Reményhez
Megsugom néked édes titkomat
A Reményhez szóhoz fűzö álmomat
Mikor ugy éltem hogy elvesztem
A világhálon a páromat kerestem

Egy mondatom hirdetett esélyt
"Megadom magunknak a reményt"
E mondat megragadt egy szívben
Sválaszt adott késöbb e-mailben

A távolság közöttünk ott tátogott
Ám a vers nekünk reményt adott
amit Ö leirt szívemnek mondatban
Én átformáltam merengö sorokban

Megsugom néked édes titkomat
A Remény szohoz fűzö álmomat
Minden ember elmereng életében
Megtalálta-e párját a kedvesében

Nekem az angyalok talán segitettek
Lehet sorsom ismerve megszerettek
S mennyei csodát tettek ezen földön
A szerelmet azota is magamra öltöm

Megtaláltam 1hónapja Kedvesemben
Azt a gyönyörü Angyalt,akit kerestem
Aki ugyan ugy tiszta forrásként szeret
Aki szívéből oly tisztán őszinte lehet

Annyira csodálatos mindezt éreznem
A szívemig áradó szerelmét éreznem
Mind azt a jót mit megprobálok átadni
Megkapom magamnak ébren, álmodni

Hiszem a szerelemben ez a tökéletes
Mikor két szív ugyan olyan szerelmes
Mikor amit adok viszonzásul kapom
Ily boldogságrol titkon sem álmodom

S mégis részem lett-e szó Reményhez
E-szóval a vers végén leszek személyes
Mert minden sor mely naponta születik
Mid csakis az Angyalomat, Öt éltetik

Sha kérded mi lehet-e szám a sor végén
Megsugom az idö majd ,ha véget érvén
A múló napot jelentve visszaszámolnak
Mikor -e két szerelmes szív összeforrnak

Hát ezt jelenti -e szó hogy Rményhez
Mikor titkon remélem ,Ö hozzá elérnek
Magányban szött reményteli kis szavak
Remélem ma éjjel sem leszek hallgatag

Mert a reggel elsö napsugarai érintenek
Érezed,hogy távoli szív érzései féltenek
S a vágyaim amelyek éjfélkor születtek
A melengetö napsugárral Veled lehetnek

Az arcodat lágyan megcirogató fénysugár
Megsugóm hát Édesem szívem merre jár
Bujik szorosan testedhez forró öleléssel
S társul a legcsodálotasabb szerelmi féltéssel

Megsúgóm néked hát édes kis titkomat
A Remény szóhoz fűzödö örök álmomat!

"Őszi álom (Diószerelem)

Mint szikkadt kenyéren
az éhes álmok,
állok mozdulatlanul,
csendben, s várok
valami jelre,
valami fényre,
tán´egy széllel érkező
őszi mesére…

Elmondhatná
a vén diófa nekem,
milyen a szép őszi
diószerelem,
mikor két dió
egymás mellé pottyan,
s diólelkük
fénylőn
egymásba koppan…

Van-e őszi érzés,
van-e őszi álom,
s ha van, merre menjek,
merre találom?
Meglelem-e
őszi harmat erejében,
elsuhanó völgyek
sárguló szemében?

Lassan megfogan bennem
az őszi …
Szivárványcseppek
lebegnek a fákon,
és a nyár emlékén
ringó levelek:
milliónyi
földre hulló
színes álom…

Mint szikkadt kenyéren
az éhes álmok,
éhezem én is,
s míg egy jelre várok,
lendülő karomat
az égre tárom:
Jöjj őszi szerelem!
Jöjj el, őszi álom!"

Öt év merült el az idő vizén,
hosszú órákat ringatott a part,
hogy szépség-hálód rabja lettem én,
s kesztyűtelen kezed csapdába csalt.
Nem nézek már a éji égre sem,
de látom szemed jólismert tüzét,
a rózsaszirmok színét sem lesem
s orcádhoz vonja lelkem a hűség.

