Szirmay Endre: Üvegvirágok

Tudod-e? -

lepergett már minden órák homokja

pedig mindnyájunknak az volt a gondja

hogy a követ keményen pattintsuk a kőhöz

és az igazságot hozzámérjük a földhöz.


Látod-e? -

fátyolos szemünk hidegen hunyorít

a messzeségbe pólyálja a kínt

a bizakodás - az égő önérzet

elrendelés nekünk és végzet.


Tudod-e?

az utakon mindig vándorok mennek

biztatást visznek a szerelemnek

s mire az üvegek elpattannak

gyöngyöt virítanak a kelő Napnak.

Margaréta

A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.

(Reményik Sándor)

Ignotus Pál: Azt akarom...

Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad,
Kegyelemre vagy pusztulásra,
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.

József Attila: (Már régesrég...)

Már régesrég rájöttem én,
kétéltű vagyok, mint a béka,
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak és az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelő karok
meleg homályu, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

/1937. január/

Babits Mihály: Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Ma Önről álmodtam


Suhan az éj, elkerül az álom,
a kicsi szobámba, beragyog a nyár,
Üzen a szél, hogy valaki sír még,
hogy valaki hív még, hogy valaki vár.
Benéz az ablakon a holdsugár szelíden,
s én halkan hallgatom a régi dalt, oly fájó szívvel:


Ma Önről álmondtam megint, bocsánat, asszonyom,
de nincsen abban semmi bűn, hogy Önről álmodom.
Fehér selyemben jött felém a csókok éjjelén,
rám mosolygott könnyedén, s oly boldog voltam én,
Rózsa virult az ágon, csók tűze gyúlt a számon,
arca pirult, s hozzám simult, s a rózsa kint lehult.
Ma Önről álmondtam megint, bocsánat, asszonyom,
mert szeretem nagyon, mert szeretem nagyon...

Nevet a fény, a tavaszi réten,
s a tavaszi éjben a szerelem ég,
Szeme tüzén, ha nagyon imádom,
ott ragyog az álom, és ez nekem elég.
Reggelre elrepül, de este újra vár rám,
és addig kint maradt a parfümje a gyűrött párnán.

Na Önről álmodtam megint...

Maurice Sceve: A fehér hajnal épp megkoszorúzta...

A fehér hajnal épp megkoszorúzta
rózsával és arannyal homlokát,
midőn én lelkem, mely pusztítja-zúzza
s a dolgok alján húzza meg magát,
visszatért hozzám s biztatott tovább,
hogy daccal nézzek a halálra, sírra;
de csak te vagy, mivel csak lényed bírna
végzetem alól feloldani engem,
te vagy nekem a sose romló mírrha
halandóságom gyors férgei ellen.

/Illyés Gyula fordítása/

Maurice Sceve: CCCLXXVIII

La blanche Aurore a peine finissait
D'orner son chef d'or luisant et de roses,
Quand mon Esprit qui du tout périssait
Au fond confus de tant diverses choses,
Revint a moi sous les Custodes closes
Pour plus me rendre envers Mort invicible,
Mais toi qui as (toi seule) le possible
De donner heure a ma fatalité,
Tu me seras la Myrrhe incorruptible
Contre les vers de ma mortalité.




[v.1501] - [v.1562]
Maurice Scčve

Sappho után

Boldog ember, mint Uranus lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
Éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közé.

/Kölcsey Ferenc fordítása/

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tünt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet,-
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem,-néztem,-nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép,

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Eduard Mörike: Éjfél

Megjött az éj, s merengve áll
s hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak,-a hold kiragyog,-
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő napról.

Egy ős gyerekdalt döngicsél,
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos patakok puha medreiken
tovább duruzsolnak azért szeliden
a napról,
az elpihenő mai napról.

