"Amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted:
elég, hogy megbocsáss az emberek összességének.
Nem kell sok, hogy a reménytelenség közepette megengeszteljenek.
Egy ember is elég. S nem igaz, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel.
Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél.
Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív."

/Márai Sándor/

Ha lehet küldözgetni verseket és képeket, akkor ezt Carolnak küldöm sok szeretettel egyik nagy csodálójától:

E. E.Camings

Kötődés

Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.

Fenyő Miklós : Volt és lesz

Volt pillanat hogy nem hitted,
Lesz egy pillanat mi rádöbbent,
Hogy volt a pillanatnak ára,
És lesz a szemüvegen pára.

Volt naív gyermeki lelkesedés,
Volt érett-felnőtt felfedezés,
Volt, de a 3 perc lejárt,
Dobj be egy érmét újra hát.

Volt és lesz, tudod így van ez,
És te lépegetsz tovább.
A fényről néha sötétbe érsz,
Le ne állj, mert mindenki lát!

Volt és lesz, ebben biztos lehetsz,
Hát a próbát bátran álld.
Mert volt és lesz, aki nem felejt,
Szorít érted, számít rád.

"Most leveszem az imádott napszemüvegemet és a szemedbe nézek.
Tudod ezzel az egésszel úgy vagyok mint egy csodálatos nagy játékkal.
Szerencsém van, én szeretek játszani!
Mert játszani mindenkinek kell. Itt játszik az is, aki részt vesz és az is aki nem.
Ez egy ilyen dolog!"

Volt pille könnyű vallomás,
Volt céltudatos alkotás,
Volt emlékkönyvbe néhány sor,
És volt, hogy boldog voltam néhányszor.

Volt megjegyzés a házfalon,
Volt, hogy válaszolni sincs jogom,
Volt irigység és szenvedély,
Ez van, s nem adom semmiért.

Volt és lesz, tudod így van ez,
És te lépegetsz tovább.
A fényről néha sötétbe érsz,
Le ne állj mert mindenki lát!

Volt és lesz, ebben biztos lehetsz,
Hát a próbát bátran álld.
Mert volt és lesz, aki nem felejt,
Szorít érted, számít rád.

Volt és lesz, tudod így van ez,
És te lépegetsz tovább.....

hippnek:

Dsida Jenô:
Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

Valahol mindig azt akartam tudni,
Milyen is az: tiszta szívvel igazán szeretni.
Milyen az, mikor lángra gyúl az ember,
És úgy érzi nem fog rajta soha semmi fegyver.

Te vagy az, kit a lelkem oly nagyon vár,
És aki rég beírta a szívembe magát már.
Onnan nem törölhet ki téged semmi,
Remélem ez ellen már nem is fog tenni senki.

Te vagy már nekem a kezdet és a vég
Nem kell ezt mondani, tudod te ezt már nagyon rég
Te jelented nekem a lelki támaszt,
És olyan sok kérdésre a megnyugtató választ.

Nem rettentett meg engem az a húsz év
Se régen, se most, mert bennem él még a hév.
Nem az évek számítanak, hanem a szerelem
Amit irántad érzek, s nekem ez lesz a kenyerem.

A nagybetűs ÉLET tudod oly furcsa
Hiszen nincs seholsem – mint egy könyvben – az megírva
Hogy kinek mi lesz e Földön a sorsa,
Kinek jut csak egy szelet, és kinek az egész torta

Hogy mennyi idő adatik meg, senki sem tudja,
Az ember csak akkor lesz boldog, hogy ha
Mindazt maradéktalanul élvezni tudja
Amit a sors megad, és lesz rá gondja.

Legyen az egy nap, egy hét, egy évtized
Az ember csak igazán akkor érti meg
Amikor számot vet majd egyszer az életével
De ez az idő még – remélem – nem most jő el.

