József Attila: Óda, Illyés Gyula feleségéhez, Flórához írta!
Kedvenc költőm! (Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2007. 08. 24. péntek 16:03), amit ide kattintva olvashatsz)

Kedvenc vesem két versszakát idéztem.

(Remélem kitaláljátok, hogy melyikből, és hogy ki írta.)



Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók ,míg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

örzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként barlangban a csend,

számban kihülve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.





Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra mélto tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?



S mint megnyilt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeidbe!...



Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szünzelen.

Viszik az örök áramot hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrodnak érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szöve, bontva bogját-

hogy nedüid sejtje gyüjcse sok raját

s lombos tüdöd szép cserjéi saját

dicsöségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagutjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgo vesék forró kutjain!



Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürgö, millio élö állat,

bogár,

hínár,

a kegyetlenség és a jóság,

nap süt,homájló éjszakai fény borong-

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévaloság.

Ha rád nézek, úgy hiszem
azt szeretnéd, hogy szeresselek.
Nem dicsekvés ez, talán kíváncsiság,
milyen lehet szerelemben veled
azon gondolkodni hová sétáljunk az este.
És végül cél nélkül indulni el;

de elindulni. Vajon milyen lehet?
Tényleg ezt akarod-e? Hogy valaki
kincse, és ne ékszere legyél csupán,
amit szeret másnak megmutatni.
Egy kincs amit az ember szeret,
félt, ápol, és nem dicsekszik vele.

De talán félreértem nap mint nap
szende, kedves pillantásod,
s csak én szeretném azt hinni, mit hiszek.
Nem tudom. De szeretem azt a pillantást.
Azt a kicsit bizsergető, zavaros érzést,
amit kelt bennem. Csodás.

S talán ha egyszer lesz merszem,
meg is kérdezem: szükséged van-e rám?
Hogy szeresselek? Hogy legyek neked?
De addig marad pillantásod,
mosolygásod, és kíváncsiságom
érzéseid fele.

"Ha bölcsebb lennék, mint amilyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!"

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,
Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a szürke kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod, hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? S hogy tükröződni
Látod a vízben az eget.

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák:
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Átok

Nem hittem a szememnek,
Valami ártott a kedvemnek.
Sokáig még nem értettem,
Vajon mi rosszat tettem?

Aztán összeállt a kép,
Nem pihentem ily keveset rég.
Szétszórtság, teendők még,
Tettem, hogy ne legyen fék.

Kereshettek, már nem találtok.
Szívemben, véremben csak átok.
Ki verte Rám, már nem tudom.
De, hogy nem érdemeltem, azt tudom!

/Szerző: Jómagam; 2007. 08. 17./

Én nem tudom mi ez?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.

Hajnal négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer, meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára,
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

/1931/

Ady Endre:
Egyre hosszabb napok

Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.

Szeretlek

Szeretlek, szeretlek,szeretlek
egész nap kutatlak,kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak,kereslek,
szeretlek,szeretlek,szeretlek.

Szabó Lőrinc


------------------------------------------


lencsibaby #1568 | ma 11:38
Szerelem

Én nem tudom , mi ez,de jó nagyon,
Fájása édes,hadd fájjon ,hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem ,bocsásd ezt meg nekem.


Juhász Gyula
idézet

Nagy Zoltán: Zenét...

Zenét ha hallgatsz, gondoltál-e rá,
Hogy hallgat-é az téged s mit te zengesz itt?
A tájat nézted: nézett-é a táj?
S illat ha szédít, mért hogy sose fáj,
Hogy könnyű lelke nem tud rólad semmit?

S ha zeng a vágy lelkedben s csendje éjén
Repül a hang, mint eldobott zsarátnok,
Ó mért lesed, hogy más hang felel-é?
Ki istenét lelkében fellelé,
Puszták csendjén is boldog a zarándok.

Ha surranó fény leng lazult haján
S ajkán a szó mint illat suhan át,
Még mit akarsz? Hallgasd mit szíved áhít,
Tekintetének könnyű fuvoláit
S arcán a színek gyenge futamát.

Ne dobd a rózsát el, mert nem beszél!
Nyugodj meg, Lélek: szem-nem-látta táj,
Különös illat, mit be nem lehelnek,
Zengő kiáltás, melyre nem felelnek,
Magányos jaj, mit visszafojt a száj...

/1923/

Így volna szép

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

Dsida Jenő


Dsida Jenő (1907-1938)

"Álom
Álmot szőtt körém az élet,
Álmot, miben megtaláltalak Téged,
Álmot, melyben kéz a kézben,
Forró csók s gyengéd érintésben,
Szívünk egy ritmusra jár.

Álmot, melyben az idő megáll, s nem halad.
Álmot, amiben a szerelem örök, s nem csak egy pillanat.
Álmot, ahol a gond s baj elkerül örökre,
S vágyakkal teli élet vár együtt, mindkettőnkre.

Álmot, mely örökké tart, s nem ébredek fel soha,
Álmot, melyet Veled álmodni így, az maga a csoda.
Álmot, mely sajnos véget ért, s felébredtem mára,
S rájöttem, hogy várnom kell még erre a csodára.

