Szabó Lőrinc:

PANNÓN ŐSZ

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Szűcs István:
Őszi varázslat

Még madarakat lát
a házak szeme,
s a méhek mérge
édesen dagad

Hajad lombja lesz
az este -
engedj be, engedj
lombodba

Az ősz fövenyére
hull a szeder,
az érett s gazdag
fekete

A harmat könnye
is elsárgul tőle,
ha már nem lesz
senkije



"Juhar az ablak előtt

Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá' tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél)
rázza jobban az ablakot.



Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi'
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.



Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón' nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.



Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető."
(Sarhelyi Erika)

Már vége a nyárnak


Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon


Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága

ŐSSZEL

Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!


Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.

Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

Pása Lajos

A legszebb vers:

Petőfi Sándor

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Reményik Sándor:

MIKOR ÜNNEPET ÜL...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Szabó Magda

ŐSZ

Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja
ám apad a víz a rakpart kövén
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott, keskeny
hasít és hajlik, mint a penge
a szenvedély nem tombol, csak morog
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős
mért volna ismerős a némaság?

Wass Albert:

ŐSZI VÁGY

Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne...

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon...
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

(Petőfi Sándor)

Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november 17–30.)

Petőfi Sándor:

MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

(Pest, 1848. január.)

Ismeretlen szerző

Hinni szebb jövőt!

Tényleg van miért, hinni a világban,
És hű társra találni egyedül, magányban?
Várni egy csodát, ami messze repít?
És ami bánatot is csak úgy, megszépít?

Van miért hinni? Bízva várni jövőt?
Leélni életet, vagy nyolcvan esztendőt?
Remélni jót, gazdagságot, szépet?
Szét kell, hogy tépjem ez idilli képet!

Szebb jövőért, bátran, ki kell állnunk büszkén
Hogy ne lehessen senki ezen a féltekén
Ki szemünkre hányja, egy század mulasztását
Hogy veszni hagytuk egykor, milliók boldogságát.

Lehet hinni szebbet, buzgón érte élni
De ideje végre már valamit lépni.
Elhozni a hitet milliók számára,
És békességet az egész hazára.

Nem elég remélni, várni, de tenni, akarni kell
Félre az útból mind, kiket nem érdekel.
Hisz ami szebb millió hívőnek,
Azt az ellenzők hívják temetőnek.

Nincs olyan JÓ, ami mindenkinek príma,
Tenyerébe mindenkinek saját sors van írva
S mi jó az egynek, talán sokaknak is
Mindig lesz olyan, ki azt mondja rá, Hamis!

Jó és szép az, mit annak érzel
És harcolsz érte, míg csak el nem vérzel,
És mi Neked az igazi boldogság,
Mindig lesz, ki azt mondja, Bolondság!

Én hiszem a jót, s míg hitem van, nem félek
Közös szebb jövőt remélek.
Melyben szív és szellem egy közös utat jár
Ész és boldogság közt van átjárható határ!

Koltay Gergely - Benkő Péter:

Mielőtt bármi

Nem tudok mindent, s amit tudok, azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem, rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk, hol galambok szállnak az égben.
Amiért könnyezünk, az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,
Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod…
A fél krajcárt sem érő bölcsességet.
Nem veszed fel a telefont. Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak, ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk, lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik, az utolsó.
Egy kéz hiányzik, pedig száz nyúlna érted.
Új kunyhót építeni félsz, fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid, a semmiről írsz meséket.
Azt hitted tudsz mindent, s most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned, rövidre szabott idejében.
Pedig aznap este hullott az első hó.
Jégkristályok készítettek koronát neked.
A forralt bor, a kenyeres lángos illata,
A vásár forgataga volt az áldás. Veled…
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
És nem hallod azóta cipőd alatt a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat, az ölelő napsugarat.
Nem ismered fel azóta a belső hangokat.
Csend van, félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Nem vetted észre, angyal szállt válladra,
Szárnyával suhintott, -Nézz messzire!
Csak pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
Csend van, félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Egy nap döntöttél, ne parancsoljon a mélybe a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házad bevakolni, hová hazatérhetsz,
Mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett.
Újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.

Néha napján bizony akad olyan alkalom ,
mit szégyen bevallani ,de én mégis vállalom .
És az önsajnálat nem más mint szánalom
de nem tehetek róla , hogy ennyi teher van a vállamon .
És esetenként mikór megnyújtózom az ágyamon
szememben ott van egy óriási balaton .
Bár nem kellene sírni ,de erősebb a fájdalom ,
és azon kapom magam ,hogy felemész a bánatom .
Reménykedve alszom el ,hogy jobb lesz majd a holnapom
bár előre tudom ,hogy csak remény ,úgyhogy leszarom .
Mikór lesz már vége ,üssetek már agyon ,
kész , vége itt mostmár feladom .
Elkap egy dühroham és a falakat szétrugom
bár értelme nincs ,de a dühömet kiadom .
Véget vet végül mindennek a haragom ,
mert vérfoltok tünnek fel a falakon .
Nézem a véremet és máris jól tudom
hogy mitt kell tennem ,úgyhogy megsem fontolom
a konyhába rohanok és a kést fölkapom
a kegyelemdöfést magamnak megadom .
Holtan esem össze és a helyemet átadom
legyen végre másé ez a rengeteg fájdalom !!!

Weöres Sándor:
A beszélő forrás

megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

Móra Ferenc:

SÉTÁLNI MEGY PANKA...

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába -
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jószágoddal hintsd be,
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a dülőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

(1912)

Várnai Zseni - Megyek feléd...


Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Pilinszky János : Azt hiszem...

Azt hiszem, hogy szeretlek,
lehúnyt szemmel sirok azon, hogy élsz,
De láthatod, az istenek, a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején, hangtalanul,
és jelzés nélkül.

Azután újra hiszem,
hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Nagy László:

Én fekszem itt


Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.


Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics koszorúban.

SZERETLEK AKKOR IS...

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...

Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.

Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...

Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...

Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.

Valami kéne még, valamit kéne tenni.

De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.

Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.

Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenetet hordoz: még minden lehet.

Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne vétkezz önmagad ellen!

Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!

S játssz nekem boldogságot!

Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat, szeress kicsit jobban!

Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,

mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is, mikor alszol...

Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...

Szeretlek...

Szeretlek...

(Koltay Gergely)

Rég jártam erre, rég hoztam verset. Most pótolok egy kicsit

Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...

--------

Álmodj szépeket, kristályszín tavat
Hófehér hegyet, izzó vágyakat
Forró ölelést, tiszta kék eget
S ne is vedd észre, ha csendben elmegyek

Legyen lelked álmodban szabad, mint madár
Aki elment de fészkére, újból rátalál

Csak halkan súgom ezt, hogy tudjad mit érzek
Mert őszinte vagyok, ha szép szemedbe nézek
Látom benned a világ végtelen szeletét
Álmodj csak csendben, kékszínű szenvedélyt!

--------

tudok valamit, amit te gondolni se mersz:
eleve elrendelve magunk sorstörténetében
írva mindöröktől egymásba foglaltattunk,
fellapozom a rejtjeles, vérrel írt könyvet,
érintve megfejtem a tetszhalott betűket:
kihantolom a sugárzó sírból reményeinket,
felélesztem magunkat szerelmes magunknak,
hamar elébe futok annak, mi felénk szalad,
látszatot cserélek, töröm az idő egyenesét:
akaratunkon túl enyém leszel, tiéd leszek,
nem tehetsz semmit, nem tehetek semmit:
ez mindöröktől való szerelmes elrendelés

---------

Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!