Alekszandr Szergejevics Puskin:
Tatjana levele Anyeginhoz

Én írok levelet magának-
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak, hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerüli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örülni.
Mért jött el? Békességesen
rejtőzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szívembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hűségű párja
s családnak élő, jó anya.

Másé!...A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, elfogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig őrzöm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bűvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
inséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égő bánatom?

Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
előtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértő lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...

/Fordította: Áprily Lajos/

Stefan George: Szivünk asszonya

A sekrestyés a templomból kifutván
rémülten hadarta a zegzug utcán
az asszonyoknak, a plébániának,
hogy a szentkép ajkai nyitva állnak

és hogy a szeme, az arca felfelé néz...
Azok siettek az oltár elé, és
bűneikre gondolva leborultak.-
Még az igaz szivek is elszorultak.

Éj lett, s távoztak, töprengve, kuszáltan...
Csak az az egy, aki fehér ruhában
elsőnek érkezett s kit a csodálat
Hűségnek hív s szép Szívünk Asszonyának,

csak az látta jól, a jel mit jelentett,
válasz csak az ő hivásának intett.-
Fejet hajtva kék elragadtatásban
ment haza és égi szomoruságban.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Stefan George: Herzendame

In enger gasse winkelreichem düster
Lief aus der kirche angsterfüllt der küster
Und rief den frommen frauen seiner pfarre
Dass jezt das gnabenbild nach oben starre

Dass seine lippen refend offen stünden...
Sie kamen denkend ihrer letzten sünden
Sie warfen sich zu boden vor dem wunder-
Auch die gerechten zitterten jetzunder.

Es wurde nacht und tief erschauernd wallten
Sie aus dem tor...nur sie in weissen falten
Die als die erste kam und deren name
Getreue ist und schöne herzensdame

Sie hatte nur das zeichen wahr gesehen
Ganz offen war es nur vor ihren flehen-
Sie schritt mit leicht geneigtem haupt in blauer
Verzückung und in wunderbarer trauer.

Ady Endre:
ADJON ISTEN MINDENKINEK


Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.


Adjon Isten ifjúságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

"Hadd legyek én!
Fájó szívvel várok. Csak egy szó kell, semmi más,
egy szó, mely leírva hangtalan, de kimondva mégis oly csodás.
Szeress, vagy gyűlölj, de érezz valamit oly forrón, mint én!
had legyek kérlek fényfolt, sötét lelked mélyén!

Könnycseppjeim éledjenek! Lágyítsák szíved gyökerét!
Had halljam a szót: "Szeretlek!" - amit már annyira szeretnék!
Szeress! Az akarok lenni neked,
akinek a kimondhatatlan szót kimondani mered.

Az szeretnék lenni, aki még senki sem lehetett neked.
aki nem csak félénken mosolyog, hanem ha örül, nevet,
zokog ha fáj, hisz minden érzése igazabb.
Szerelme is olykor imádatba csap...

Nem fáj a hiányod, hanem pokolian éget,
Én vagyok a lány, aki a világtól óvni szeretne téged.
Csupán csak az akarok lenni neked,
aki téged a világnál is jobban szeret.
had legyek kérlek neked én,
aki sötét lelkednek megmutatja mi a fény!

Több akarok lenni neked, mint csupán egy lány!
több akarok lenni az életednél is talán!
olyan fontos akarok lenni, mint te vagy nekem!
meg szeretném mutatni, milyen az önzetlen szerelem.

Nem látok, hiszen fényed megvakít.
lényed szívemnek mély érzelmeket tanít.
Nevess velem, hisz élni szép!
...De hidd el velem szebb is lehet még...

Az akarok lenni, amit leírni nem lehet,
kezemben akarom fogni a szívedet!
Szeress kedves! Bár komolyodni nem tudok,
látod neked mégis komoly verset írok...

S ha úgy érzed, hozzád túl komolytalan vagyok,
nevess velem, s akkor megtanulhatod,
így is lehet szép a világ,
ha nem csak komoly dolgok várnak mi ránk...

De hidd el, nem csak nevetni tudok!
olyannak láthatsz olykor, amilyennek akarod.
érted változni is képes vagyok.
Szeress! Csak ennyi, amit akarok!