Nem bűvöl el virágok szirma, de
sóvár fülem elképzelt ajkaid
szerelmes hangját mézként szívja be
csapongó tévhitében - ám szelíd
emléked áttör minden gyönyörödön
s búval tetézi édes örömöm."

Remény

Nem kereslek,
Majd te megtalálsz,
Nem kutatlak,
Utat hozzám mindig látsz!

Nem nézek rád,
Elég, ha érzed,
Szívem rád vár,
Vedd már észre, kérlek!

Nem sírok utánad,
Hisz te sem tennéd,
Hiába siratlak,
Észre sem vennéd!

Nézem gyönyörű szemed,
S a szememben egy könny lepereg.
Nem nézem csodás ajkad,
Csak rád gondolok s velem vagy.

Csak rád gondolok,
De te nem érsz rám,
Rólad álmodom,
Ó kérlek, bújj hozzám

Szívem vár ezt ne felejtsd,
Lelkem miattad egy üres sejt,
Megcsókolsz és életre kel,
Csak csókolj meg még egyszer!

Csókod íze oly csodás,
Vele szép a napsugár,
Kezed melege csordultig betölt,
Arcod szememre mosolyt ölt.

Most már nézem gyönyörű szemed,
S többé nem félek tőled,
Ajkad hozzám ér,
S a szívembe újra van remény!

Bogár Lilla

Szívem

Betört az érzés és raboddá lettem
igy más dolgom mi lehet ?
Várom szíved hangját,vágyad percét
hogy hívhatsz engem ,hang szol hozzám
Nincsen célom,mig csak te nem adsz
A végtelen idöt se szidom
csak folyton az órát lesem érted
S felejtem a keresü perceket
mit távozásod ébresztett bennem
Merre vagy ,és merre jársz,és miért pont ott?
Nem gondolkodom csak elfogadom .
Sohajt szívem ha arra gondolok,
hogy akikkel vagy mily boldogok
Bolond szívem rolad rosszat semmit nem hisz el ,
hiába teszel ezt vagy azt ,szívem csak szeret.
Szolgád vagyok szolgád lennék ,
a hüség a jelszó,ha lelkem szól .
Rabod vagyok és vágyam töled hangos.
Fájdalom nincs bennem ,
hisz az érzést nem te kérted,
csak ébresztetted bennem.
Igy számomra az jó
ha te boldogan kelsz és fekszel .
Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem ,
hogy más milyen boldog melletted .
Kérlek ha mégsem igy lenne hivass engem,
és szívem a te boldogságod kertje lesz .

Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemu egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.

4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.


És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.

2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhezo emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a fonöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.

3.

Ady Endre - Tüzes seb vagyok


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Bánt minden kérdés,
Cinkosul szidalmaz,
Ismétlődik vég nélkül
Egy szüntelen halmaz.
Elmész hát, minden nap
veszel, és ,
De nem kerül el, ott az érzés,
Ami a világ bugyraiba húz.
Dalolj bár hamisat,
Te csak dúdolj, mint aki boldog,
Ne lássák, és ne tudják rólad,
Milyen keserves dolog
Hogy bár refrénnek ott a dal,
És vonyíthatod, mint a ,
Nem kell több, vagy más,
Olyan vagy, és puha
Mint a rongy élet, ami levetett
A harmatos fűben, ami nedves,
Mezítláb jöttél haza és sírva,
Amikor kidobott a kedves.
Nem tudod, mi a hűség,
De válni nem tudsz tőle,
A rossz megvár a sarkon,
Te meg csodát művelsz belőle.
Száraz válaszod nem elég,
Krákog, zaklat, és rád kiált,
Legyűrné az ördög az istent,
Mint az apa a kisfiát.
A pusztítás hatalom.
Tudja, aki ölni jár, vagy lop,
Szépen teszi tönkre a szívét
A jónak az unalom.