/Radnóti Miklós fordítása/

Eduard Mörike: Um Mitternacht

Gelassen stieg die Nacht ans Land,
Lehnt traumend an der Berge Wand;
Ihr Auge sieht die goldne Wage nun
Der Zeit in gleichen Schalen stille ruhn;
Und kecker rauschen die Quellen hervor,
Sie singen der Mutter, der Nacht, ins Ohr
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

Das uralt alte Schlummerlied,
Sie achtet's nicht, sie ist es müd;
Ihr klingt des Himmels Blaue süsser noch,
Der flücht' gen Stunden gleichgeschwungnes Joch.
Doch immer behalten die Quellen das Wort,
Es singen die Wasser im Schlafe noch fort
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

Anna versek:




ANNÁRA GONDOLOK

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor,
S a mosolyos borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha,
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok,
És annabáli csók is csattan még az éjben,
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír lilába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!
------------------------------------------------
ANNA MINDEN

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem,
S nyári éjek, ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken,'
Anna, felőled!

Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken,
Anna, szemedről!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szűzek, szépek,
Anna, én rád gondolok,
És tőled félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
-------------------------------------------------
MILYEN VOLT...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek
,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Katicika verse:
(áthozva a K.A. topicból)

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.





Juhász Gyula (1883-1937)

vandor

1.)
Rőzseláng táncol
a kemence gyomrában.
Kenyérsütés lesz.

(2.)
"Éteri ízek,"
anyám kenyerét szelem...,
múltat igézek.

(3.)
A vén diófát
apám apja ültette.
Hamuvá lettek.

(4.)
Vén gulya-kutak,
magányos tanyák sorsa:
halál, születés...

Cserfalusi Pál : Naplemente után
(2007-07-02)

Inkább a magány füve tépjen a mélybe,
semhogy lelkemet érje illatod éje,
mert kiismertelek már, kis erecskéidet,
agykérged, két kecses lábad, miket

oly kacéran illegetsz mások előtt,
s édes nyálad, ami annyiszor belőtt
a vak hitbe, míg hálót szőttél szívem köré.
Nevetve raktalak mindenek fölé!

Most itt ülök, tisztán, gondolva
kiszáradt Nílusom rózsaszín medrére,
s fájó vallomásom öntöm olcsó szavakba

egy Nő miatt, aki úgy vágyott a szálló szabadba!
Nem tudlak lezárni, mert míg te ott boldog vagy,
én nem vagyok már senki, csak a Holdnak testvére.

Friedrich Hebbel: Két vándor

Egy néma barangol a földön,
Üzent vele az Ég,
Nem érti ő, amit hoz,
S akinek szól a titkos
Izenet, nem látja még.

Egy süket az Ég szavára
A Földön utra kél,
Ennek füle dugva,
Annak ajka csukva,
Míg útjuk egybe nem ér.

Megszólal akkor a néma,
A süket is érti szavát,
Talányát űzi-fűzi,
Az égi igét kibetűzi,
S mennek Keletre, tovább.

Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha kik magukban járnak,
Egymásra rátalálnak,
A világ célhoz ér.

/Kardos László fordítása/

eszesg : A gyufaárus kislány (Andersen meséjének verses átdolgozása) (2006-04-11)


Kis város, kis szegletén,
Ajtó nyílik halkan.
Kicsi lányon, kis kötény.
Így indul el lassan.

Lába puha, meztelen,
Tapossa a szűz havat.
Utcán járva nesztelen,
Aprót lépdel, így halad.

Kezében a portéka,
Gyufa zörög benne.
Egész nap ezt árulja,
De nincsen, aki venne.

- Gyufát tessék! Gyufát!
Didereg az árva.
Az emberek rohannak,
Egy se figyel rája.

Haza menni nem lehet,
Apja várja otthon.
Nagyot lendül a keze,
Ha nincs haszon a bolton.

Szegény lányka mit tehet,
Kapualjba bújik.
Onnan néz ki éhesen,
Az idő meg csak múlik.

Hideg csípi kis kezét,
Lába is fagyos már.
Gondol egyet ezért,
Meggyújt hát egy szál gyufát.

Nyomban lobban a láng,
Lesz itt meleg mostan.
Csodát lát a kicsi lány,
Kályha izzik a sarokban.

