Juhász Gyula
Milyen volt...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Milyen volt...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Szelíden , mint a szél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott mindenlevél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam?
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elében jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzt - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél?
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrőzök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
-golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe-naponkint belehaltam,
attól leszek pusztithatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
attól leszek pusztíthatatlan
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott mindenlevél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam?
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elében jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzt - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél?
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrőzök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
-golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe-naponkint belehaltam,
attól leszek pusztithatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
attól leszek pusztíthatatlan
Anna Ahmatova:
Megjöttél
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
Ház a hóban
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.
Megjöttél
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
Ház a hóban
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.
Nélküled mit sem ér
Nem vagyok jó ember, se rossz
Nem haragszom, s nem vádolok
Nem érzem izét az édes bűnnek
Nem értem, miért vagyok hűtlen....
Minden kívánságom szinte valóra váltják,
Szeretnek, s nem eresztenek....
Némán állok elébe a jövőnek,
Gyertek évek, gyertek...jöjjetek....
De mégis felteszem magamnak
Az egy kérdést, mi bennem marad
Miért érzem ezt a kint, a vágyat
Melynek tárgya nem Ő, TE vagy.
Nem bírok már vidámnak lenni,
többé már nem őszinte a mosoly
nem szívből jön az ölelés, a csók
mert nem tiéd, nem tőled kapom
volt egy napom, tán percem
hogy megfontoljam életem
de gyáva voltam, nem bíztam benned
s tán önmagam hűsége is oda lett
nem jön vissza a pillanat esélye
félő, a vágyad már tovaszállt
itt voltál, éltél bennem
s meghagytad szíved lenyomatát
bíztam abban a csalfa hitben
engem semmi el nem tántorít
eltervezett szép remények
valóra váltják majd álmaim
és most kérdem önmagamtól
könnyekkel küszködve, csendesen
milyen álmok, mely vágyak azok
melyek szertefoszlanak íly hirtelen
új az érzés és új a bánat
ez mind, mi most bennem él
egy vágy hajt percről percre
hozzád bújni, ölelni még
védj meg a holnaptól s a mától
mert harc dúl bennem hevesen
szaggat a kín, fáj az érzés
Szeretlek,.... erről nem tehetek
Mert mi más fájhat ennyire
Mitől szomjazom...
Miért nem jön álom a szememre
S mitől fázom oly nagyon
Miért van az hogy nélküled
Értelmetlen minden
Tegnap még volt egy életem
Ma már romba dőlt, nincsen