De nehéz, de nehéz,
tántorgás közben
a pocsolyákat elkerülni.
Szédítő, zöld mocsár
fölött lebegve várni ott,
ahol a végletek között
az aranymetszet rejtett
mérlegén egyensúly rezeg!
De nehéz, de nehéz
zúzott testedből lelked
épségben kimenteni,
ha rázúdulnak a sors
lavina omlásának kövei!
De nehéz, de nehéz
a hullámhegy tetején is
szilárdan tudni,
hogy a szenvedő embert
szolgálni több,
mint tömjénben fürdő
zsarnokok kegyét keresni!
De nehéz, de nehéz
reményed apadó szintjét
fénylő hittel feltölteni,
s a végtelen szimmetriát
meglelni a pokolban is!
De nehéz, de nehéz
mindig bízni és mindig adni,
anélkül, hogy áldozatod
földi arannyal kifizetnék!
De nehéz, de nehéz
az agyaddal érezni
s a szíveddel látni.
Hiú sérelmeken mosolyogni
és sajnálni azt, aki megüt!
Ha megidézed magadban
a csillagszelídítő bölcset,
Ő mégis a nehezebbet
választja a könnyű helyett.
Belső Mestered
jobban tudja nálad,
hogy egyszerűbb
megtenni a könnyűt,
de az ijesztő erővel
visszaüt!
Izmaid attól nőnek,
hogy életed súlyát önként megemeled.
A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi.

Mért siratjátok az időt?
Mért fáj ha múlnak a napok?
Gondoljatok az évszakok szépségére!
Arra, hogy az ősz után jő a tél,
és utána a tavasz a kikelet.

Jő a megújulás, vele a szerelem.
És jő a beteljesedés amely végtelen.
És ismét a boldogságé az idő.
forgunk mint a korhinta az idő rengetegében.
de mindig szépek és szerelmesek leszünk. (Ez egy válasz tablet üzenetére (2008. 10. 17. péntek 12:58), amit ide kattintva olvashatsz)

Szia Ősz, szia melankólia!
Pocsolyában esőcseppek fodra,
Rozsdás fák égbe nyúló sóhaja,
Hajnal hideg illata .

Szia Ősz, szia elvágyódás !
Egy évszakon át tartó kirándulás,
Mögöttünk hosszan sáros lábnyomok,
Hamuszínű égen naplementehomok.

Szia Ősz, szia elmúlás!
Hideg ajkak közül meleg párafújás,
Száraz avar zizegő csöndje,
Körbetekintés a végtelen ködbe.

Szia Ősz, szia melankólia !
A szél bár engem is elfújna,
Mint a pillét! Mi egyek vagyunk,
Jöttél értem, hát induljunk!

Zajok a fejemben, utánam lábnyomok,
Néhány lámpa az alkonyban fényt zokog.
Végigsimulnak az árnyak a városban,
Hazugságok, miket sosem számoltam,
Csak félrerúgtam, mint az utcán a rögöt,
De tudom, hogy fáznak a falak mögött,
Hallucinogén létbe bánatot fojtva,
Vagy csak egyszerűen könnyeknek foglya
Az ember, s poharában színültig félelem,
A test nyöszörög, nyüszít, de a lélek nem,
Csupán álmodik, vár, hogy legyél önmagad,
Mert húzhatod az igát, de a cérna elszakad,
Földre hull az üveg, szétfolyik a ,
Látod a füstön át: a szőnyegen folt, vér.
Vörös csepp, a tegnapi szenvedés emléke,
S érzed, csak úgy, magától sosem lesz vége…

Kinézel az ablakon, sötét tengerben a nap,
Az elúszó égi hajókkal tán az idő szalad…
Morajlik, villám fénye festi szobádat,
S ahogy az arcodat nézem: csodállak,
Mert van, amit az eső sem most tisztára,
Csakis a lobogó tűz, szívednek világa,
És az a láng tekint szemeidből most felém,
Melyben minden múlandó fölött él a remény…