Mert álmod, nem egyezik az enyémmel,
De lehet nem is fog már talán soha,
Ám álmodom tovább álmaimat még egyedül,
S várom, hogy egyszer majd Veled beteljesül. "

----------------------------------------------------------------

Neved - fekete dörrenés -
fájva visszhangzik bennem, és
felveri minden pillanat
emlékedet és nyugalmamat.

Neved, mint elitélt felett
ha a halálos dob pereg
szakadatlan és süketen
dobol elkinzott idegeimen.

Nem akarlak és rád gondolok,
gyötrődve és gyűlölve, hogy
egyszer megizlelt húsod után
kiált minden kis porcikám.

Nem akarlak és rád gondolok,
menekülnék és nem tudok,
nyugalom kellene, béke, csend,
de itt visszhangzol, idebent,

agyamban és véremben és
sohse szűnik e hangos bűntetés
és csak fuldoklom - ó fekete láz!
mint pap, kit az Isten lelke ráz.

Szép Ernő: Én igy szerettem volna élni

Én ugy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szivét érezni

A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel
A Napot ha fellangal reggel

És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni
Én igy szerettem volna élni

Kölcsey Ferenc: Esti dal

Kertemre szelíden
Az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve
Virágainál,
S míg szél nyög epedve
Virágainál,
Harmatja szememnek
Azokra leszáll.

Nem látod-e, lyányka,
Hűs árnyaimat?
Jer, s tépd kebeledbe
Virágaimat!
S harmatja szememnek
Ha róluk lehull,
Lassan leperegve
Szivedre vonul,

Búsan csörög a hab,
A fülemile zeng,
Fenn a szerelemnek
Szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah, lelkem öleld ki
Borúlatiból!

Titkom kebelemben
Oly csendes, oly hív!
Mért habzik alatta,
Mit vérzik e szív?
Árnyékba' körűle
Hűs nyúgalom űl,
Lángérzete mégis
Messzére hevűl!

Lángod tele mellem
Alatt viselem;
Légy idvez örökre
Arany Szerelmem!
Boldog ki merenghet
Hullámid felett
S révpartod ölébe
Visz hű kebelet!

/1824/

Salamon Ernő: Egyszerű szerelmes ének

Úgy szeretném szerelmedet
meghálálni, de nem lehet,
se csillagot, se kenyeret,
nem felezhetek meg veled.

Csak pocsolyát, nem kútvizet
kap száraz szád, szomjas szíved.
Nem ragyogás a szerelem,
árnyék vagyok a szemeden.

A szobánkba nem süt a nap,
de sütnek a durva szavak.
Nem én mondom, ne higgy nekem
oly könnyen elkeseredem.

Sütnek a süket éjszakák,
felsír az ajk, megszúr az ágy,
az óra áll, perc nem telik,
megfúl az ember reggelig.

Sokat ríkatlak kismadár,
de Te ne sírj, mert sírni kár,
te csak repülj, te csak örülj,
kis ér fölött, nagy ág körül.

Kicsit várni tanítalak,
nem így igértem, az igaz,
szegény asszonnyá tettelek,
pedig nagyon szerettelek.

Ez még a dér, ez még a fagy,
de nő a mag a föld alatt,
s az én kedvesem ajakát
édesíti majd nap s virág.

Lareez : Szenvedés

Talán már elmúlt, mi volt,
Talán már szívem halott.
Talán Te voltál az egyetlen,
Ki fontos volt nekem.

Talán könnyeim el nem apadnak,
Míg újra nem láthatlak.
Régóta miattad szenvedek,
Csak mert szeretlek.

Próbáltam megváltozni,
Próbáltalak elfelejteni,
De szívem hozzád húz reménytelenül,
Egyre elkeseredettebbül.

Szeretnék újra élni,
Nem börtönben raboskodni,
Ahonnan nincs kiút,
Míg egy álom visszahúz.




Hogy uralkodóm nem lehetsz,
El kell engedned - gyűlölsz, büntetsz.
Széttépnél, ha volnál medve.
Ütsz, míg bordám átszúrja szívem.

Ez az utolsó könnycsepp,
Ígérem, nem ejtek többet,
De sajog a szív…

Szentessy Gyula: Gyári lányok

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba, haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk, felvidámul
Az utca is nyomunkba.

Minthogyha egy virágos erdő
Vonulna át az utcán,
Vidám kacaj, mint száz madárdal
Csendülne végig útján...

De este mindig összetörve,
Kéz-kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmodozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utca-népe
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni,-eltemetni
Bús, álmodó szívünket.

/1900/

Arany János: Reg és est

Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára

S kiderül a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny...félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?...
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára!-
/1854/

Walter von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán

A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya a volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
Ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!-
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy csókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul bele a szám.

S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett a szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
Ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyellném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga meg én magam,
meg egy kis madár a fán
Ejhajahujj!
az nem árul el talán.

/Babits Mihály fordítása/