------

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,
Köszönöm tört szívű édes anyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Előttem egy... lány?? Félelmetes...
Arca bánatos, biztos magányos lehet...
Szemei vörösen égnek. Sokat sírhatott.
Tekintetéből 'viszlát' -ot olvashatok..
Arcán két vérző karmolás vöröslik...
Vajon ki rombolhatta e lányt porig?
Kinek köszönheti fájdalmát, ki bántotta??
Pedig kedves lehetett... de most... most...
Szőke haja kócos, két szeme alól festék csorog.
Feketére festi bájos arcát, mely vidám volt egykor.
De lassan felismerem ezt a tekintetet...
Bár már kihalt a régi tűz. Ha ránézek rettegek.
Pedig a tükörképem látom, én rémítem meg magam.
Tényleg én lennék?? Ez vagyok én... az új önmagam...

Csak úgy, mert csak úgy gyönyörűek!

Szabó Lőrinc

Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már... És, jaj, mi "igaz"?!
A valóság csak egy darabja az...
Tévedés? Szívem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is igézne!
Ha látomás, tűntödben is vígasz!
Akármi, minden veled sugaras.
Kettő kellett hozzá, a szívem és Te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.



William Butler Yeats:Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

ajánlom 3 neves (bocsi már 5 neves) figyelmébe!

Szabó Lőrinc:
Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

Erdészház oldalán láttam felírva ezt a réges-régi, amatőr rigmust, amit bizonyára beállt túrázóknak vagy életerős ifjaknak köszönhetünk:

Erdő szélén őzike
Azt nézi, hogy nézik-e.
Ne félj tőlünk, őzike,
Nem bántunk mi, baszd meg!

(nem igazándiból ide való "idézet", lehúzza a topic szinvonalát, de mit csináljak veled? miért nem a poénokhoz tetted be? :tom )

Gyulai Pál: ŐSZI DÉLUTÁN.

Oh mi kedves őszi napfény!
Jöjj a kertbe, jöjj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.
Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.
Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.
Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.
Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.
Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.
Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.
Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!
De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.
Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

csintalan vágyakat
álmodik az éjjel
és azt képzeli
találkozott a szenvedéllyel
ez az éjszaka felgyújt
az érzés szinte lángol
buja nő lesz most
a szende kislányból
tested simítja
elnyújtózik kéjjel
merészen dacol most
minden veszéllyel
szeme tüze csábít
ajka csókot akar
tapadna hozzád a csípő
ölelne már a kar
mint tévelygő számára
mutat utat távoli fényjel
úgy hív, csábít a lány:
gyere már és érj el!

--------

Ki vagy nekem? - Kérdezem,
s miért ég bennem érzelem
mint lámpás lángja éjeken?
Lelkem röpül sebes szárnyon
csak azért, hogy téged lásson,
s veled legyen télen-nyáron!
Másodpercek lassan telnek.
Siessetek, kérlek, kérlek!
A várakozás rossz, sőt méreg.
de türelmem van, s ez öröm,
- Istenemnek megköszönöm -
Rózsát terem, s letöröm.
Bimbaja Ő, legszebb része,
életemnek is, egészbe,
királylány se szebb mesékbe.
De vadvirág is, változó,
színpompás és illatozó,
életembe tavaszt hozó.
Nem kell más, csak kérhetem:
Örökre maradj velem!

--------

(Neoton) Pásztor- Jakab- Hatvani: Egy kis nyugalmat

Egy kis nyugalmat kívánok én.
Egyetlen mosolyt kínálok én.
Halvány színével a nyári éj
nekünk is békét ígér.


Aki ha bántott mégis szeret,
akit az úton a bárány vezet,
zsákjában puha kenyérszelet;
hívom,hogy jöjjön velem.


Refr.:A világ, hidd el, a jóra éhes,
az ember mindig a széptől ékes.
Tudom,hogy másnak túl lágy e dallam,
de néha csendes a tűzvonal.


Velünk a bárány, de él a farkas,
kicsik vagyunk míg a sors hatalmas.
Tudom,hogy máshol kemény a dallam,
világmegváltás nincs e dalban.


