Ryôkan: Ablakban feledett hold

Ma szél-sodorta
hullott levélből rakok
magamnak tüzet
Hol színükre
hol fonákjukra fordulva
hullanak az őszi levelek
Itt-jártakor az
ablakban feledte a
Holdat a tolvaj

Én várok rád

Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.

Én várok rád!

Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.

Én várok rád!

Mikor fekete lesz
minden ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.

Én várok rád!

És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.



Remélem az is olvassa ezeket akinek szánom...

Adj nekem mindent,
ha én semmit sem adok.
Tudd, ha nem mondom is,
hogy mit akarok.

Légy boldog áldozat
és édes fájdalom.
Légy friss forrás
fáradt utamon.

Úgy add oda magad,
mint a gyümölcs,
ha éhem csillapítom.
Simulj a számhoz,
ha kéjedet szítom.

Úgy olvadj szét,
mint víz íze
szomjas számban.
Oldódj fel a
fehéren izzó vágyban.

Nem lehetsz más,
mint aminek látlak.
Nem mehetsz el,
ha még kívánlak.

Legyél ölelő sötét
boldog éjszakámban.
Legyél simogatás
ragyogó napsugárban.

Legyél csend két
elhaló sikoly között.
Legyél Angyal, aki
a mennyből hozzám költözött.

Örök börtönöd legyen
két szemem,
érezd, hogy néha
felszabadít tekintetem.

Ne hallj mást,
ha én szólok hozzád.
Hangom hol taszítás,
hol meg vonzás.

Ha fáradt vagyok,
légy pihentető álmom.
Segíts azzá lennem, amivé
egyedül nem sikerült válnom.

Reszkető csillag legyél
bíbor kék egemen.
Mely nem mozdul.
Ott lebeg, ahová szegezem.

Legyél rebbenő
pillangó szárnya.
Úgy borulj rám,
mint illat a virágra.

Legyél vízesés
tajtékzó robaja.
Úgy ölelj, ahogy
gyermekét óvja az anya.

Legyél tomboló orkán.
Vihar szemében
percnyi nyugalom.
Legyél rejtélyes dzsungel.
Titkod, ha akarom, újra
és újra felkutatom.

Felhőt űzz, ha
derűs napra vágyom.
Szivárványt rajzolj,
színezd ki világom.

Börtönöd legyek,
csak bennem élj.
...és rabbá teszel,
ha rabom leszel.

Már félórája feküdtem az ágyon,
Mikor megjelentél, némán, hallgatagon,
Testem meztelen volt,akárcsak a tied,
Némán jöttélés nézted testem, hogy milyen.

Karom már zsibbadt volt,mikor mellémértél,
De én legszivesebben átöleltelek volna.

Kínos lassúsággal húztad végig hasamat
pár napos borostáddal.
És én a kínzó vágytól már szinte
semmit sem láttam.

Ekkor elérted azt, amit szerettél volna,
Lábam szétnyitottam, s te letelepedtél oda.
Nézted egy darabig és én csak pirultam,
de mikor rám néztél, én csak virultam.

Aztán lecsaptál rá, mint méh a virágra,
s nézted , mit árul el szemem világa.

Aztán nyögtem, morogtam, vonaglott testem,
S ekkor odanyomtál valami izgató keményet.
Én csodálkozva rádnéztem, nem tudtam mi az,
De te csak mosolyogtál, ne félj, nem bánt ott lent az.

És ekkor igen, ó Istenem, behatoltál a női szervbe,
Mint rég várt látogató, egy igazi szentélyba.

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Szabó Lőrinc:Gyász-zene

Legnagyobb szomorúság, csak a te
mérgeid üdítettek. Gyász-zene,
saját kínodba némuló, veled
szállt csak gyötört szívemre enyhület,
tragédiák, külső feketeség,
csak ti födtétek el a magamét,
csak te, csak ti - valami Végzetet
akarhattam, azt hiszem, veletek
rettenteni, észretéríteni,
megbélyegezni, talán Őt, aki
(bár létét is tagadtam) szüntelen
játszott, iszonyú partner, ellenem:
így vitt pokolba minden égi út,
így lettem én is egyre iszonyúbb:
csak sírni volt lelkemnek ereje,
s a cselekvést rágalmaztam vele,
így büntetve saját eszeveszett
gyöngeségemet s - tán - önzésemet.

Szeretni úgy... hogyan is?

Gyöngéd léleksimítással,
ha kell, arctalanul
helyem mindig megtalálva
ha kell, láthatatlanul

Szeretni úgy... mikor is?

Időnek előtte és utána,
ha új Tunguz-meteor jő
szívem végsőkig kitárva:
ha fűszál helyén végre virág nő

Szeretni úgy... kellene...


Szeretni úgy... vágyódni

Arcodra derűt rajzolni,
ha hívsz, sohasem hiába
kezeden át sugározni
besurranni imádba

Szeretni úgy... végtelen

Átrepülve gyönge árnyékomon
a Kedvesért lázasan epedve...
zárt körömből még csak álmélkodom
csillagokon elmerengve

Szeretni úgy... érteni!

Monoton "én"-ből kilépni
kicsiny világod nem meglopni
hulló harmatod felinni
illatodban feloldódni

Szeretni úgy... hogyan is?

ha már volt akkor bocs..

"Ne hidd, hogy örökre elbúcsúztunk.
Ne félj, egyszer még találkozunk.
Érzem még egy őszi éjszakán,
Összehoz a sors talán.
Lehet, hogy holnap, vagy holnap után,
Lehet, hogy soha, vagy egy év múltán.
Nem tudom, hogy mikor és hol,
De érzem, veled találkozom."

