Dsida Jenő: Hálóing nélkül...


Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
- Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihült falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.

SEMMIÉRT EGÉSZEN


Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Meg míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrincz

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra
kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy,
mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen
menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az
ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul
ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe
véled,
S olyan közel jön, szépen
mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss
gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.

Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol.
Mikor nem gondolsz rám...
Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon.
Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább.
Én akkor lehunyom szemem,
és azt a filmet nézem, ami az életünk...
Kimondott és kimondatlan mondatok.
Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz,
azon, melyen nincsenek táblák,
és nincs korlát a halálos kanyar előtt...
Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk,
s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki.
Valami kéne még, valamit kéne tenni.
De én akkor is szeretlek, ha néha fáj.
Ha néha előbúj rejtekéből a magány,
a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett.
Csak egy mosolyt hozzon a déli szél,
csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj.
Tartson tovább a szenvedély,
mert akkor húsodba marnám a jelet,
mely üzenet hordoz: még minden lehet.
Szeress, mert adni kell, hogy kapj.
Higgy imáidban, s ne védkezz önmagad ellen!
Légy költő és légy színész!
Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt,
játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod!
S játssz nekem is boldogságot!
Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod,
szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat
szeress kicsit jobban!
Szőkén és feketén szeretlek,
mint a villám szeret a fülledt nyárban,
mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba.
Szeretlek akkor is mikor alszol...
Szeretlek, félve, haraggal...
Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal...
Szeretlek...
Szeretlek...

Szerelmi vallomás
Kalina


Szerelmünkből hajtott
Egy kicsiny kis virág
Még csak bimbóban van
Zárva tartja szirmát

De égeti már belül
A szerelem tüze
Ha nem látsz be hozzá
Csak tekints a szemembe

S ha lelátsz a lelkemig
Látni fogod magad
S körötted a tüzet
Mely szívemből fakad

Mely messziről közelít
De meg soha sem éget
S a füledbe súgja:
Hogy szeretlek téged!

Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanit.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.

Mindenkinek ismeretlen
a másik, - csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.

Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenűl.

Csókolj még
Vigi


Olvadnék, hát csókolj még,
csókod mámorában tobzodnék
mézédes ízétől eltelnék,
ó, kérlek hát csókolj még...

Nehéz lenne el nem döntenem,
kell-e nékem ez a szerelem,
elfogult vagyok, látod-e?
csókod mámorában, hiszed-e?

Csókolj hát kérlek, kedvesem
szíved a szívembe temetem,
a helyét is örökre feledem,
álmaim szülte kedvesem...

Mikor melletted ébredek
Millei Ilona



Mikor melletted ébredek
a nyári szél száz verset suttog,
táncot járnak mind a lombok.
Nézlek.
Hallgatom a lélegzésed.

Mikor melletted ébredek
felröppennek a madarak,
álmában is nevet a Nap.
Égek.
Hallgatom a szívverésed.

Mikor melletted ébredek
csillagfény vesz körös-körül,
mert szerelmünk beteljesül.
Élek,
mikor testem megérinted.

Ha a szívem beszélni tudna
Anthony Soghrum


Ha a szívem beszélni tudna
is elakadának szavai,
minden egyes dobbanással neved
remegve próbálná kimondani.
Félelemmel tele attól, hogy megtöri
ezt a varázslatot mi körülöttünk lebeg,
én magányomban, hiányodban könnyes szemmel
suttogom neked, hogy őrültem SZERETLEK!

Szeretném ha szeretnének.......

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ady Endre

Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át, selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan hogy már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp, a völgy hosszán, lejtős sziklákon át, nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek, de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...

Ó, te tiszta, áttetsző kis patak, hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon, s ezer szilánkokra osztod önmagad, ezer tükör-szilánkra, mint a nap!

Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon, s dalomba ömlik a te éneked...
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más, csak árnytalan, nem szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett, s a patakkal beszélgetek...

Érted! Érted?

Kiáltom neved, s várom, hogy végre meghalld hangom,
Itt állok teljesen összetörve, túl lépet rajtam az életem,
S csak rád vágyik minden remegő porcikám,
Minden éjjel a várfalon ülök s várom, hogy te is mellém ülj,
Hogy elmeséld életed, s tudjam éppen merre jársz.