Az akarok lenni neked,
aki mindig veled együtt nevet.
s aki ha zokog olykor, hisz megbántottad őt...
A komolytalanul is komoly "nőt"..."

Friedrich Hörderlin: Hyperion sorsdala

Fenn suhogtok fellegek puha
szőnyegein, isteni szellemek!
Fényittas szellők
simogatnak benneteket,
mint a művésznő ujjai
szent húrokat.

Sorstalanul, mint szendergő
csecsemő, éltek, óh istenek;
egyszerü bimbóban
rejtőzve szűzen
nyit örökké
szemetek.

De ránk idelenn
nem vár nyugalom sohasem.
Vaktába csak egy
órától a másikig
úgy sodródnak az átok-
verte halandók,
mint hullámok
szirtről-szirtre zuhanva,
míg elnyeli őket a vak szakadék.

/Fordította Képes Géza/

William Shakespeare: LXV. szonett

Ha bronz, kő, s a föld, s a nagy tengerek
Hatalmát is bús romlás törli le,
Ily dühvel, hogy bírkózhatna meg
A szépség halk sziromnyi ereje?

Óh, hogy állja az Idő a napok
Zord ostromát a mézillatú nyár,
Ha érvkapuk gőgje is összerogy,
S málik a zúzhatatlan sziklaszál?

Szörnyű gondolat! Mi mentheti meg
Az Idő kincsét az Idő elől?
S ha a szépséget meglopni siet,
Gyors lábait mely vaskéz tartja föl?

Egy se!...vagy csoda lesz, s a fekete
Tinta neved fénnyel ragyogja be.

/Fordította: Szabó Lőrinc/

Quintus Horatius Flaccus (Venusia, ma Venusa, Olaszország, Kr. e. 65. december 8. – Róma, Kr. e. 8. november 27.): római költő.
Egyik leghíresebb, máig népszerű verse a párbeszédes formában írott „Kibékülés" (Ódák III. 9.):
Horatius:
Míg én voltam a kedvesed
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
Lydia:
Míg más nem hevitett, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.
Horatius:
Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalosajku is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.
Lydia:
Engem most Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.
Horatius:
S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki, Lydiám?
Lydia:
Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bősz Adria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!


(Radnóti Miklós fordítása)

Szirmay Endre: Üvegvirágok

Tudod-e? -

lepergett már minden órák homokja

pedig mindnyájunknak az volt a gondja

hogy a követ keményen pattintsuk a kőhöz

és az igazságot hozzámérjük a földhöz.


Látod-e? -

fátyolos szemünk hidegen hunyorít

a messzeségbe pólyálja a kínt

a bizakodás - az égő önérzet

elrendelés nekünk és végzet.


Tudod-e?

az utakon mindig vándorok mennek

biztatást visznek a szerelemnek

s mire az üvegek elpattannak

gyöngyöt virítanak a kelő Napnak.

Margaréta

A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha
Nem kellett más,
Csak fehér virágszirom-mosolya.
Mely úgy lengett az alvó rét felett,
Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.
Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret
A margarétától soha.

(Reményik Sándor)

Ignotus Pál: Azt akarom...

Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szíved fájjon,
Azt akarom, add meg magad,
Kegyelemre vagy pusztulásra,
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.

József Attila: (Már régesrég...)

Már régesrég rájöttem én,
kétéltű vagyok, mint a béka,
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak és az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelő karok
meleg homályu, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

/1937. január/

Babits Mihály: Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Ma Önről álmodtam


Suhan az éj, elkerül az álom,
a kicsi szobámba, beragyog a nyár,
Üzen a szél, hogy valaki sír még,
hogy valaki hív még, hogy valaki vár.
Benéz az ablakon a holdsugár szelíden,
s én halkan hallgatom a régi dalt, oly fájó szívvel:


Ma Önről álmondtam megint, bocsánat, asszonyom,
de nincsen abban semmi bűn, hogy Önről álmodom.
Fehér selyemben jött felém a csókok éjjelén,
rám mosolygott könnyedén, s oly boldog voltam én,
Rózsa virult az ágon, csók tűze gyúlt a számon,
arca pirult, s hozzám simult, s a rózsa kint lehult.
Ma Önről álmondtam megint, bocsánat, asszonyom,
mert szeretem nagyon, mert szeretem nagyon...

