Ady Endre- AZ ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

hmmm...nagyon szép szerelmes vers, de nem látom a költő nevét!
vagy tán saját? (Ez egy válasz X üzenetére (2008. 07. 03. csütörtök 02:36), amit ide kattintva olvashatsz)

Macimnak...

Légy csak úgy:
szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon –
szikrázón és változón.
Boríts el fényeddel forrón és vallatón –
Légy olyan, mint a hullám,
mely felemel, ölel
majd mélybe ránt
és légy meleg fészek
megbújva lombok hajlatán –
Légy nekem árnyas hely a pusztán
hosszú út után –
vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán.
Légy illatos kávé
egy fáradt reggelen,
légy őrjítő vágy
s az értelem –
Adj magadból többet,
add egész önmagad –
Kívánom önzőn:
ne ölelj többé másokat –

Légy most már vak,
hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is
csak nekem legyen helyem.
Úgy nézz rám,
hogy magadat lássad –
Légy árnyékom,
s én leszek hűen követő társad.
Légy apám, s szeretőm,
Légy férjem, s fiam –
Enyém légy egészen,
engedd, hogy lehessek
Te és Önmagam –
Légy Te, mint Én lennék –
s én leszek TE MAGAD!

Lovexxxx

Dalszöveg: Domota Tsuyoshi (Kin Ki Kid’s)

Mintha elkezdődne valami, amit még leküzdhetünk.
Nem bírom megfékezni magam, nem bírok várni!
Egyfolytában ezen jár az agyam, felforr a nyugalmam.
Valami végigfut a hátamon, és epekedni kezdek.

Mikor a város a hold színébe fürdik.
A kísértés illata…
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.

Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby
Összeforrt nedves ajkaink,
Nem eresztem el baby, még egyszer.
Mikor a hajnal ködfátyolba burkol téged.

A kísértés illata…
Abban a pillanatban, mikor a hosszú vékony ujjaid hozzámérnek.
Megkezdjük a visszaszámlálást.
Elmerülök a testedben, ez felér egy csodával, baby

Mintha a lelkem elhagyna, ezt érzem, Baby
A szerelmednek szentelem magam,
Félénkséget és minden mást dobj félre
A megszokott gyengéd érintéseddel, irányíts jobban, kérlek

Wass Albert:
A VERS

Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán,
bús, könnyes csókok árán:
nem úgy fakad a vers.

A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.

Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)

Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.

József Attila:
A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?

Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?

Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?

Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?

Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A belédfolyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?

Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?

Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.

Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?

Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?

Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?

Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?

Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?

Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?

S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Csodás szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI!

Repülök a széllel

Repülök a széllel
Szállok magasra
Tavaszi fényben úszik a táj alattam
Fogod a kezem ott a magasban
Felnézek rád,
Látom mosolyod
Szeretet vár
Pedig a felhő gomolyog..

Vigyél!
Szálljunk!
Álmodjunk új álmot

Más tájakra
Más emberek közé.

És én repülök a széllel.
Magasra szállok
A tavaszi fényben
Még kezemet fogod,
És én felnézek rá
És oly jó látni mosolyod
Tudom hogy vár a...


Pedig a felhő csak gomolyog
És gomolyog.

És én egy új álmot álmodok.
Újra...

(beta 2008)

Szabó Magda: Szonett


Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rád köszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.

Szerettelek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek.
Szerettelek, mint fényt a termek,
lángodat lelkem, testem nyugalmadat.
Szerettelek, mint élni szerettem,
míg meg nem haltam miattad.
Szeretném ha tudnnálak szeretni,
de tudod, van aki hamar tud feledni.
Az ördögnek adtam lényem, s a szerelmet,
s az ördögtöl kaptam hallhatatlan lelket.
De mit érnek nekem, a végtelen percek,
ha soha-soha boldog nem lehetek.
Földi paradicsom földi pokollá vált,
szememre s?r? füst szállt
Így bolyongom végig az örökkévalóságot,
kioltok minden szerelmes lángot
tönkreteszek minden lelket,
ki szerencsétlenségére utamba tévedt.
Én vagyok a végzet, a fájdalom!
ez a sorsom, én ezt vállalom.
Menekülj el?lem, ha kedves az élet,
mert többé nem dobban érted a szívem!
Mostmár csak bosszúmtól resszkess drágám,
ha elér, megfizetsz drágán...
Igen, szerettelek mint anyámat,
mint egy gyermek,
mint síromat, mint egy hallgatag vermet.
Kialudt lángom, nincs már nyugalmam,
szerettem élni, de már meghaltam.
Nem szeretnék már újra szeretni,
mert hiába... mégsem tudok mindent elfeledni.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.

Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.

------------------------------------------------------------------------

Fésűs Éva:
Szeretném elmondani még...

Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rámtalált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.

Valaki hiányzik

Valaki hiányzik az életemből

Valaki, aki megtanít élni

Aki mellett sosem kell félni.

Ha bánt sok titkos fájdalom

Megérzi és gyógyító csókot ad

Csendesen megsímogat

Kitárja az ablakot

S felém küldi a napsugarat.

Valaki hiányzik már rég nekem

Még várok rá, talán eljön.

S úgy toppan felém, mintha

mindig itt lett volna

és örökké itt marad velem.

Távolodsz

Gondolataim szerteszét kalandoznak

Nem tudom, félnem mitől kell

Mégis félek.

Gyermeki szívem a magánytól remeg

Mintha a lábam is gyenge volna

Kezem sem ér el téged

Szemem örökké fátyolos

Állandó lakói a könnyek

Lelkem tiszta tükrén látlak

Távol vagy és távolodsz egyre el

Lépsz. Már nem is létezel !