Elveszettelek teljesen, pedig te az életed adtad kezembe,
De most én is minden feladtam, érted,
Az eddigi életem magam mögött hagytam,
Azért mert megtanultam igazán szeretni.

A távolság mégnagyobbra nőtt, de én itt várok,
Féléven át s ha kell egy egész életen át,
A várban a lehulló falevelek közt,
A hófehér tájban, s a virágzó tavaszi szélben várok rád,
S akkor talán visszatérsz hozzám, s mellém ülsz.

Hiányzol! Egyre nehezebbek a napok, de én harcolok,
Minden megélt perc távolabb tol tőled,
Ahogy lelkemben is halkul már hangod,
S az álmaimban már halványan látom arcod,
Hol van az a gyönyörű mosoly?

Egy kép amiben látom, de egyre gyengébb a varázsa,
Már nem azt látom benne amire most a legjobban vágyom,
De a remény bennem él, s tudom vissza térsz,
S mi leszünk végre az álom pár úgy mint a fórumon,
Az utcán sétálunk majd, s mindenki utánunk fordul majd,
S mosollyal az arcán megjegyzi; -de szépek, ők igazán összeillenek.

S tudod mosolyodra mosolyom válaszol,
S boldogságodra az én örömöm ami kifejező,
Két külön test, két külön élet, mégis egyek vagyunk,
Belül egy érzés hajt minket, hogy elérjük egymást,
Mint már annyi álomban s versben, végre egyé váljunk.
Egy új nap mikor minden más lesz melletted ébredjek fel,
S az arcod ahogy édesen alszol valósággá válik egy pillanat alatt.

Szükségem van rád most jobban mint eddig bármikor,
Hogy tudjam mellettem vagy, s ezekben a nehéz percekben erőt adsz,
Mert nem könnyű búcsút venni az eddigi életemtől,
S úgy újat kezdeni, hogy te nem vagy sehol,
Bizonytalan minden léptem, de feléd tartok hidd el,
Mert bízok benned, s hiszek minden egyes szavadnak.

Ahogy itt hagytál nem volt szép,
Egy utolsó üzenet s már el is mentél,
Fájt, de tudom jobb ez így, könnyebb neked s nekem,
Csak nem értem miért menekülsz tőlem?
De én itt várlak vissza bármennyi ideig is leszel távol,
S a nyár első meleg napsugaraiba zárva érkezel,
S örök nyár lesz utána szívemben s szívedben!

Sokat gondolok rád mostanában
Ha kinn ülök a szobám ablakában
Dalok születnek fejemben, szépnél szebbek
De sehogy sem tudok formát adni ennek.
Az ürességtől döng az agyam
Nem és nem értem meg magam...
Szenvedek, fáj, kínnal ég a szív
Rohannék hozzád de senki sem hív
S ha még is ha látlak végre
Szám mozdulna ha nyelvem még élne...
Nem tudom másként elmondani mit érzek
Leírom hát hogy szeretlek téged
Serceg a ceruza, lobban a gyertya lángja
Szemeim zöldek ez a vérem átka
Majd ha kihül vérem barna lesz újra
De nem viszlek magammal arra az útra,
Nem vihetlek,ilyet nem teszek
Ha oda elindulok,csak mérget vagy jó pengét viszek
Mielött utolsót dobban a szívem
Akarom hogy tud kicsikincsem
Sokminden köt hozzád,tudod
Álmaimban mindig a kezem fogod,
Lehet hogy elment az eszem,
De nem miattad,érted teszem....

Álmodom, hogy velem vagy,
Hogy fülembe súgsz édes szavakat.
Kezedet érzem arcomom,
S csókjaidat ajkamon.
Mikor elmentél tőlem a szívem fájt,
A boldogság helyébe lépett a magány.
Tudom, hogy boldog volt minden pillanat,
De mind ez, egyszerre elillant...
Neked más kell, Ő az egyetlen,
Őt keresed mindenkiben.
Ha megkérdezné valaki mit jelentesz nekem,
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak egy elmúlt szerelmet!
De mást lát a szem, ott messze túl a könnyeken,
MÉG MINDIG TE VAGY A MINDENEM!!!