A vihar után nyugalom, de újra kél a szél,
És nevet, majd sír, s mosolyog az, aki él,
S bármi fáj, - nagyon fáj - tovább kell menni…
Sosem volt könnyű föld lenni:
Beléd mar, megpróbál minden nap,
Vágy… kétség… elmúlás… és a gondolat,
Amint harcol, s pár idea összedől.
Olykor nagyot markolsz a semmiből,
Ám ahogy fogod, rájössz, ez is valami,
S kiáltod azt, mit a csendben hallani:
A lehetetlen és véletlen nincsenek,
Csoda van, - csak hozzá kevés az ismeret.
Ne rohanj el keresni, hiszen benned lakik,
S kuszának tűnő útjain elvezet majd a Hit…
Áldott vagy, nem áldozat! Bár terhekkel teli,
De szeretsz… Szeretsz… és ettől vagy ember

Szabó Sándor:

A csalit hűs homályán
Bolyongok csöndesen
S szívemben kis virágként
Nyit szerelem.

A csalit hűs homályát
Fuvalom lengi át
S én is halkan rebegek
Estimát.

Karinthy Frigyes:
Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.

Reményik Sándor: Mivé lesz?

Mivé lesz ez a késő napmeleg,
Mely most így át meg áthat engemet,
S mely idén utolsó melegnek tetszik?
Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,
Mely mellett csillagtalan éjszakán,
Nagy téli éjszakán
Álmok didergő tábora melegszik?

Mivé lesz ez a levélsuttogás,
Ez a haldoklók beszélgetése?
Támad belőle új melódia:
Ájtatos szívem nyárfareszketése?
Karácsonyesti prédikáció,
Ha már lehullt a hó?

Mivé lesznek e lobogó színek?
Marad egy tisztás szívem közepén:
Kietlen télben szép őszi sziget?

És napsütésből, nyárfareszketésből,
Színek pazarló játékaiból
Szövődik-e énbennem az a béke,
Mely mint egy láthatatlan sugárkéve
Testvéreim szívére ráhajol?

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

A kárhozott
Testvérem, látod, megtagadtalak!
Nem te haltál meg, csak a lelkem
a lelked ölte meg. Kitagadtalak.
Hittem, hogy a juss kézzelfogható,
holott a szellem szívem megmondhatója,
hogy mindennél jobban szerettelek,
s ellened fordították a szívemet:
Testvérem, látod, megtagadtalak!

Testvérem, átok öleli a lelkemet.
A vérhez hűséget nem szült anyám
s szó nélkül döftem hátba Hazám.
Ne hidd, hogy sorsom délceg út;
a végtelenségig boldogtalan
mély lelkemben a feneketlen kút!
Ellöktelek, s nem te lettél otthontalan:
Testvérem, átok öleli a lelkemet.

Testvérem, látod, kőszív az enyém,
és soha nem fogad szívébe az erény,
mert irigység lakik ott, hol a szív dobog,
hol benned a szeretet soha nem háborog.
Megkeresem Káin ősöm, bujdosó
és vándor ősöm, hogy cipeljem a sors
lelkünkre nehezedő örök szellemét:
Testvérem, látod, kőszív az enyém!

Testvérem, látod, mit érek én?
Hordom báb-testem kárhozat szellemét.
Megöltem újra az ártatlan erényt.
Gyilkosom nem lesz, mert óv az ég.
Hányszor nyújtotta felém kezét!
Ó Istenem! Tudom, nincs irgalom.
A mocsok csurran szellem-arcomon:
Istenem, látod, mit érek én!

Szerző: Gavallér János

József Attila:
TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Búcsúdal:

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utojára.

Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforrób sugára:
ma szeretsz utoljára.

Holnap gyűlőölni fogsz.
Holnapra elmegyek.
Csak átkaid kisérnek,
s a jajgató szelek.

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókolsz utoljára.