Szerző :Kasza Gabriella

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

József Attila

Oda

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Tom légyszives rakd össze de a szerver nem engedett több karakter ezért kénytelen vagyok 2 hsz-ben elküldeni

(azért mert csak 3000 karaktert lehet beleírni 1 hsz-be!!! Max. én is csak megfordítani tudom, hogy egymás alá kerüljön! :tom)

Ó, borzasztó, hogy a fenében lehet ilyen baromságokat összeírni, mármint ennyire nyálas-mézes-csöpögősen!
Ember nincs, aki nem nem hullajtja a könnyeit óraszám, de nem biztos, hogy a meghatottságtól.
De már mindegy, itt vannak!

Ha kipityeregtétek magatokat, akkor lehet menni kicsit kapálgatni, locsolászni, csak vigyázzatok, hogy többnyire tüzesen süt le a nyári nap sugára !

Piros pipacs virít a kalászos rónán.
Fénylő napfény játszik szép viruló rózsán.
Fülemüle dalol az egy lombos ágon.
Csak egyedül nékem nincsen boldogságom.

Felvirul a pipacs a virágos réten.
A nap is lenyugszik, sötét lesz az égen.
/:Estére a madár csendesen elhallgat.
Csak a szívem sose talál többé nyugodalmat.:/

--------------------------------------

Künn a Tisza partján kolompol a nyáj
Tikkadt bokor alján juhász furulyál
Zúg a harangszó, sodorja a szél
Ősrégi földről gyönyörűt beszél

Magyarok szép hazája, te vagy az én hazám
Virágos réten, kéklő bércen vígan mosolyogsz rám
Tiszába hajló fűzfa, pipacsos zöld határ
A nagyvilágon bárhol járok, szívem csak hozzád száll

Kútgém, zsalugáter, vén szülői ház
Lányok égő szeme legényt babonáz
Zúg a harangszó, sodorja a szél
Ősrégi földről gyönyörűt beszél

----------------------------------------------------



Tova tűnt a pipacsos nyár, nem látom a búzamezőt érni.
Nem jöhet már nekem tavasz, hogy is tudnék beteg szívvel élni.
Olyan messze van már tőlem minden öröm, bánat.
Ez a tavasz az utadin elhagyta majd az utolsó könnyes éjszakámat.

Nem akarok én már élni, minek nekem az öröm, a bánat.
Nekem nem szednek virágot, csak az őszi szél tépi a fákat.
/:Tépdesd csak le bús őszi szél, minden lombot, ágat.
Hogy beszórhasd a síromat, ne maradjon nyoma se, hogy meghaltam utánad.:/

JÓZSEF ATTIlA -NYÁR


Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara / 1934

Visszatér

"... olyan volnék,
mint a vonalak mögött a felderítő..."
Heaney

Övé a fáradtság, az izgalom.
Akartam, így történjen meg velem.
Hogy is nézzen? Nincs, mit felfedni kéne.
Tekintet megcsaló érzékeken.

Elképzelem, ha volt is, most mi lenne -
miképp igaz, s belőlem mennyi látszik.
Először, hogy tudom, hozzá milyen
lettem. Mihez tartó, s mitől a másik.

Övé a fáradtság, az izgalom.
Ne lásson biztonságos sávokat.
Hogy is szeretne? Míg megérkezés
vagyok, kívánom egyre, távolabb.

(Karafiáth Orsolya)



Karafiáth Orsolya nevét már jó néhány éve ismeri a versolvasó közönség. Olyan ő a kortárs költészetben, mint Ónodi Eszter a filmvásznon: nincs olyan magyar mozi, melyben ne szerepelne. Leginkább persze főszereplőként. Ha irodalmi rendezvény, felolvasás szerveződik, a meghívottak listáján bérelt helye van. Mert nemcsak jó költő, de jó anekdotázó is. Korábban azt hittem, szerepet játszik: a kicsit bolondos, karádys, különféle csillogó jelmezekben pompázó feminista nőét. Aztán rájöttem, ez nem szerep, ez ő. Orsi ilyen extravagáns, harcos, ugyanakkor nyílt és őszinte játékosa az irodalomnak. Ebből még minden kijöhet, még akár egy nagyregény is.

Karafiáth Orsolya a szerelem költője. Jobban mondva a szerelmi bánaté. Hisz egy csúfos kidobásnál vagy faképnél hagyásnál ösztönzőbb ihletforrás aligha kell: „Szembenézek a szomorú ténnyel: uram, ön visszautasított. Hiába hát a szűk szoknya, kacér dekoltázs – képzete hegy-völgyemet nem járja már”. Legszebb verseit mindig kudarcélményből írja, az első költemény is szerelmi bánatnak köszönhető.

FAZEKAS MIHÁLY-A kelletekorán jött csendes esőhöz


Óh hozott Isten gyönyörű esőcske!
Héj be jókor jössz, ihol a reménység
Már is elkezdett vala csüggedezni
Gyenge hitünkben.

Már az ég boltját sikeretlen ércnek
Képzelénk; a fő hegye, minthogy onnan
Harmatot nem nyert, szomorún elaszva
Mind lekonyúla.

Fellegek helyett, levegőnket a por
Őgyelíté fel, hogy az útazónak
Mind szemét-száját bekeverje piszkos
Rajzolatokkal.

Jókor értél hát kis esőcske, látod
Mennyi sínlődőt hozol új erőre.
És ki nem dícsér? csak az, aki búzát
Vett nyereségre.

Ő gyaláz, mert a gabonának árrát
Megtöröd, s amit beszedett, nyakán vész.
Add Uram! hogy rádohosodjon; a nép
Rá ne szoruljon.

Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd
A megijjedt nép sanyarú vetését!
Hallod! áldottnak nevez a szegénység:
Ess, kis eső, ess!