A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe sugja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...

/A naaagy kedvencem: Ady/

Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.

Ha irigyelnétek, odaadom ingyen,
Fanyar borostyánnál egyebem úgy sincsen,
Amit én elértem, nincsen áldás azon,
Csak az én magányos útamat siratom...

Pihenőre térni: örök vágyam nékem,
Jó szó, jó bor, egy csók: lenne dicsőségem;
Adjatok, adjatok, őszi rózsát ősznek,
Puha derekaljat fáradt hegedősnek!

/Juhász Gyula/

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

/Juhász Gyula/

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

/Dsida Jenő/

Vattacukrot sodorgat a szél
körbe-körbe a fák kontyára.
Sunyin settenkedik a tél,
ősz-lábakon a nyári tájra.

Sziromlányok vénülnek magukba,
hervadásuk zörgő szélkacagás.
Könnyet ejtenek a reggelek szavukra,
gyöngyeikben tünékeny ragyogás.

Fényszemekkel mosolyog a rét,
mint sírás után megbékült gyermek.
Karjait a Nap már nem tárja szét.
Aludni indulnak a kertek.

Úszik, lebeg, csobog az idő,
menne is, maradna is itten.
Volt, van és mindig lesz jövendő
... és mosolyog, csak mosolyog az Isten...


/Molnár Rózsa/

Énekek éneke

Szemed októberi szél,
Arcod hűvös ég.
Hajad vízen hullámzó levél,
Vállad tavaszt ígér.

Nyár-emlék a szemed,
Homlokod erdei rom,
Hajad folyondár régi tavon,
Hangod suttogás elmúlt tavaszon,

Hajad friss forrás
Illata forró július
Szád érett vadgesztenye
Kezed gyanútlan bárány.

Arcod mindentudó jós;
Csupa jövő csupa emlék
Fogad csupasz szégyenlősség
Ajkad álom és csoda

Szemed felhő
Arcod tükör
Vállad reszkető bokor
Derekad hűvös tűz

Szemed kék tavasz
Arcod meleg Nap
Tenyered forró július
Hangod eső, eső, eső

Illatod forró július
Júliusod forró tenyér
Tenyered reszkető július
Gyönyörű, gyanútlan bárány --

Szemed októberi szél,
Hangod hűvös eső, eső, eső.

/Normann Károly/

"Ne hidd, hogy örökre elbúcsúztunk.
Ne félj, egyszer még találkozunk.
Érzem még egy őszi éjszakán,
Összehoz a sors talán.
Lehet, hogy holnap, vagy holnap után,
Lehet, hogy soha, vagy egy év múltán.
Nem tudom, hogy mikor és hol,
De érzem, veled találkozom."

Szeretni úgy... hogyan is?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...


Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

ha már volt akkor bocs..

Szabó Lőrinc:Gyász-zene

Legnagyobb szomorúság, csak a te
mérgeid üdítettek. Gyász-zene,
saját kínodba némuló, veled
szállt csak gyötört szívemre enyhület,
tragédiák, külső feketeség,
csak ti födtétek el a magamét,
csak te, csak ti - valami Végzetet
akarhattam, azt hiszem, veletek
rettenteni, észretéríteni,
megbélyegezni, talán Őt, aki
(bár létét is tagadtam) szüntelen
játszott, iszonyú partner, ellenem:
így vitt pokolba minden égi út,
így lettem én is egyre iszonyúbb:
csak sírni volt lelkemnek ereje,
s a cselekvést rágalmaztam vele,
így büntetve saját eszeveszett
gyöngeségemet s - tán - önzésemet.

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Már félórája feküdtem az ágyon,
Mikor megjelentél, némán, hallgatagon,
Testem meztelen volt,akárcsak a tied,
Némán jöttélés nézted testem, hogy milyen.

Karom már zsibbadt volt,mikor mellémértél,
De én legszivesebben átöleltelek volna.

Kínos lassúsággal húztad végig hasamat
pár napos borostáddal.
És én a kínzó vágytól már szinte
semmit sem láttam.

Ekkor elérted azt, amit szerettél volna,
Lábam szétnyitottam, s te letelepedtél oda.
Nézted egy darabig és én csak pirultam,
de mikor rám néztél, én csak virultam.

Aztán lecsaptál rá, mint méh a virágra,
s nézted , mit árul el szemem világa.

Aztán nyögtem, morogtam, vonaglott testem,
S ekkor odanyomtál valami izgató keményet.
Én csodálkozva rádnéztem, nem tudtam mi az,
De te csak mosolyogtál, ne félj, nem bánt ott lent az.

És ekkor igen, ó Istenem, behatoltál a női szervbe,
Mint rég várt látogató, egy igazi szentélyba.

Adj nekem mindent,
ha én semmit sem adok.
Tudd, ha nem mondom is,
hogy mit akarok.

Légy boldog áldozat
és édes fájdalom.
Légy friss forrás
fáradt utamon.

Úgy add oda magad,
mint a gyümölcs,
ha éhem csillapítom.
Simulj a számhoz,
ha kéjedet szítom.

Úgy olvadj szét,
mint víz íze
szomjas számban.
Oldódj fel a
fehéren izzó vágyban.

Nem lehetsz más,
mint aminek látlak.
Nem mehetsz el,
ha még kívánlak.

Legyél ölelő sötét
boldog éjszakámban.
Legyél simogatás
ragyogó napsugárban.

Legyél csend két
elhaló sikoly között.
Legyél Angyal, aki
a mennyből hozzám költözött.