De a láng elalszik hamar,
S a kép is eltűnik.
Izzó kályha nélkül, pedig
A hideg sem szűnik.

Gyufa sercen újra hát,
A láng is fellobban.
Hatalmas asztal áll,
Egy jókora szalonban.

Oly szép az asztal,
Rajta temérdek étek,
Sült liba, meg szilva,
Csillogó edények.

Az étel látványára,
Tátva marad szája,
De mire feléjük nyúlna,
Hűlt helyét találja.

Nagy hidegben ismét,
Elaludt a láng is.
Képpel együtt innét,
Eltűnt a világ is.

Szomorú a lányka,
Nem látja a szépet.
Sírni támad kedve,
De nem hagyja a képet.

Kis dobozban kutat,
Keres másik szálat.
S a láng ismét mutat,
Most egy fenyőágat.

Tündöklő díszek,
Száz gyertya rajta,
Mézeskalács szívek,
Karácsonyfa fajta.

Illatozik a szoba,
Zene hallik fentről.
Nagyanyó jön felé,
Szép fehér felhőkből.

Megfogja a kezét,
S viszi, röpül vele.
- Jaj, de szép a világ!
Nagyanyó, hallod-e!

Így röpülnek ketten,
A csillagporos úton.
Felemelkedetten,
A tündöklő Tejúton.

Alant hagynak várost,
Mindent, ami élő.
Holtak birodalmába,
Lélek a belépő.

Lent a városban,
Újra jő a reggel.
Emberek sietnek,
Hatalmas tömeggel.

Néhányan megállnak
Egy nagy kapu tövében,
S nézik a kis arcot,
A túlvilág fényében.

Messze jár már, tudják.
Szomorkodnak kissé.
Tűnődnek a dolgon,
S továbbmennek ismét.

Talpak alatt hó ropog,
Búcsúzott egy lélek.
A kislányszív nem dobog,
Nincsen benne élet.

Kavafisz: A hajón

Rá hasonlít igazán ez az apró,
Ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:
Egy elvarázsolt délután.
Jön tenger körös-körülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.
Érzékisége majdnem fájdalom volt,
S ez világított a tekintetében.
Szebb, ahogy testet ölt előttem
Most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -
Rajz és hajó és délután.

/Vas István fordítása/

Alfred de Musset: Szomorúság

Veszve az életem, a kedvem,
erő, barátok, s ami kell;
még a büszkeség is, amely
hinni tanított a zsenímben.

Mikor még csak hullt a lepel
az Igazságról, lelkesedtem,
de ahogy magamhoz öleltem,
szívemet undor fogta el.

Pedig örök szép az Igazság
és ha nélküle élte napját,
semmit se tud e föld fia.

Isten szól, s válasz kél a számon.
Egyetlen kincsem a világon
csak az, sírtam valaha.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Fet: Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság és a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!

/Rab Zsuzsa fordítása/

Eduard Mörike: Páros éji dal

A Nő:

A páston édes éji szél oson,
Csengve fut át az ifju pagonyon!
A hetyke nappal néma még,
A föld erői lenn torlódnak sustorogva
Fölzsonganak a gyöngéd-lágy dalokba,
Ha bong a tiszta hangú lég.

A Férfi:

A lanyha szél csodálatos zenét hord,
Uszája kéjesen fülembe leng;
Párálló, gyönge fények közt dereng
S ugy tetszik, mintha úszna fönn az égbolt.

A Nő:

A lég szőttese néha meglobog,
Üdébben s áttetszőbben lengve feljebb;
S a kék teremben halkan énekelnek
Boldog tündérek puha dallamot,
S égi zenén
S buzgó dal ütemén
Ezüst orsóik té s tova peregnek.

A Férfi:

Szelíd éj, halkan lépdelsz hajnalig
Gyász bársonyon, mely zöldell napsütésre,
S valami vidám zene zümmögése
Lendíti lágyan könnyü talpaid,
A tűnő órát sorra fejted,
Magadat játszin elfeljted--
S a Világ lelke véled álmodik!

/Kardos László fordítása/