Legszebb napjaim veled töltöttem
most mégis elmegyek,
mert nem szeretsz,
bár én szeretlek.

Pedig mily gyönyörű volt
és most mégis vége,
elmegyek végleg,
remélem megérted,
hogy szerelem nélkül
üres az élet...

Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta,
Mikor szivünkbe irta?

Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel teljes könyv;
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép, napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sürü csillagos éjem. -
Ó éjem, égem, kékem,
Te kedves-kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom.

"Szerelem"? - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sirtuk.
Szerelem; olcsó szó ez:
Szerelem, - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám;
Ideál, - szent, komoly, nagy;
Pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szóval-szívvel vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék;
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta?

Csendes fohász

Nem kell ide magasztos óda,
elég lesz egy csendes fohász,
- ha eljön az esteli óra -
egy halk és félszeg vallomás:
mióta csak veletek vagyok,
vágyom látni a holnapot.
Még csak egy napot.

Hisz ennyit kérek én a léttől.
Köztetek élni életem
ti hatalmas emberi költők.
Ha verseitek olvasva
vannak, szívem nevet, rajong,
s reményt várok az ősztől.
Csendben, őrködőn.

(Marie Marel & Jagos István)

Jékely Zoltán: Ősz-köszöntő


Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.

Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…

Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…

Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!

ILLYÉS GYULA:MENEDÉK----> KATT! Bessenyei Ferenc előadásában! (gyönyörű és megható)



ILLYÉS GYULA (Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – Bp., 1983. április 15.): író, költő, műfordító, szerkesztő.



BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja (Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse, 2004. december 27.)




(és a vers olvasata)

Illyés Gyula: Menedék

Hiába csitítasz, vigasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;
beteg vagyok s áltatni azzal
nem mersz te sem: meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs mód rá, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
kit ez gyötör, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképet, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.

Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így néz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.

Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is oly nagyon rettegek.
Tudjam nem elgyávulva nézni,
mit elkerűlni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet terád emelnem"
és - te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon bukó kezem." Te ments!

Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.

Illyés Gyula
KAPCSOK

A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta testünk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok

s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.





ILLYÉS GYULA: EGYMÁSRA LELT...

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
több kellett válaszul.

Földmély-lakó kis állatokként,
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
éjedbe, szerelem!

De kint és fönt maradunk egyre
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
izzik a szív s a szív.




------------------------------------------------
HAJNAL ANNA: AKARLAK, SZERETLEK

"Akarlak, szeretlek, kellesz nekem
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész a védekező.

Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma szegény!
akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mell mellre –
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!
hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
együtt - vagy halál és pusztulás
szerelem – szerelem, fényvarázs."

"Talán semmi sincs szebb a világon,
mint találni egy embert,akineklelkébe
nyugodtan letehetjük szivünk titkait,
akiben megbízunk,akinek kedves arca
elüzi lelkünk bánatát,akinek egyszerű
jelenléte elég,hogy vidámak és nagyon
Boldogok legyünk."

Adj nekem mindent,
ha én semmit sem adok.
Tudd, ha nem mondom is,
hogy mit akarok.
Légy boldog áldozat
és édes fájdalom.
Légy friss forrás
fáradt utamon.
Úgy add oda magad,
mint a gyümölcs,
ha éhem csillapítom.
Simulj a számhoz,
ha kéjedet szítom.
Úgy olvadj szét,
mint víz íze
szomjas számban.
Oldódj fel a
fehéren izzó vágyban.
Nem lehetsz más,
mint aminek látlak.
Nem mehetsz el,
ha még kívánlak.
Legyél ölelő sötét
boldog éjszakámban.
Legyél simogatás
ragyogó napsugárban.
Legyél csend két
elhaló sikoly között.
Legyél Angyal, aki
a mennyből hozzám költözött.
Örök börtönöd legyen
két szemem,
érezd, hogy néha
felszabadít tekintetem.
Ne hallj mást,
ha én szólok hozzád.
Hangom hol taszítás,
hol meg vonzás.
Ha fáradt vagyok,
légy pihentető álmom.
Segíts azzá lennem, amivé
egyedül nem sikerült válnom.
Reszkető csillag legyél
bíbor kék egemen.
Mely nem mozdul.
Ott lebeg, ahová szegezem.
Legyél rebbenő
pillangó szárnya.
Úgy borulj rám,
mint illat a virágra.
Legyél vízesés
tajtékzó robaja.
Úgy ölelj, ahogy
gyermekét óvja az anya.
Legyél tomboló orkán.
Vihar szemében
percnyi nyugalom.
Legyél rejtélyes dzsungel.
Titkod, ha akarom újra
és újra felkutatom.
Felhőt űzz, ha
derűs napra vágyom.
Szivárványt rajzolj,
színezd ki világom.
Börtönöd legyek,
csak bennem élj.
...és rabbá teszel,
ha rabom leszel