Örök börtönöd legyen
két szemem,
érezd, hogy néha
felszabadít tekintetem.

Ne hallj mást,
ha én szólok hozzád.
Hangom hol taszítás,
hol meg vonzás.

Ha fáradt vagyok,
légy pihentető álmom.
Segíts azzá lennem, amivé
egyedül nem sikerült válnom.

Reszkető csillag legyél
bíbor kék egemen.
Mely nem mozdul.
Ott lebeg, ahová szegezem.

Legyél rebbenő
pillangó szárnya.
Úgy borulj rám,
mint illat a virágra.

Legyél vízesés
tajtékzó robaja.
Úgy ölelj, ahogy
gyermekét óvja az anya.

Legyél tomboló orkán.
Vihar szemében
percnyi nyugalom.
Legyél rejtélyes dzsungel.
Titkod, ha akarom, újra
és újra felkutatom.

Felhőt űzz, ha
derűs napra vágyom.
Szivárványt rajzolj,
színezd ki világom.

Börtönöd legyek,
csak bennem élj.
...és rabbá teszel,
ha rabom leszel.

Én várok rád

Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.

Én várok rád!

Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.

Én várok rád!

Mikor fekete lesz
minden ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.

Én várok rád!

És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.



Remélem az is olvassa ezeket akinek szánom...

Ryôkan: Ablakban feledett hold

Ma szél-sodorta
hullott levélből rakok
magamnak tüzet
Hol színükre
hol fonákjukra fordulva
hullanak az őszi levelek
Itt-jártakor az
ablakban feledte a
Holdat a tolvaj

Elfogy a hold, mert megtörik,
Félig fénylik csak, --erőlködik,
Fáj neki nagyon, másik fele fekete,
Ahogy az enyém is, számomra nincs több Te!

Azt kérded, mit jelent nekem az éjszaka?
Megsúgom: az igéző telehold maga!
Önfeledt szerető halkuló szava;
Megpihent vágyak szunnyadó tava.

Azt kérded, mit jelent a nappal nekem?
Hogy vakító fénysugár játszik velem!
Ajkamon nyárízű szamóca terem;
És törődés vezérli simító kezem.

Azt kérded, mit jelent nekem az élet?
Néhány így -úgy megtapasztalt évet!
Egy emlékkel teli túlzsúfolt képet;
És színeket: pirosat, sárgát, kéket.

Azt kérded, mit jelent a fekete nekem?
A tinta színe, ha versem papírra vetem!
A fehér párjaként: választott nevem;
Gyönyörtől kitágult éjbogár szemem.

Azt kérded ők nekem mit jelentenek?
Válaszként született gyarló rímeket!
Éjbe fúlt nappalt, a feketén fehéret;
Örökkévaló napéjegyenlőséget.

Van olyan topic, hogy szex és művészet.
ha elfoglalt vagy, kérd meg pillét, ő majd előrehozza

Fázok

Fázok ---, szinte reszketek,
Hozzád szólni nem merek,
Nem szabad, nem lehet,
Bántanának az emberek!

Fázok, --- szinte megfagyok,
Pedig csukva vannak az ablakok,
Mindegy kint mi van, én bent vagyok,
Idebent élek, odakint meghalok!

Fázok,--- szavam téged hív,
Érted lüktet bennem egy szív,
Szerencse hogy egy van, ez is elég,
Mert ez az egy nagyon szerelmes beléd!

Fázok, --- kihűlt a testem,
Volt szerelmem, de elhagyott engem,
Elhagyott, pedig szeretett,
De nem nézték jósszemmel az emberek!

Fázok,--- inkább meg is halok,
Odakint meleg van, de én bent maradok,
Nem érdekelnek az emberek,
Elvettek tőlem, s így nem megyek!

Csak csendben élek


Van, amikor elbújnál, és nincs kedved lenni,
Meg kéne halni, s el kéne temetni,
Mindazt, amit eddig a lélek,
Eltűrt, és amitől csendben élek!


Vigyél el gyorsan, vigyél el csendesen,
Ne fájjon, s ne legyen több seb a lelkemen,
Haljak meg álmomban a szerelmemmel,
És soha többé élve, ne keljek fel!


Nem mozdulok, csak érzem hogy fáj,
Fáj valami nagyon, egy tőr a szívembe áll,
Bele van döfve, de nem félek,
Nézem ahogy más boldog, s én csendben élek!


Vigyél el gyorsan, vigyél el csendesen,
Ne fájjon, s ne legyen több seb a lelkemen,
Haljak meg álmomban a szerelmemmel,
És soha többé élve, ne keljek fel!


Fekszek a szobád ajtaja előtt,
Odabent Te mással, s Te szereted őt,
Jó mert boldog vagy, de még is fájdalmat érzek,
Légy boldog Te, én addig csendben élek!


Vigyél el gyorsan, vigyél el csendesen,
Ne fájjon, s ne legyen több seb a lelkemen,
Haljak meg álmomban a szerelmemmel,
És soha többé élve, ne keljek fel!


Csak Te legyél boldog, nekem már az se számít,
Nekem már mind egy, ha feláldozok bármit,
Meg is halok, legalább annyit érek,
Csak Te legyél boldog, s amíg élek, csendben élek!


Vigyél el gyorsan, vigyél el csendesen,
Ne fájjon, s ne legyen több seb a lelkemen,
Haljak meg álmomban a szerelmemmel,
És soha többé élve, ne keljek fel!