Szédít a hallgatásod, mintha sziklafalról néznék a szakadékba.
Földrengés lehetett, ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult, visszalopódzott félúton: elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.

De Én tudom: most vagy leérek vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?

A pillanat peremén állok, s élet halál döbbenetével a szívemben belekapaszkodok a mosolyodba, ha most szemed el nem ereszt e felszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva de:
letalálok, végre letalálok....

Szállj le éj,az óra üssön Száll a perc,de én nem űzöm Fogynak a napok,
hetek elsuhanva Nincs mi időt,s szerelmet visszaadna
Hol feledésnek éje vár De lásd tudom még szó szerint Azt a dalt,mi oly messze már
Tiéd e dal,s enyém,szívem.
Nincs még két szív oly egybehangzó Mint szíved, és az én szívem Csendben válnak el,
egy szót se szólva, Kiket az élet űz tovább És az ár,
a tengerár lemossa, A tűnt szeretők lábnyomát.

"Sziklámon ülök a megszokott parton és ujjaim közt a képedet tartom, s hagyom, hogy a sós víz csak fröccsenjen rám.
Gyerünk nem kell már, engedd el vigye a víz, hiszen néma és fakó és nincs benne íz,
de a kép oly görcsösen tartja kezem.
Nem, nem enged el. Nem ,el nem eresztem.

Próbáltalak 100X is elfeledni, levegőnek nézni de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Próbáltam úgy tenni, ahogy mások, talán jobb ha továbbállok, de nem tudok mert közös a szívünk és közös az álmunk. Azt hittem elillant a lelke mélyéről illata, nyála a szám széléről, de nem, csak bódít szelíden tovább. Besétáltunk könnyen a szerelem ajtaján, de kijutni nem tudunk, együtt égünk talán. Talán el lesz a legszebb halál, igen ez a legszebb halál...

Próbáltalak 100X is elfeldni, levegőnek nézni de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Próbáltam úgy tenni, ahogy mások, talán jobb ha továbbállok, de nem tudok mert közös a szívünk és közös az álmunk. Próbáltalak 100X is elfeledni, levegőnek nézni, de nem megy, nem tudok levegő nélkül élni. Olvastam szájról és már értem, ahogy nyelvemmel nyelvedhez értem. Megértem... csókodba haltam és csókodból éltem..."

Kezemben már csak a képeid vannak,s az emlékek Rólad sorra megmaradtak.
Nem valószínű,hogy ezekhez újak jönnek,
mert kezemet,mit feléd tartottam,immáron ellökted.
Ezekkel kell beérnem,amíg csak élek,
mert nem hiszem,hogy látlak még,de én még REMÉLek!

Mikor először megláttalak,ragyogott minden ,sütött a nap.Megismertelek,beléd is szerettem,talán te is szerettél,talán nem.Szerelmünk nem sokáig lángolt,
mert te eldobtál-de milyen kár volt,
majd belátod mikor keresed,azt a szerelmet,
ki már (el)feledett.
Visszasírod egyszer még magad hozzám,de akkor majd én utasítalak el némán!

Amíg nem szerettél senkit a világon,boldog voltál,mint madár az ágon.De ha meglátod őt,ki szemét rádveti,ha még nem szerettél,megtanulsz szeretni.Ezután kínos nyugtalanság éjjeled,nappalod,felé száll,majd minden sóhajod.Bárhogy is szereted,nem fog neked hinni,s ha igazán szereted,megtanulsz sírni.Amikor már azt hiszed a legjobban szeret,szíved érte lángol,lelked érte remeg,akkor látod őt mással csókolózni,s ha igazán szereted,megtanulsz csalódni.Szíved akkor marják vad érzések,olyan a lelked,mint egy feldúlt fészek.Bár szeretnéd,de nem tudod feledni,S HA IGAZÁN SZERETED,MEGTANULSZ:SZENVEDNI!