Remenyik Sándor:Eridj ha tudsz

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

(Ady Endre)


Ady és Csinszka








"A könny és a szerelem édes testvér, nem boldogság az, ami könnyet sem ér...aki soha nem sírt az soha nem szeretett, mert a könny és a szerelem egy napon született."

Kincs voltál

Kincs voltál nekem ,
ki beragyogtad
szomoru szívem

Kincs voltál nekem
kiért oda adtam volna
egyetlen életem

Kincs voltál nekem
de elraboltak ,
elvittek tőlem

Kincs voltál nekem
gondolok rád...
és még mindig...
örökké tiéd a szívem !
------------------------

Remény
A reményél
amig véget ,nem ér
....az élet

Mert az élet nem élet
ha nem remélnek.....
....szerelmet

A jövőt nem láthatod
s nem tudhatod
mit hoz...szerelmet,
vagy csalodást?
-------------------------

Szél vagyok
viharos szeretelen
tovatűnö
mint a szerelem

Felhő vagyok
bodros fehér
lótok-futok
a világnak kékegén

Ember vagyok
ezer szeszély
deresedő
őszi levél

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.

Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni, azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!

Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert nem bírom látni,
Nem akarom látni, mert bánt, ha látom,
Nem akarom látni, mert kín, ha várom.

Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert elég volt látni,
Nem akarom látni, mert elég, ha érzem,
Nem akarom látni, mert elégek, érzem.

Nem akarom hagyni azt, hogy elérjen,
Nem akarok állni a tekintetében.
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!


Adamis Anna

A szerelem mulandó

A szerelem mulandó,
esendő alakja,
bár mindenhol ott van,
magát sehol meg nem tartja.

A csalodás és a vágy,
a mostohálya,
s a szerelmet mindig,
mindig kihasználja.

Azt hiszed szerelem,
de csak vágy,
mi felemészt,
s aztán jön a magány....

A csalodásnak
féktelen tűze ég szívedben,
megszabadulnál töle,
de sohasem tudsz az életben.

A TÜRELEM BILINCSE

Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.
Ady Endre

S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen.
Értelmes kín, mert nincs értelme annak,
ha embereknek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint temagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nemhogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz.
Vigyázz, ne hagyj meghalnom, amíg élsz.

Gondolat a rózsáról


Szépséges, kedves virág nekem a rózsa,

Bájos, vidító, mégis oly szelíd a mosolya.

Mikor egy esőcsepp könnyedén megül rajta,

Mintha sírna, midőn az ember a szerelmet siratta.

Sejtelmes, mégis oly bársonyosan kedves,

Vörös színben romantikusan szerelmes.

Rózsában megtalálod az olyant, azokat,

Kik nem pénzért adják az édes álmokat.

Nincs több ilyen virág, mi így átadja gondolatait,

Mely ennyire magába zárja szépségének mély titkait,

Ki sűrű, szúrós tüskével vértezi fel magát,

Ha meg is szúr, mégis egy hű, szépséges barát.

Illata csodás ábrándozásra késztet, megrészegít,

Jó érzést csen észrevétlenül szívembe, felvidít.

Rózsát viszek szeretteimnek, rózsát szerelmemnek,

S rózsát a szeretett, már eltemetetteknek.

Az egyetlen virág, mi jó minden alkalomra,

De nem is kell alkalom, jó az mindennapra.

(Fridli Zoltán)

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

A DAL SZÁRNYÁRA VESZLEK

A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek kedvesem.
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelíd holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád nővérükre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag gyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheveredünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjunk mindörökre
szerelmes álmaink.

(Heinrich Heine - Lator László fordítása)

Útravaló

Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.

És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.

És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem gyermeki bánattal.
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.

Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.

És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj...
(Shoffstall)