned a létra.

József Attila: A SZEMED

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
s lelkemben halkan fuvoláz a vágy.
Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

/1922.december.28./

Ezzel a csodaszép Pilinszky-verssel szép jó estét mindenkinek!

Pilinszky János


EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA


A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Előszőr B.füreden hallotam róla úgy 35 évvel ezelőtt, majd olvasgattam is verseit (ajánlom figyelmetekbe főleg a romantikus költészetét):

CSALOGÁNY CSATTOG
(Balássy László fordítása)

Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?

Szárnyas kis hírnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
míg szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!

Rabindranath Tagore



-----------------------------------------------------------------------------
Rabindranath Tagore (Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.) indiai költő, író.

Gazdag, és tekintélyes indiai családban született. Apja 17 éves korában Angliába küldte jogot tanulni, ám ő inkább a művészet felé vonzódott. Több hangszeren megtanult zenélni, és dalokat is írt. Hazatérve Szantiniketánban lévő birtokán gazdálkodott, később iskolát alapított, és egyre népszerűbb műveinek kiadásából élt meg. Hosszú élete során több mint 50 kötetét adták ki. Alkotásainak egy részét maga fordította angolra, így Európában is kezdett ismertté válni. 1905-től az indiai függetlenség kivívásáért felhívásokat tett közzé, erőszakmentes, pacifista szemlélettel. 1912-ben állította össze az „Áldozati ének” kötetét (eredeti címén „Gitanjali” , amiért 1913-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Ő írta és zenésítette az indiai himnuszt. Az 1930-as évekig sokfelé utazott Európában, így 1926-ban több hetet töltött Magyarországon, Balatonfüred gyógyvizénél.

Hagyatékát az általa alapított nyugat-bengáliai Szantiniketán egyetem vezetősége gondozza.

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok a fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

/Sárközi György fordítása/

"Most még...
Most még ne mondj semmit, majd akkor ha megjöttél,
Most még ne mondj semmit, csak akkor ha döntöttél,
Még ne mondj semmit addig még nem érted mit tettél,
Ne mondj semmit még, mert nem vagy nem jöttél.
Most még nem létezünk csak játszunk, csak játszuk, hogy élünk.
Mert ez nem az amit akartunk, mert amit akartunk attól félünk
Most még ne add nekem mit mástól elvettél,
Most még ne mond már akkor, már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit, majd találunk szavakat,
Melyekből élet fakad melyek vége nem a pokolba szakad,
Majd ha megszültük egymást nagy vajúdás után,
Akkor mond, nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben hisz fut az út alattunk,
Rohanó fák takarnak roncsokat mit látni nem akartunk,
Lerombolt vágyak mellettünk melyek közt lelkek bolyonganak,
Akik közt megszűnt a kapcsolat csak látszat az mi megmaradt,
Most még próbálj szállni, ne légy vergődő madár
Légy Te a vándor ki végül hazatalál.
De én had mondjam azt SZERETLEK, s ezért én elmegyek.
Ne bántsalak, ne legyen több bűn mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét, ha majd fájni kezd a nincs többé,
Értelmet kap mi volt a volt s mi volt miért.
Egyet megtudsz majd biztosan lesz egy üzenet
Ki téged mindennél jobban szeretett.
Elmegyek ne bántsalak többé, elmegyek mert szeretlek.
Szeretlek örökké."

Gyurcsó István: Hiányoddal
Könnyű annak, kinek te vagy az élet,

kinek reggelihez te vagy a cukor.

Te fűszerezed csókkal az ebédet:

kinek vacsora után te vagy a bor.

Jó a társnak, kinek te vagy a társa:

a magányosság ne tudd meg, mily nehéz.

Boldog az, aki jó simogatásra

öledbe hajthatja le fáradt fejét.

Könnyű annak, kinek te vagy a párja:

átvilágítod a hétköznapokat.

Veled a szív mindenkor megtalálja

a boldogsághoz szükséges dolgokat.

- Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz,

keserű nekem, ha nem te vagy a méz.

"Este, nélküled

Ki tudja, hol vagy. Hiányzol.
Ez a kegyetlen érzés megláncol.
Sírok, ágyamon ülve sírok,
A rázkódástól írni alig bírok.
Aludni nem tudok, szívem csak fáj,
Percekig, órákig, napokig Rád vár.
Hiányod megőrjít! Testem szédeleg,
Érintéseid, csókjaid kellenek!
Utálom a világot, utálom az életet,
Utálom magamat, ha nem Veled lehetek.
Hiányzik kacajod, mosolyod, hangod,
Érintéseid, szemed, kezeid, arcod.
Miért nem vagy velem? Hisz kellesz nekem!
Oly sötét és szomorú ez a verem.
Nélküled senki vagyok, egy nyomorult senki,
Nem élek, nem lélegzek, el kell most temetni.
Minden perc kínzás, ha nem vagy itt velem,
Szögek a szívemben. Ez jut most nekem.
Veled lenni. Ez minden álmom.
De csak sírok, és sírok, és nem jön az álom..."

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat.
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek Őket szük odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ők is sokat küzdöttek értetek ,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak Ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten Közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ha majd az örök szeretet
Elhívja Őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Petőfi Sándor:

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk
.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Ronsard: Csók

Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém lehell a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.

/Rónay György fordítása/

Sulpicia: Vallomás

Megjött a végre várt szerelem, forr tőle a vérem,
bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!
Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa,
és elküldte nekem rég keresett szeretőm.
Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti írigy
nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért.
Már semmit sem írok titkos táblákra ezentúl,
hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!
Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek,
egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

/Radnóti Miklós fordítása/

Konsztantyin Szimonov:
Várj reám

Várj reám, s én megjövök,
hogyha vársz nagyon,
várj reám, ha sárga köd
őszi búja nyom;
várj, ha havat hord a szél,
várj, ha tűz a nap,
várj, ha nem is jön levél
innen néhanap;
várj, ha nem vár senkit ott
haza senki már,
s ha nógat is bárki, hogy
nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.
Fordulj daccal el,
ha álltatják ösztönöd,
hogy: feledni kell...
ha lemondtak rólam már
apám s lányom is,
s jóbarát már egy se vár--
...szinte látom is:
borral búsul a pohár,
s könnyet ejt szemük,
rám gondolva. De te várj
s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.

Burns: Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
osztd meg velem, osztd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

/Weöres Sándor fordítása/