Mert nélküled nem élet
Csak a percek múlnak csendben
S míg én néma vagyok s tán vak
Te már nem leszel itten
Sajnos nem tudom a szerzőt/Vik/
Nem vagyok jó ember, se rossz
Nem haragszom, s nem vádolok
Nem érzem izét az édes bűnnek
Nem értem, miért vagyok hűtlen....
Minden kívánságom szinte valóra váltják,
Szeretnek, s nem eresztenek....
Némán állok elébe a jövőnek,
Gyertek évek, gyertek...jöjjetek....
De mégis felteszem magamnak
Az egy kérdést, mi bennem marad
Miért érzem ezt a kint, a vágyat
Melynek tárgya nem Ő, TE vagy.
Nem bírok már vidámnak lenni,
többé már nem őszinte a mosoly
nem szívből jön az ölelés, a csók
mert nem tiéd, nem tőled kapom
volt egy napom, tán percem
hogy megfontoljam életem
de gyáva voltam, nem bíztam benned
s tán önmagam hűsége is oda lett
nem jön vissza a pillanat esélye
félő, a vágyad már tovaszállt
itt voltál, éltél bennem
s meghagytad szíved lenyomatát
bíztam abban a csalfa hitben
engem semmi el nem tántorít
eltervezett szép remények
valóra váltják majd álmaim
és most kérdem önmagamtól
könnyekkel küszködve, csendesen
milyen álmok, mely vágyak azok
melyek szertefoszlanak íly hirtelen
új az érzés és új a bánat
ez mind, mi most bennem él
egy vágy hajt percről percre
hozzád bújni, ölelni még
védj meg a holnaptól s a mától
mert harc dúl bennem hevesen
szaggat a kín, fáj az érzés
Szeretlek,.... erről nem tehetek
Mert mi más fájhat ennyire
Mitől szomjazom...
Miért nem jön álom a szememre
S mitől fázom oly nagyon
Miért van az hogy nélküled
Értelmetlen minden
Tegnap még volt egy életem
Ma már romba dőlt, nincsen
Mert nélküled nem élet
Csak a percek múlnak csendben
S míg én néma vagyok s tán vak
Te már nem leszel itten
Sajnos nem tudom a szerzőt/Vik/
Heinrich Heine
A BETEG LOVAG
Egy régi, bús rege cseng-bong
A fülembe szüntelen:
Szerelem öl egy lovagot,
És kedvese hűtelen.
Mint hűtelen, csalfa teremtést -
Meg kell vetnie, kit imád,
Aljasnak kell tartania
Saját szíve indulatát.
Kész volna sorra kihívni
Minden vitézt, így - betegen:
"Ki vádolni meri lánykám" -
Álljon elő, vívni velem!"
Mélységesen hallgatna mind,
Csak egy nem: a saját szíve:
Saját vádló szívére kén'
Lándzsáját fölemelnie.
A BETEG LOVAG
Egy régi, bús rege cseng-bong
A fülembe szüntelen:
Szerelem öl egy lovagot,
És kedvese hűtelen.
Mint hűtelen, csalfa teremtést -
Meg kell vetnie, kit imád,
Aljasnak kell tartania
Saját szíve indulatát.
Kész volna sorra kihívni
Minden vitézt, így - betegen:
"Ki vádolni meri lánykám" -
Álljon elő, vívni velem!"
Mélységesen hallgatna mind,
Csak egy nem: a saját szíve:
Saját vádló szívére kén'
Lándzsáját fölemelnie.
József Attila:
AMIT SZIVEDBE REJTESZ
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
AMIT SZIVEDBE REJTESZ
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Ady Endre:
EGY ÓCSKA KONFLISBAN
Királyném, kigyultak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
EGY ÓCSKA KONFLISBAN
Királyném, kigyultak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Reményik Sándor: Isten
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.
Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.

