KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Ünnepnapon


Az emberár künn küszködik, tolong,
s a ronda pénzért vásárolt mulatság
híg kéje eltorzítja lomha arcát,
kocsikra kap föl, fut, mint a bolond.

Erdőkbe bújik, mássza a hegyet,
iszik, erőlködik, fáradva izzad,
a kürt rotyog, döng és porzik a színpad,
a kába lármán dőzsöl és nevet.

Én benn ülök, a légbe bámulok,
száz kép tolong föl, én vagyok urok,
egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz.

Incselkedik velem kéj, félelem,
aztán lehúnyom szótlanul szemem,
s lelkembe játszik a tündéri színház.

Újévi reménykedés

Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!

Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!

Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.

Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?

Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.

Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!

Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.

Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
"Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!"

Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
"Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!"

Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!

Sík Sándor

BARÁTIM VAGYTOK...

Barátim vagytok, azt mondjátok.
Talán nem mondtok hazugságot,
Ez meglehet,
De azért nem adom nektek hitemet,
Nem adhatom: most jó dolgom van,
Jertek hozzám, ha majd napom lejár,
Mert a barátság nappal láthatatlan,
Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.
/Petőfi Sandor/

ADY ENDRE

HOLNAPRA GYÓGYULÓ BÁNAT


Megful a leggyönyörűbb kedv is
Hátán a vén Sors-lépnek,
Melyre ostoba madarakként
Ragasztóan szállat az Élet.

Óh, Végzet véges szörnyűsége,
Óh, Élet, röndes, dőre,
Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal
A gyenge, tétova Időre?

Óh, örökös, zárt határosság,
Dalos húr, mely elpattan.
Hát nem lehet semmikép élni
Tágabban, mindig, szabadabban?

Utálatos, befejező Vég,
Rút pontja az Istennek,
Mért nem tarthat minden örökké
S a dolgok néha mért pihennek?

Hát miért van befejeződés
S szünése délceg vágynak,
Születésekor halált mért hord
Minden dicső, szép megkivánat?

Hát miért nem teljesedünk be
Tengeres folyók módján,
Kacagva tele kacagással
Trombiták buta lefuvóján?

Bús csömöre a Szerelemnek
S feneke a pohárnak,
Óh, miért is van, miért is van
Már-holnapra gyógyuló bánat?

József Attila - Cserhalmi Anna szavalatában

"Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz."

( Dsida Jenő )
-----------------------------------------------
"Felejtés...

Nem tudlak elfelejteni sajnos nem megy
S ez már egy éve így megy
Mond mit tegyek?
Szívemből kitépni téged nem lehet!
Te már mással vagy, mást ölelsz,
De Engem soha sem feledsz!
Mégsem teszel semmit,
Hogy újra csak Engem ölelj
Hiszen ezt már Te is tudod
Szívünk egymásért dobog
S ég a testünk a vágytól
Hogy újra egymásé váljon
S égjen a tűzben mi örökkön örökké él Szívünkben!"

Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.



Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.



Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.



Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.



Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?



Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

ZELK ZOLTÁN
Este jó, este jó

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is mint a füst,
mert könnyű vagyok...

Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

Weöres - Rongyszőnyeg 134.

Hajnali táj
szendergése hajt
hús lapály
kékjében két bivalyt,

fakó szekeret,
s egy fiút, párába-szegetten:
rög felett
virágként nyílik az ismeretlen

és rajt a fény
az éji békét tovább-szövi lágyan -
mendegél,
mint név az álom szín-forgatagában.

Hiszekegy

ÁPRILY LAJOS

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyílakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Angelus Mortis: Korai Hóvirágok

Faggyal jött a tél. belém marta ezüstjét,
remegő álom csupán, mit szívem epedve kért.
egy pillanatot, egy mosolyt, egy érintést
mégis messze hullott el tőled az átfagyott kéz

Hideg van. Lelkembe belemart a fájdalom,
de lágy nap süt át a halott ágakon.
érintettelek, ártatlanul csupán....
mégis feltámadt bennem egy forró szelű hurrikán.

Árva szívem... Enyém már nem marad.
Árva lelkem egyedül tovább nem bolyong.
lábad elé teszem most hát mindkettőt.
ítélj meg vagy el egy remegő szeretőt.

S te rám néztél. Szemeidben lágyan ragyogott a fény.
Ajkamat érintetted... S szívemet fogtad vele,
kezemet karoltad, s lelkemet karoltad át vele.
most nem ragadhat el az elmúlás szele.

Itt állunk, ketten hát a fagyban.
testünkkel melegítve a szerelmet egymásban.
lehelletünkkel óvva a másik szívét,
csókunkkal vigyázzuk egymás lélegzetét.

Árvák már nem, s együtt sem vagyunk még.
Előttünk gátak, falak, s ezerévnyi remény.
Döljenek a falak, törjenek a gátak.
Adjuk át a reményt... Egymásnak.

józsef attila ... "tavasz"-várós

S. Farkas Zsuzsanna:
Távoli kedvesem

Mondd,
hol a távolban összeszaladnak a felhők
ott állsz-e Te is az ablak előtt?

Nézed-e álmosan a szürke világot,
álmodsz-e rólam,
míg kinn veri a tájat a nyári eső?

S gondolsz-e rám,
ki csak rád vár a fázós magányban?
Távoli kedvesem,

ugye ott állsz te is az ablak előtt?

Fázok és várlak, és vágylak e nyárban,
e nyárban mely őszt fest a kinti világra,
szomorú szürkét, fázósan szenvedőt.

Távolba szállnak érted a vágyak,
ablakon cseppek könnyként szitálnak,
látlak mozdulni a zápor táncában...

Ott látlak állni, engem ölelve
ketten a fák közt, ketten a mennyben,
ott, hol a legjobb: véled kettesben

...Távoli kedvesem...

De jó is lenne az esőt figyelve,
összesimulva, egymást ölelve
várni meghitten, míg a vihar elül...

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt,
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!



Nagy László (1925 - 1978.)

1978. január 30-án hunyt el.

Garay János: Szegszárdi bordal

Ide hát,te bazsarózsa!
Poharunkba,bikavér!
Hagy igyuk az áldomást meg,
Legelőbbis magadér!
Jóbarátért másodízben,
Szép leányért azután,
Ki e háromért nem érez,
Kutyafejű,vad pogány!

(Szekszárd,1846.)

Szabó Lôrinc: A szelíd tanítvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?

Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.

PETŐFI SÁNDOR

FELESÉGEK FELESÉGE...


Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se' várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!