Nevet a fény, a tavaszi réten,
s a tavaszi éjben a szerelem ég,
Szeme tüzén, ha nagyon imádom,
ott ragyog az álom, és ez nekem elég.
Reggelre elrepül, de este újra vár rám,
és addig kint maradt a parfümje a gyűrött párnán.

Na Önről álmodtam megint...

Maurice Sceve: A fehér hajnal épp megkoszorúzta...

A fehér hajnal épp megkoszorúzta
rózsával és arannyal homlokát,
midőn én lelkem, mely pusztítja-zúzza
s a dolgok alján húzza meg magát,
visszatért hozzám s biztatott tovább,
hogy daccal nézzek a halálra, sírra;
de csak te vagy, mivel csak lényed bírna
végzetem alól feloldani engem,
te vagy nekem a sose romló mírrha
halandóságom gyors férgei ellen.

/Illyés Gyula fordítása/

Maurice Sceve: CCCLXXVIII

La blanche Aurore a peine finissait
D'orner son chef d'or luisant et de roses,
Quand mon Esprit qui du tout périssait
Au fond confus de tant diverses choses,
Revint a moi sous les Custodes closes
Pour plus me rendre envers Mort invicible,
Mais toi qui as (toi seule) le possible
De donner heure a ma fatalité,
Tu me seras la Myrrhe incorruptible
Contre les vers de ma mortalité.




[v.1501] - [v.1562]
Maurice Scčve

Sappho után

Boldog ember, mint Uranus lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
Éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közé.

/Kölcsey Ferenc fordítása/

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tünt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet,-
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem,-néztem,-nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép,

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Eduard Mörike: Éjfél

Megjött az éj, s merengve áll
s hegynek támaszkodva már,
s a nagy idő aranyló mérlege
nem leng. Egyenlő súllyal van tele.
S hetykén duruzsolnak,-a hold kiragyog,-
anyjuknak, az éjnek, a friss patakok
a napról,
az elpihenő napról.

Egy ős gyerekdalt döngicsél,
a víz, de únja már az éj,
a csengő égi kék, az vonzza őt,
azt kedveli, az illanó időt.
S álmos patakok puha medreiken
tovább duruzsolnak azért szeliden
a napról,
az elpihenő mai napról.

/Radnóti Miklós fordítása/

Eduard Mörike: Um Mitternacht

Gelassen stieg die Nacht ans Land,
Lehnt traumend an der Berge Wand;
Ihr Auge sieht die goldne Wage nun
Der Zeit in gleichen Schalen stille ruhn;
Und kecker rauschen die Quellen hervor,
Sie singen der Mutter, der Nacht, ins Ohr
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

Das uralt alte Schlummerlied,
Sie achtet's nicht, sie ist es müd;
Ihr klingt des Himmels Blaue süsser noch,
Der flücht' gen Stunden gleichgeschwungnes Joch.
Doch immer behalten die Quellen das Wort,
Es singen die Wasser im Schlafe noch fort
Vom Tage,
Vom heute gewesenen Tage.

Anna versek:




ANNÁRA GONDOLOK

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor,
S a mosolyos borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha,
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok,
És annabáli csók is csattan még az éjben,
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír lilába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!
------------------------------------------------
ANNA MINDEN

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem,
S nyári éjek, ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken,'
Anna, felőled!

Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken,
Anna, szemedről!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szűzek, szépek,
Anna, én rád gondolok,
És tőled félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
-------------------------------------------------
MILYEN VOLT...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek
,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Katicika verse:
(áthozva a K.A. topicból)

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.





Juhász Gyula (1883-1937)

vandor

1.)
Rőzseláng táncol
a kemence gyomrában.
Kenyérsütés lesz.

(2.)
"Éteri ízek,"
anyám kenyerét szelem...,
múltat igézek.

(3.)
A vén diófát
apám apja ültette.
Hamuvá lettek.

(4.)
Vén gulya-kutak,
magányos tanyák sorsa:
halál, születés...