Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!
-------------------------------------------------

Latinovits-József Attila - Mama
És egy kicsit másképp:
Gálvölgyi - József Attila-Mama

Juhász Gyula:
Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

A másik Télapó


- Apu, te most ideülsz a ládára!
- Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
- De amikor játszunk!
- Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
- Mert te leszel a szegényember.
Na persze - gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
- És te mi leszel?
- Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
- Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod - mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
- Milyen puttonyom?
- Amiben az ajándékokat hozod.
- Ááá - nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:
- Ebben a zsebemben - a jobb zsebére üt - van a jég meg hó - a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek - egyik mellényzseb -, ebben van a dér - másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
- Még szerencse, hogy nincs több zsebed - mondom, és vacogok egy kicsit.
- Ne beszélj annyit, szegényember - süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
- Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá - megannyi tűszúrás - hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva - már amennyi kilátszik belőle a hóból.


Folytatás: 1656 (Ez egy válasz wchris üzenetére (2007. 12. 06. csütörtök 17:16), amit ide kattintva olvashatsz)

folytatás:


- Látom, szegényember, súlyosan fázol - mondja elégedetten Télapó.
- De még milyen súlyosan - motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom - gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
- Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
- Na várj - mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. - Az inge zsebébe nyúl.
- Mi az?
- Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
- Ez nagyon szép tőled, Télapó - vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
- Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
- Rőzséből - nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
- Azt is hoztam! - kiált Télapó.
- Mit?
- Rőzsetüzet.
- Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
- De-de! - mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb!
Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
- Te nem fázol, Télapó?
- De, egy kicsit én is.
- Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
- Jó meleg - mondja.
- Ühüm - bólint a szegényember.
Melegszenek.

A Mikulás mosolya

Hogyha baj ér, bánat, szégyen,
Bízzál Myra püspökében.
Elhozza csillagos éjen
Ajándékát észrevétlen.


Cipődet ablakba tedd ki,
Kincseit szívedbe rejti,
Ahogy tette sokszor régen.
Megjön sűrű hóesésben.


Arcát senki meg ne lássa,
Rejti fehér nagy szakálla.
Találkozhatsz véle bárhol,
Megismered mosolyáról.


Kitől jót és szépet várhatsz,
Bizony Ő: a Mikulás az.
Csengettyűje szól a szánnak:
Itt volt, de már messze vágtat.


Hiszen gondja van, temérdek:
Kincsét osztja a reménynek.
Aranyszarvas, hogy repítse,
Megérkezzen minden szívbe.


Hogyha jól és szépen várod,
Magadban is megtalálod.
Nemcsak várni, hogy mit kapnál:
Az a legtöbb, ha te adtál.


A szívedben, hogyha érzed,
Készítsél valami szépet.
Rajzolj erdőt, végy festéket,
Ajkadon fakadjon ének.


Tanulj nótát, csoda-verset,
Dalait a szeretetnek.
Akit egész évben várnak,
Segítsél a Mikulásnak.


Ahol baj van, gond és bánat,
Oszd kincsét a kacagásnak.
Hogy minden arc felderüljön,
Sötét ágra harmat gyűljön,
Ezüst nyoma csengő szánnak:
Mosolya a Mikulásnak.

Tali Gitta

Érkezik a Mikulás

Anyu sürget: siess Ani!
Gyorsan cipőt tisztítani!
Mikulás jön még ma este,
Rakjunk mindent gyorsan helyre!

Az ablakot hagyjuk nyitva,
Hogy látszódjon cipő s csizma!
És figyeljünk a száncsengőre,
Még az oly várt belépőre!

Fogadjuk Őt énekléssel,
S kínáljuk meg puha székkel!
Hosszú utat tett idáig,
Míg eljutott ennyi házig.

Ám tudta, hogy nagyon várják,
Ajtót s szívet mind kitárják.
Ezért repül szarvasszánja
Városokra és tanyákra.

Megérkezett, mert jött a tél,
Decembernek legelején.
Teli zsákkal, sok cukorral,
És a mókás krampuszokkal.

Szétosztotta ajándékát,
Kiürítette a zsákját.
És a végén még azt mondja:
"Jövőre is lesz víg móka.
Várjatok, és eljövök én
Decembernek legelején!"

Várnai Zseni: CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Szép estét Mindenkinek!

Babits Mihály: Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

Szia Zeli,

szerintem az "lelki szegény" , akiben egy szép vers nem indít meg semmit. A mai rohanó világban jó néha megpihenni, csendben lenni és meghallani a szépet.
És döbbenet, hogy egy másik topikban azt olvasom, lehet hogy nem vagyok egészen ép, mert olvasom a gg fórumát. Pedig nagyon sok értékes topik van (OK, van olyan is amit még egyszer sem néztem meg..), többek között ez a verses is!

