Reményik Sándor:
A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör, Ó mily Isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: ,,állj!''

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed s korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.

Ellen Nitt:
Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Fordította: Képes Géza

Francis Carco: Eső

Esik: ez nagyszerű! Imádlak.
Itthon maradunk, ugyebár:
egymással törődünk mi már csak,
mikor ily késő őszre jár.

Esik, lenn a sok taxi jön-megy,
autóbusz imbolyog tovább,
s a Szajna uszályai bőgnek,
alig értjük egymás szavát.

Ez nagyszerű; esik. Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.

Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyő!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az eső.

/Rónay György fordítása/

Sötét is, fehér is

Hideg szelek elmúltával
újra jöhet melegség,
a levelek lehulltával
új rügyet szülhet az ég,
a múlások elmúltával
újrakezdés újra jön,
bánatoknak halálával
újra éledhet öröm.

Csukott szemek sötétségét,
újra nyitja majd a fény,
falak közül kivezet még
társul szegődő ösvény,
jelen húzó mocsarából
tárt karokkal hív jövő,
közelít még majd a távol,
gondköveket eltörő.

Soha nincsen utolsó vég,
mindig jöhet újulás,
vizet adhat vissza a jég,
minden másból lehet más,
körforgásból kivezethet
horizontig menő út,
csak ennyit higgy: mindenkinek
sötét is, fehér is jut,
s zárnak, nyitnak is kaput.

(általam ismeretlen költő

Halász Ildikó: Valami elveszett...

Valami elveszett valahol
ott a mezők felett
az alkonyba csapódott,
megsemmisült, szétesett,
vagy őrzik még a fák
a kertek mélyén zörgő levelek
a zúgó pisztrángosok
a dermedt utcák
borzongó sikátorok
talán itt lapul a kövek alatt
rejtik néma ajtók
elzárják sima arcok-üvegfalak
vagy homokként ott él a romokban
fekszik a földben, agyagban
a sárguló csontokban.
Én keresem csillagban
szél sodorta, gyűrött hírlapban
útszéli árkokban
vágytól meggyötört álmokban
de nincs sehol.
Vagy nem is volt.
Csak karok árnyjátéka létezett
és a szívemen egy betöltetlen, fehér folt
egy védtelen, üres rés.
Valahol elveszett
ott, a mezők felett
egy angyali ölelés.


Klikk:


Valami elveszett

Szép Ernő:
Meglátod

A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.

És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.

Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.

Eduard Mörike: Páros éji dal

A Nő:

A páston édes éji szél oson,
Csengve fut át az ifju pagonyon!
A hetyke nappal néma még,
A föld erői lenn torlódnak sustorogva
Fölzsonganak a gyöngéd-lágy dalokba,
Ha bong a tiszta hangú lég.

A Férfi:

A lanyha szél csodálatos zenét hord,
Uszája kéjesen fülembe leng;
Párálló, gyönge fények közt dereng
S ugy tetszik, mintha úszna fönn az égbolt.

A Nő:

A lég szőttese néha meglobog,
Üdébben s áttetszőbben lengve feljebb;
S a kék teremben halkan énekelnek
Boldog tündérek puha dallamot,
S égi zenén
S buzgó dal ütemén
Ezüst orsóik té s tova peregnek.

A Férfi:

Szelíd éj, halkan lépdelsz hajnalig
Gyász bársonyon, mely zöldell napsütésre,
S valami vidám zene zümmögése
Lendíti lágyan könnyü talpaid,
A tűnő órát sorra fejted,
Magadat játszin elfeljted--
S a Világ lelke véled álmodik!

/Kardos László fordítása/

Fet: Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság és a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!

/Rab Zsuzsa fordítása/

Alfred de Musset: Szomorúság

Veszve az életem, a kedvem,
erő, barátok, s ami kell;
még a büszkeség is, amely
hinni tanított a zsenímben.

Mikor még csak hullt a lepel
az Igazságról, lelkesedtem,
de ahogy magamhoz öleltem,
szívemet undor fogta el.

Pedig örök szép az Igazság
és ha nélküle élte napját,
semmit se tud e föld fia.

Isten szól, s válasz kél a számon.
Egyetlen kincsem a világon
csak az, sírtam valaha.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Kavafisz: A hajón

Rá hasonlít igazán ez az apró,
Ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:
Egy elvarázsolt délután.
Jön tenger körös-körülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.
Érzékisége majdnem fájdalom volt,
S ez világított a tekintetében.
Szebb, ahogy testet ölt előttem
Most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -
Rajz és hajó és délután.

/Vas István fordítása/

eszesg : A gyufaárus kislány (Andersen meséjének verses átdolgozása) (2006-04-11)


Kis város, kis szegletén,
Ajtó nyílik halkan.
Kicsi lányon, kis kötény.
Így indul el lassan.

Lába puha, meztelen,
Tapossa a szűz havat.
Utcán járva nesztelen,
Aprót lépdel, így halad.

Kezében a portéka,
Gyufa zörög benne.
Egész nap ezt árulja,
De nincsen, aki venne.

- Gyufát tessék! Gyufát!
Didereg az árva.
Az emberek rohannak,
Egy se figyel rája.

Haza menni nem lehet,
Apja várja otthon.
Nagyot lendül a keze,
Ha nincs haszon a bolton.

Szegény lányka mit tehet,
Kapualjba bújik.
Onnan néz ki éhesen,
Az idő meg csak múlik.