(megmondom az őszintét...néha félek...
)
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.
Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.

(megmondom az őszintét...néha félek...

Ha ezt én írtam volna, most nem itt ülnék... De persze ettől függetlenül igazad van (mint mindig...
), valóban lemaradt, honnét csórtam: ez egy Kormorán dal szövege. Bocsika...
(Ez egy válasz tom1019 üzenetére (2008. 07. 03. csütörtök 10:03), amit ide kattintva olvashatsz)
2008. 07. 03. csütörtök 10:03



hmmm...nagyon szép szerelmes vers, de nem látom a költő nevét!
vagy tán saját?
vagy tán saját?

Ady Endre- AZ ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.
hmmm...nagyon szép szerelmes vers, de nem látom a költő nevét!
vagy tán saját?
(Ez egy válasz X üzenetére (2008. 07. 03. csütörtök 02:36), amit ide kattintva olvashatsz)
2008. 07. 03. csütörtök 02:36
vagy tán saját?

Törölt felhasználó (213201)

Macimnak...
Légy csak úgy:
szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón.
Boríts el fényeddel forrón és vallatón
Légy olyan, mint a hullám,
mely felemel, ölel
majd mélybe ránt
és légy meleg fészek
megbújva lombok hajlatán
Légy nekem árnyas hely a pusztán
hosszú út után
vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán.
Légy illatos kávé
egy fáradt reggelen,
légy őrjítő vágy
s az értelem
Adj magadból többet,
add egész önmagad
Kívánom önzőn:
ne ölelj többé másokat
Légy most már vak,
hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is
csak nekem legyen helyem.
Úgy nézz rám,
hogy magadat lássad
Légy árnyékom,
s én leszek hűen követő társad.
Légy apám, s szeretőm,
Légy férjem, s fiam
Enyém légy egészen,
engedd, hogy lehessek
Te és Önmagam
Légy Te, mint Én lennék
s én leszek TE MAGAD!
Légy csak úgy:
szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón.
Boríts el fényeddel forrón és vallatón
Légy olyan, mint a hullám,
mely felemel, ölel
majd mélybe ránt
és légy meleg fészek
megbújva lombok hajlatán
Légy nekem árnyas hely a pusztán
hosszú út után
vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán.
Légy illatos kávé
egy fáradt reggelen,
légy őrjítő vágy
s az értelem
Adj magadból többet,
add egész önmagad
Kívánom önzőn:
ne ölelj többé másokat
Légy most már vak,
hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is
csak nekem legyen helyem.
Úgy nézz rám,
hogy magadat lássad
Légy árnyékom,
s én leszek hűen követő társad.
Légy apám, s szeretőm,
Légy férjem, s fiam
Enyém légy egészen,
engedd, hogy lehessek
Te és Önmagam
Légy Te, mint Én lennék
s én leszek TE MAGAD!
Macimnak...
Légy csak úgy:
szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón.
Boríts el fényeddel forrón és vallatón
Légy olyan, mint a hullám,
mely felemel, ölel
majd mélybe ránt
és légy meleg fészek
megbújva lombok hajlatán
Légy nekem árnyas hely a pusztán
hosszú út után
vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán.
Légy illatos kávé
egy fáradt reggelen,
légy őrjítő vágy
s az értelem
Adj magadból többet,
add egész önmagad
Kívánom önzőn:
ne ölelj többé másokat
Légy most már vak,
hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is
csak nekem legyen helyem.
Úgy nézz rám,
hogy magadat lássad
Légy árnyékom,
s én leszek hűen követő társad.
Légy apám, s szeretőm,
Légy férjem, s fiam
Enyém légy egészen,
engedd, hogy lehessek
Te és Önmagam
Légy Te, mint Én lennék
s én leszek TE MAGAD!
Légy csak úgy:
szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón.
Boríts el fényeddel forrón és vallatón
Légy olyan, mint a hullám,
mely felemel, ölel
majd mélybe ránt
és légy meleg fészek
megbújva lombok hajlatán
Légy nekem árnyas hely a pusztán
hosszú út után
vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán.
Légy illatos kávé
egy fáradt reggelen,
légy őrjítő vágy
s az értelem
Adj magadból többet,
add egész önmagad
Kívánom önzőn:
ne ölelj többé másokat
Légy most már vak,
hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is
csak nekem legyen helyem.
Úgy nézz rám,
hogy magadat lássad
Légy árnyékom,
s én leszek hűen követő társad.
Légy apám, s szeretőm,
Légy férjem, s fiam
Enyém légy egészen,
engedd, hogy lehessek
Te és Önmagam
Légy Te, mint Én lennék
s én leszek TE MAGAD!
Lovexxxx
Dalszöveg: Domota Tsuyoshi (Kin Ki Kids)
Mintha elkezdődne valami, amit még leküzdhetünk.
Nem bírom megfékezni magam, nem bírok várni!
Egyfolytában ezen jár az agyam, felforr a nyugalmam.
Valami végigfut a hátamon, és epekedni kezdek.
Mikor a város a hold színébe fürdik.
A kísértés illata
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.
Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby
Összeforrt nedves ajkaink,
Nem eresztem el baby, még egyszer.
Mikor a hajnal ködfátyolba burkol téged.
A kísértés illata
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.
Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby
Mintha a lelkem elhagyna, ezt érzem, Baby
A szerelmednek szentelem magam,
Félénkséget és minden mást dobj félre
A megszokott gyengéd érintéseddel, irányíts jobban, kérlek
Dalszöveg: Domota Tsuyoshi (Kin Ki Kids)
Mintha elkezdődne valami, amit még leküzdhetünk.
