Szép Ernő: Én igy szerettem volna élni

Én ugy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szivét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A Napot ha fellangal reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én igy szerettem volna élni

"Álom
Álmot szőtt körém az élet,
Álmot, miben megtaláltalak Téged,
Álmot, melyben kéz a kézben,
Forró csók s gyengéd érintésben,
Szívünk egy ritmusra jár.

Álmot, melyben az idő megáll, s nem halad.
Álmot, amiben a szerelem örök, s nem csak egy pillanat.
Álmot, ahol a gond s baj elkerül örökre,
S vágyakkal teli élet vár együtt, mindkettőnkre.

Álmot, mely örökké tart, s nem ébredek fel soha,
Álmot, melyet Veled álmodni így, az maga a csoda.
Álmot, mely sajnos véget ért, s felébredtem mára,
S rájöttem, hogy várnom kell még erre a csodára.

Mert álmod, nem egyezik az enyémmel,
De lehet nem is fog már talán soha,
Ám álmodom tovább álmaimat még egyedül,
S várom, hogy egyszer majd Veled beteljesül. "

----------------------------------------------------------------

Neved - fekete dörrenés -
fájva visszhangzik bennem, és
felveri minden pillanat
emlékedet és nyugalmamat.

Neved, mint elitélt felett
ha a halálos dob pereg
szakadatlan és süketen
dobol elkinzott idegeimen.

Nem akarlak és rád gondolok,
gyötrődve és gyűlölve, hogy
egyszer megizlelt húsod után
kiált minden kis porcikám.

Nem akarlak és rád gondolok,
menekülnék és nem tudok,
nyugalom kellene, béke, csend,
de itt visszhangzol, idebent,

agyamban és véremben és
sohse szűnik e hangos bűntetés
és csak fuldoklom - ó fekete láz!
mint pap, kit az Isten lelke ráz.

Így volna szép

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

Dsida Jenő


Dsida Jenő (1907-1938)

Nagy Zoltán: Zenét...

Zenét ha hallgatsz, gondoltál-e rá,
Hogy hallgat-é az téged s mit te zengesz itt?
A tájat nézted: nézett-é a táj?
S illat ha szédít, mért hogy sose fáj,
Hogy könnyű lelke nem tud rólad semmit?

S ha zeng a vágy lelkedben s csendje éjén
Repül a hang, mint eldobott zsarátnok,
Ó mért lesed, hogy más hang felel-é?
Ki istenét lelkében fellelé,
Puszták csendjén is boldog a zarándok.

Ha surranó fény leng lazult haján
S ajkán a szó mint illat suhan át,
Még mit akarsz? Hallgasd mit szíved áhít,
Tekintetének könnyű fuvoláit
S arcán a színek gyenge futamát.

Ne dobd a rózsát el, mert nem beszél!
Nyugodj meg, Lélek: szem-nem-látta táj,
Különös illat, mit be nem lehelnek,
Zengő kiáltás, melyre nem felelnek,
Magányos jaj, mit visszafojt a száj...

/1923/

Szeretlek

Szeretlek, szeretlek,szeretlek
egész nap kutatlak,kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak,kereslek,
szeretlek,szeretlek,szeretlek.

Szabó Lőrinc


------------------------------------------


lencsibaby #1568 | ma 11:38
Szerelem

Én nem tudom , mi ez,de jó nagyon,
Fájása édes,hadd fájjon ,hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem ,bocsásd ezt meg nekem.


Juhász Gyula
idézet

Ady Endre:
Egyre hosszabb napok

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.

Hajnal négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer, meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára,
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

/1931/

Én nem tudom mi ez?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Átok

Nem hittem a szememnek,
Valami ártott a kedvemnek.
Sokáig még nem értettem,
Vajon mi rosszat tettem?

Aztán összeállt a kép,
Nem pihentem ily keveset rég.
Szétszórtság, teendők még,
Tettem, hogy ne legyen fék.

Kereshettek, már nem találtok.
Szívemben, véremben csak átok.
Ki verte Rám, már nem tudom.
De, hogy nem érdemeltem, azt tudom!

/Szerző: Jómagam; 2007. 08. 17./

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

"Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!"

Ha rád nézek, úgy hiszem
azt szeretnéd, hogy szeresselek.
Nem dicsekvés ez, talán kíváncsiság,
milyen lehet szerelemben veled
azon gondolkodni hová sétáljunk az este.
És végül cél nélkül indulni el;

de elindulni. Vajon milyen lehet?
Tényleg ezt akarod-e? Hogy valaki
kincse, és ne ékszere legyél csupán,
amit szeret másnak megmutatni.
Egy kincs amit az ember szeret,
félt, ápol, és nem dicsekszik vele.

De talán félreértem nap mint nap
szende, kedves pillantásod,
s csak én szeretném azt hinni, mit hiszek.
Nem tudom. De szeretem azt a pillantást.
Azt a kicsit bizsergető, zavaros érzést,
amit kelt bennem. Csodás.

S talán ha egyszer lesz merszem,
meg is kérdezem: szükséged van-e rám?
Hogy szeresselek? Hogy legyek neked?
De addig marad pillantásod,
mosolygásod, és kíváncsiságom
érzéseid fele.

Kedvenc vesem két versszakát idéztem.

(Remélem kitaláljátok, hogy melyikből, és hogy ki írta.)



Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók ,míg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

örzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként barlangban a csend,

számban kihülve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.





Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra mélto tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?



S mint megnyilt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeidbe!...



Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szünzelen.

Viszik az örök áramot hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrodnak érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szöve, bontva bogját-

hogy nedüid sejtje gyüjcse sok raját

s lombos tüdöd szép cserjéi saját

dicsöségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagutjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgo vesék forró kutjain!



Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürgö, millio élö állat,

bogár,

hínár,

a kegyetlenség és a jóság,

nap süt,homájló éjszakai fény borong-

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévaloság.

József Attila: Óda, Illyés Gyula feleségéhez, Flórához írta!
Kedvenc költőm! (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 08. 24. péntek 16:03), amit ide kattintva olvashatsz)

(József Attila : Óda 3. 4. vers sz.)
(Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 08. 24. péntek 17:36), amit ide kattintva olvashatsz)

József Attila: Óda

I.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom a szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz-
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét-
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton, senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
-amint elfut a Szinva-Patak-
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2.
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

LEVÉL, MELYET FRANCOIS VILLON MESTER,
MIKOR NEM VOLT MÁR EGY BÜDÖS VASA, ÍGY ÍRT
DE BOURBON HERCEGHEZ:

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletemet. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. /Úgy hívják: Mirjam./
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.



(és egy Szász Endre kép, amelynek címe: Villon)

JÓZSEF ATTILA: ASSZONYVÁRÁS ASSZONYSZOBOR MELLETT

Asszonyra várok, aki vággyal telve
most szép, forró kezével
hajamba túrna s nagyon megölelne.

Asszony. S villogna a bőre a homályban,
mint ez a szoborasszony,
kire félénken hull a holdvilága.

Asszony, kinek oly megadó az ajka,
mint ez a szoborasszony,
ki szép kőtestét félénk holdnak adja.

Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
mohó polipként s forrón rátapadjon.

Súlyos parfűmje fojtogatva szállna
és megremegne szívem,
mint szellőtől meging dús, déli pálma.

S ha megkívánnám, a szobor mellé állva -
Ó, forró szép szobor, kin
a holdvilág is tüzes csókká válna!

Szobor, egy élő asszony állna melléd!
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.

Hogy is törölnénk ki.... tökkkkkkkéletes versek... ebből most épp elküldtem pár részt sms-ben...

Elég ha annyit mondok megőőőrült Akinek küldtem (Ez egy válasz wchris üzenetére (2007. 08. 06. hétfő 21:44), amit ide kattintva olvashatsz)

Akkor hozok majd még Éppen rendet rakok a mappáim közt a gépen, s találtam pár "ütős" verset...

De addig is egy levélke


Levél


Nem tudom, válasszak-e néki formát, s azt sem, levelem eléri- e a versnormát. Csak azt, hogy szeretnék mindent leírni, mindent, amit szavakkal nem is lehet. De tudod, segít nekünk a képzelet, hisz lehetsz távol, vagyok a szemed, s látom, amit Te, s álmunk is közös lett,.....

Arra gondolok, milyen lenne Veled az este, ha csak üldögélnénk lesve, mikor bukkan fel a fák között a hold sápadt teste. Csak mi ketten, szerelmesen, egymás kezét keresve,ülnénk egy padon, a nyári alkonyon egyre gondolva akkor, és ott csak magunkra, önzőn, mintha már minden mindegy is volna nekünk, hiszen nincs élet, nincs szó, nincs dal már nélkülünk, csak ketten vagyunk, leszünk? MAGUNKNAK!

S kérdted, hát mondom… Csak írnék, csak írnám,versedre válaszul, hogy igen, leszek a napod, holdad, csillagod, vagy kék eged, vagy talán mégsem? Csak ecset, mivel magadnak , mindezt lefestheted, mikor épp nem ölel karod, s nem lehetsz velem. Éreztem, bár még nem tudtam, akkor ott, hogy a végzet, az ami a nyakadba ugrani késztet, s a mai idézet: "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást." csak megerősített........

És leszek a dalod, ami csendedbe hangot lop, engem dúdolsz majd este, míg szakállad igazítod, s a tükörbe nézve én mosolygok vissza Rád. Már szavaidhoz nincs mit tenni...szeretlek, csak ennyi, s ez most nem üres szó, kavargó örvény, vad szél, Rád gondolnom valami megfoghatatlan, csak jó nagyon,
szorítanálak, el ne tűnj megint, ha hajnalon ébreszt az óra, és félek, ha újra csak a semmit markolom... S ha nem vagy itt, mikor lefekszem, beljebb húzódom az ágyon, hogy elférj, ha mellém fektet majd az álom....

Az óra, az is képet ébreszt, testünk lesz burka, egy est, két test, s az idő végtelenre jár… lélek, s gondolat után egymásra talál Most levélben kergetsz szavaddal őrületbe.
Érzem én is, szörnyű a távolság, húznám fejed ölemre,
turnám a hajad, kívül magamon, ahogy repítettél, Istenem,
egekbe szálltam, s nem tudom már, testemnek, vagy lelkemnek kellesz- jobban... Igen vágytalak, majd leírom, mennyire, de még nincs szavam,
majd alkotok rá, mert az, hogy víz vagy a sivatagban,
kenyér, éhező magamnak, mind kevés...... nem, nem tudom,
mi vagy nekem.... de megírom, ha lesz már rá szavam..... Írnék most tavaszról, pattanó rügyekről, patakcsobogásról,
tücsökzenéről, madártrilláról, lágy zenéről, szivárványról,
rét zöldjéről. Áh bolond vagyok,még a macskanyávogásról
is TE jutsz eszembe!

Múltunk? Volt. Ványadt vállam terhek tonnáit hordta halomba, hazugság hordalékokkal bélelt ereken lépdelt a lábam, megmásztam hegyet- völgyet, míg Rád találtam. S most írom Neked szitálón szálló szép gondolatok sorát.
Száll a szó, zöldellő réten tarka pillangó ahogy száll...

Itt vagy Te, és én is itt vagyok…


(Ez egy válasz Moncy üzenetére (2007. 08. 24. péntek 23:03), amit ide kattintva olvashatsz)