Hideg csípi kis kezét,
Lába is fagyos már.
Gondol egyet ezért,
Meggyújt hát egy szál gyufát.

Nyomban lobban a láng,
Lesz itt meleg mostan.
Csodát lát a kicsi lány,
Kályha izzik a sarokban.

De a láng elalszik hamar,
S a kép is eltűnik.
Izzó kályha nélkül, pedig
A hideg sem szűnik.

Gyufa sercen újra hát,
A láng is fellobban.
Hatalmas asztal áll,
Egy jókora szalonban.

Oly szép az asztal,
Rajta temérdek étek,
Sült liba, meg szilva,
Csillogó edények.

Az étel látványára,
Tátva marad szája,
De mire feléjük nyúlna,
Hűlt helyét találja.

Nagy hidegben ismét,
Elaludt a láng is.
Képpel együtt innét,
Eltűnt a világ is.

Szomorú a lányka,
Nem látja a szépet.
Sírni támad kedve,
De nem hagyja a képet.

Kis dobozban kutat,
Keres másik szálat.
S a láng ismét mutat,
Most egy fenyőágat.

Tündöklő díszek,
Száz gyertya rajta,
Mézeskalács szívek,
Karácsonyfa fajta.

Illatozik a szoba,
Zene hallik fentről.
Nagyanyó jön felé,
Szép fehér felhőkből.

Megfogja a kezét,
S viszi, röpül vele.
- Jaj, de szép a világ!
Nagyanyó, hallod-e!

Így röpülnek ketten,
A csillagporos úton.
Felemelkedetten,
A tündöklő Tejúton.

Alant hagynak várost,
Mindent, ami élő.
Holtak birodalmába,
Lélek a belépő.

Lent a városban,
Újra jő a reggel.
Emberek sietnek,
Hatalmas tömeggel.

Néhányan megállnak
Egy nagy kapu tövében,
S nézik a kis arcot,
A túlvilág fényében.

Messze jár már, tudják.
Szomorkodnak kissé.
Tűnődnek a dolgon,
S továbbmennek ismét.

Talpak alatt hó ropog,
Búcsúzott egy lélek.
A kislányszív nem dobog,
Nincsen benne élet.

Friedrich Hebbel: Két vándor

Egy néma barangol a földön,
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
A Földön utra kél,
Ennek füle dugva,
Annak ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi,
S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukban járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ér.

/Kardos László fordítása/

Cserfalusi Pál : Naplemente után
(2007-07-02)

Inkább a magány füve tépjen a mélybe,
semhogy lelkemet érje illatod éje,
mert kiismertelek már, kis erecskéidet,
agykérged, két kecses lábad, miket

oly kacéran illegetsz mások előtt,
s édes nyálad, ami annyiszor belőtt
a vak hitbe, míg hálót szőttél szívem köré.
Nevetve raktalak mindenek fölé!

Most itt ülök, tisztán, gondolva
kiszáradt Nílusom rózsaszín medrére,
s fájó vallomásom öntöm olcsó szavakba

egy Nő miatt, aki úgy vágyott a szálló szabadba!
Nem tudlak lezárni, mert míg te ott boldog vagy,
én nem vagyok már senki, csak a Holdnak testvére.

vandor

1.)
Rőzseláng táncol
a kemence gyomrában.
Kenyérsütés lesz.

(2.)
"Éteri ízek,"
anyám kenyerét szelem...,
múltat igézek.

(3.)
A vén diófát
apám apja ültette.
Hamuvá lettek.

(4.)
Vén gulya-kutak,
magányos tanyák sorsa:
halál, születés...

Katicika verse:
(áthozva a K.A. topicból)

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.





Juhász Gyula (1883-1937)

Anna versek:




ANNÁRA GONDOLOK

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor,
S a mosolyos borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha,
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok,
És annabáli csók is csattan még az éjben,
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír lilába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!
------------------------------------------------
ANNA MINDEN

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem,
S nyári éjek, ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken,'
Anna, felőled!

Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken,
Anna, szemedről!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szűzek, szépek,
Anna, én rád gondolok,
És tőled félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
-------------------------------------------------
MILYEN VOLT...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek
,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Eduard Mörike: Éjfél

Megjött az éj, s merengve áll
s hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak,-a hold kiragyog,-
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő napról.

Egy ős gyerekdalt döngicsél,
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos patakok puha medreiken
tovább duruzsolnak azért szeliden
a napról,
az elpihenő mai napról.

/Radnóti Miklós fordítása/

Eduard Mörike: Um Mitternacht

Gelassen stieg die Nacht ans Land,
Lehnt traumend an der Berge Wand;
Ihr Auge sieht die goldne Wage nun
Der Zeit in gleichen Schalen stille ruhn;
Und kecker rauschen die Quellen hervor,
Sie singen der Mutter, der Nacht, ins Ohr
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

Das uralt alte Schlummerlied,
Sie achtet's nicht, sie ist es müd;
Ihr klingt des Himmels Blaue süsser noch,
Der flücht' gen Stunden gleichgeschwungnes Joch.
Doch immer behalten die Quellen das Wort,
Es singen die Wasser im Schlafe noch fort
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tünt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet,-
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem,-néztem,-nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép,

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Sappho után

Boldog ember, mint Uranus lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
Éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közé.

/Kölcsey Ferenc fordítása/