Egy kis nyugalmat kívánok én.
Egyetlen mosolyt kínálok én.
Halvány színével a nyári éj
nekünk is békét ígér.

Hogyan mondhatnám el Neked
mit szívem legmélyén érzek?
Hogy mondjam, ha a legnagyobb csoda
nem foglalható szavakba?
Csak ülök csendben és nézlek.
Szemem idegszálai agyamba vésnek,
majd ösztönösen indul kezem az útra:
arc, szemöldök, orr és ajkak.
Nyakadra apró csókot lehellek
s füledbe súgom, mennyire szeretlek,
hogy az érzés túlnőtt, túlcsordult bennem,
s arcomon lassan gördül egy könnycsepp...

Több egy szónál, mit szívemben érzek
Ó, hogyan mondhatnám el ezt Néked?...

..............

Mint kínzó kényszer
Egy el nem szívott cigaretta után
Úgy kúszik bőröm alá a vágy;
Állok sután.
Perzsel, hevít s közben jéggé dermeszt
Őrjít a késztetés
Hogy megizzadt karodban találjon
A hajnali ébredés.

De érzed-e, tudod és látod-e?
Mély hangod kábítószer a fülemnek
A képzelet festette arcodtól
Pajzán gondolatok születnek
Bennem. Az álmomban, zárt
Pórusaim rejtekében
S én boldogan merülök el
A magam alkotta, titkos
Buja szenvedélyben.

Várom. Akarom. Hívom.
A bizsergést, zsibbadást idéző
Vad vágyak játékát
Lehunyt szemem mögött bűvölöm
Valótlan tested igéző árnyékát.
Ha tehetném, életet lehelnék
Szellemként kísértő, vibráló
Alakod mágneses völgyébe
Hogy magával ragadjon
E mesés káprázat
Mámoros örvénye

.........

Kiss Dénes: Az út

Lássa, ki szembejön velem:
számíthat rám, emberre ember.
Mert mindegy, hogy hol vagyok jelen,
mindig mindenért felelnem kell.

S aki mosolyommal megy tovább,
annak meghittebb lesz az út,
bőrén az én vonásom üt át
s biztosan hazajut.

Mert mindegy, hogy hol vagyok jelen:
mindenki bennem, s mindenkiben én.
Emberségen át vezet a végtelen
S mások felé is az út, akárcsak felém.

William Blake: Falusi randevú

Van itt valaki? Ki kopog? -
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki nem hívott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz? -
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen -
Titok lesz, mondta Findlay

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.




Szabó Lőrinc

Élet

Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.
Hol van erő és szerencse?
Mi taszít ki? Ki vezet be?
Tőle, hozzá, benne, érte,
nála, néki, mégse, mért ne,
ide, onnan, ott is, itt se
majd ha, már most, úgy is, így se,
mindig, egyszer, érthetetlen,
jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,
néha mégis, soha többé,
véle, oda, mindörökké:
mennyi megnyílt s elveszett út,
mennyi csapda, mennyi zegzug,
halni lassan, ölni gyorsan,
bent a szívben, kint a sorsban,
s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,
eljutunk az egyeneshez:

Érdemes volt? érdemes lesz?

Debrecen, 1848. november

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA...


Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Mondd, szabad-e álmodni, ha fáj
hogy színes álom csak amit szeretnék?
Ha bármi fáj, megértenem muszáj
hogy többre vágyom, mint amit tehetnék...

Mondd ,szabad-e engedni a vágyat,
beférközni mélyen a szívembe,
ha eszem tudja, hogy nem is várhat,
majd változást, akármit szeretne?

Mondd, szabadna-e megszeretni téged,
érezve és tudva: mást szeretsz,
és álmodni gyönyörű meséket,
amiket te meg úgysem tehetsz?

Mondd, szabad-e így verseket írva
Kergetni ily csalfa ábrándokat,
s éjjel arcom a párnába fúrva,
zokogva irigyelni másokat?