Habár írni nem szoktam, de sokszor benézek - így részemről csak köszönet az ilyen fajta dilettáns kategóriába tartozó embereknek, aki szánnak időt arra, hogy néha írjanak egy-két idézetet.
audrey (Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:18), amit ide kattintva olvashatsz)

no, akkor "A teljesség felé"-ből egy gondolat, minek címe:

Kétféle óhaj

"Gyere velem repülni" - szól a darázs a virágnak.
"Tapadj az ágra mellém" - szól a virág a darázsnak.

s ugyanebből másik kedvenc-kedvenc-kedvencem:

Az értelmét-adó s a lényét-adó

"Nő vagyok", sugározza a virág; "virág vagyok", sugározza a nő. "Férfi vagyok", sugározza a termő fa törzse; "termő fa törzse vagyok", sugározza a férfi.
Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött; a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa eltűnik gyümölcsei mögött.

nagy tudású ember volt. olyan... olyan kiteljesedett. (Ez egy válasz zelli üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:18), amit ide kattintva olvashatsz)

TÉL
József Attila
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Jaj, Ti mocskos "Művészlelkek"!
Sokáig nem értettem Magam!
És 26 évesen egy Hozzám hasonló lány értette meg Velem, hogy nem vagyok a "dilettáns-kategória"
Nem szexuálisan, hanem értelmileg!

Imádom Weörest! Szerelmi költészete zseniális! (Ez egy válasz édespille üzenetére (2007. 12. 02. vasárnap 15:10), amit ide kattintva olvashatsz)

Weöres - Rongyszőnyeg (27)

Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

A Van: szivárvány. Színeit
nem tagolják határok.
A Nincs: egynemü, színtelen
és feneketlen árok.

Mi létező: bizonytalan.
Gomolygó füst a kincsem.
Nem biztos, hogy van, ami Van,
de biztos nincs: a Nincsen.

Fgyetlen bog a jó s a rossz.
Kecske-bürü a "lenni".
Nem biztos, hogy van valami,
de biztos nincs: a semmi.

Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (24)

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

Csendben,olvasás közben elaludt.
Nyugodjon Békében!



Hát elment... SZABÓ MAGDA. ÍRÓ, az egyik legjobb!
Minden, amit írt: kincs, lebilincselő, sodró, letehetetlen és örök.

Köszönöm, hogy volt...

Köszönöm minden sorát, de ezeket a műveit mindenek felett:

Régimódi történet
Für Elise
Abigél
Ajtó
Az a szép fényes nap

Csak remélni merem, hogy talán lesz még egy búcsúajándéka nekünk...

Most már ott fent van az övéi között, és itt marad a szívünkben örökre.

Borisz Paszternak: Minden valóra vált

Fölhigult, kásás lett az út ma,
szélire tartok, ott a jobb.
Jeget, agyagot összegyúrva
folyós latyakban caplatok.

Elröppen egy szajkó csevegve
a vetkező nyíres felett,
súlytalan szökken az egekbe,
mint a félig kész épület.

Röptiben én az eljövendő
teljes életre látok át,
a minden ízében betellő
holnapra, mely valóra vált.

Járom az erdőt meg-megállva.
Terped a köd, pásztákban áll.
Visszhang felel rám, mint madárra,
a világ minden útja vár.

A lucskos, agyagos homokban,
hol a pőre föld felhasadt,
pötyög egy madár hangfogósan,
pillanatokig néma csak.

Mint zenélő dobozt, az erdő
hallgatja a halk madarat,
szavát felkapja visszazengőn,
s vár, vár, míg a hang elapad.

S most hallom, vagy öt verszta messze,
az útjelző póznák alól
lépés neszez, fákról pereg le
s ereszekről zuhog a hó.

/Garai Gábor fordítása/

Weöres Sándor - Rongyszőnyeg (4)

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

RHUPHINOSZ: KIKÖTŐI SZAJHA

Kerkúrion nagy kurva,
hajnalhasadtig járja
a kikötőt s ringatja
fenekét, mint a bárka.

A tengerparti szajhák
körében ő a legszebb,
s mint a díszhajók, arca
mindenkor frissen festett.

Hány tengerész sülyedt el
miatta, hány jóember,
de erős csónak: rajta
nem foghat ki tenger.

Két utast visz egyszerre,
mivelhogy szívós bárka,
az egyik elöl száll fel,
a másik felszáll hátra.

PETŐFI SÁNDOR:Kis furulyám szomorúfűz ága

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogyne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!

Hazaballag nyájam estefelé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orcája,
Kél furulyám epedő nótája.

Addig epeszt a bánat engemet,
Addig-addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a másvilágba reppen.

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd:


egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.