Nem bírom megfékezni magam, nem bírok várni!
Egyfolytában ezen jár az agyam, felforr a nyugalmam.
Valami végigfut a hátamon, és epekedni kezdek.
Mikor a város a hold színébe fürdik.
A kísértés illata
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.
Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby
Összeforrt nedves ajkaink,
Nem eresztem el baby, még egyszer.
Mikor a hajnal ködfátyolba burkol téged.
A kísértés illata
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.
Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby
Mintha a lelkem elhagyna, ezt érzem, Baby
A szerelmednek szentelem magam,
Félénkséget és minden mást dobj félre
A megszokott gyengéd érintéseddel, irányíts jobban, kérlek
Wass Albert:
A VERS
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.
A VERS
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.
József Attila:
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
1932
Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?
Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?
Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?
Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?
Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A belédfolyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?
Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?
Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.
Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?
Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?
Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?
Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?
Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?
Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?
S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Csodás szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI!
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?
Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?
Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?
Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?
Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A belédfolyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?
Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?
Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.
Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?
Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?
Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?
Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?
Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?
Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?
S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Csodás szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI!
Repülök a széllel
Repülök a széllel
Szállok magasra
Tavaszi fényben úszik a táj alattam
Fogod a kezem ott a magasban
Felnézek rád,
Látom mosolyod
Szeretet vár
Pedig a felhő gomolyog..
Vigyél!
Szálljunk!
Álmodjunk új álmot
Más tájakra
Más emberek közé.
És én repülök a széllel.
Magasra szállok
A tavaszi fényben
Még kezemet fogod,
És én felnézek rá
És oly jó látni mosolyod
Tudom hogy vár a...
Pedig a felhő csak gomolyog
És gomolyog.
És én egy új álmot álmodok.
Újra...
(beta 2008)
Repülök a széllel
Szállok magasra
Tavaszi fényben úszik a táj alattam
Fogod a kezem ott a magasban
Felnézek rád,
Látom mosolyod
Szeretet vár
Pedig a felhő gomolyog..
Vigyél!
Szálljunk!
Álmodjunk új álmot
Más tájakra
Más emberek közé.
És én repülök a széllel.
Magasra szállok
A tavaszi fényben
Még kezemet fogod,
És én felnézek rá
És oly jó látni mosolyod
Tudom hogy vár a...
Pedig a felhő csak gomolyog
És gomolyog.
És én egy új álmot álmodok.
Újra...
(beta 2008)
Szabó Magda: Szonett
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rád köszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rád köszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Szerettelek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek.
Szerettelek, mint fényt a termek,
lángodat lelkem, testem nyugalmadat.
Szerettelek, mint élni szerettem,
míg meg nem haltam miattad.
Szeretném ha tudnnálak szeretni,
de tudod, van aki hamar tud feledni.
Az ördögnek adtam lényem, s a szerelmet,
s az ördögtöl kaptam hallhatatlan lelket.
De mit érnek nekem, a végtelen percek,
ha soha-soha boldog nem lehetek.
Földi paradicsom földi pokollá vált,
szememre s?r? füst szállt
Így bolyongom végig az örökkévalóságot,
kioltok minden szerelmes lángot
tönkreteszek minden lelket,
ki szerencsétlenségére utamba tévedt.
Én vagyok a végzet, a fájdalom!
ez a sorsom, én ezt vállalom.
Menekülj el?lem, ha kedves az élet,
mert többé nem dobban érted a szívem!
Mostmár csak bosszúmtól resszkess drágám,
ha elér, megfizetsz drágán...
Igen, szerettelek mint anyámat,
mint egy gyermek,
mint síromat, mint egy hallgatag vermet.
Kialudt lángom, nincs már nyugalmam,
szerettem élni, de már meghaltam.
Nem szeretnék már újra szeretni,
mert hiába... mégsem tudok mindent elfeledni.
Wass Albert: Mert nagyon szeretlek
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.