Énekek éneke

Szemed októberi szél,
Arcod hűvös ég.
Hajad vízen hullámzó levél,
Vállad tavaszt ígér.

Nyár-emlék a szemed,
Homlokod erdei rom,
Hajad folyondár régi tavon,
Hangod suttogás elmúlt tavaszon,

Hajad friss forrás
Illata forró július
Szád érett vadgesztenye
Kezed gyanútlan bárány.

Arcod mindentudó jós;
Csupa jövő csupa emlék
Fogad csupasz szégyenlősség
Ajkad álom és csoda

Szemed felhő
Arcod tükör
Vállad reszkető bokor
Derekad hűvös tűz

Szemed kék tavasz
Arcod meleg Nap
Tenyered forró július
Hangod eső, eső, eső

Illatod forró július
Júliusod forró tenyér
Tenyered reszkető július
Gyönyörű, gyanútlan bárány --

Szemed októberi szél,
Hangod hűvös eső, eső, eső.

/Normann Károly/

Vattacukrot sodorgat a szél
körbe-körbe a fák kontyára.
Sunyin settenkedik a tél,
ősz-lábakon a nyári tájra.

Sziromlányok vénülnek magukba,
hervadásuk zörgő szélkacagás.
Könnyet ejtenek a reggelek szavukra,
gyöngyeikben tünékeny ragyogás.

Fényszemekkel mosolyog a rét,
mint sírás után megbékült gyermek.
Karjait a Nap már nem tárja szét.
Aludni indulnak a kertek.

Úszik, lebeg, csobog az idő,
menne is, maradna is itten.
Volt, van és mindig lesz jövendő
... és mosolyog, csak mosolyog az Isten...


/Molnár Rózsa/

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

/Dsida Jenő/

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

/Juhász Gyula/

Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.

Ha irigyelnétek, odaadom ingyen,
Fanyar borostyánnál egyebem úgy sincsen,
Amit én elértem, nincsen áldás azon,
Csak az én magányos útamat siratom...

Pihenőre térni: örök vágyam nékem,
Jó szó, jó bor, egy csók: lenne dicsőségem;
Adjatok, adjatok, őszi rózsát ősznek,
Puha derekaljat fáradt hegedősnek!

/Juhász Gyula/

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe sugja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...

/A naaagy kedvencem: Ady/

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ: SZERETKEZÉS KÖZBEN

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,
csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,
nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen
lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon
szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.

Ismeretlen lomb alatt
Fakó földön, fakó szívvel,
Ültem, ültem egymagamban,
Mint az árnyék, mint az este,
Néma-könnyes őszi este.
Ültem-ültem és zokogtam.
És fejemre halkan hullott
Sárga, zörgő, holt levél.
És csak ültem könnyesen,
Mint a fázó őszi alkony,
Mely besírta vállam, arcom
Hűvös könnyel, holt levéllel.
Messzi-messzi csak csilingelt
Csalogató messze nóta.
És én mindent elsirattam:
Harcot, álmot, életet.
Ez a minden-siratás!
Három nap és három éjjel,
Mint az árnyék, mint a felhő,
Ültem ottan és zokogtam.
Harmadik nap virradóra
Mind a könnyemet kisírtam.
És az ének messze-messze
Egyre csengett, egyre hítt.
Hajnal égett mindenütt,
Harmadik nap virradóra.
És a dal hangosra harsant,
És nekem a holt avarból,
Nem tudom hogy, nem tudom mért,
Lábra kellett állnom ottan,
És a két karom kitárni,
És dalolni hangosan.
És az ének egyre hítt.
Nem tudom ki, nem tudom hogy,
Átkarolt két meleg karral
És kezem kezébe vette,
És elindult, arra indult,
Amerről a hajnal égett,
Amerről az ének csengett.
És én mentem hangtalan.
És megállnom nem lehet.
Most is itt van, mindig itt van,
Most se tudom nem követni,
És az arcát most se látom.
Azt az útat, hunyt szemekkel,
Énekszóval, tárt karokkal,
Most is járom, egyre járom.
És az ének egyre szól.

dícsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok!
és meglehet, hogy az vagyok valóban,
de ne köszönd ezt énnékem... szíved
annak forrása, bennem, ami jó van.

avvagy talán a földnek érdeme,
hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
teremne-e csak egy fűszálat is,
ha nem sütnének rá a napsugárok?

petőfi sándor: dícsérsz kedves

na ez nem ér
(Ez egy válasz mia w. üzenetére (2006. 10. 15. vasárnap 21:57), amit ide kattintva olvashatsz)

Enikő!

Óh, Enikő,
a szelekt nő!
Neved csilingeli
Enikő, Enikő!

Gyémánt cseppje
csillárnak ha koccan
Enikő!

Élen az él,
Fényen a fény
Óh, Enikő!

Darabokra dermedt
bőrödön a krém
Jaj, Enikő!

Kezeden kenőcs,
lábadat mattolja
diszkréten
világos harisnya
Óh, Enikő!

Ujjad hosszan: egyensúlyban
gömbölyű körmödön,
enyémhez ér egy darabka
forró rész bőrödön
Te gyönyörű Enikő!

Hajad törékeny
barna breton
Óh, Enikő!

Mélyvízben bárkán
lappang a hullám
hangod úgy kotyog.
Óh, Enikő!

Ha nevetsz, ezüst kiskanál
kergeti üvegre oldalt kenődött
falatnyi megmaradt zakuszkát
Likuricsoktól még mi menthető
Óh, Enikő!

Halkan sikítasz bennem
Enikő! Enikő! Enikő!


Várhelyi Áron

Modern kislány vagyok nagy hibákkal teli.
A foglalkozásom nem háztartásbeli.
Főzni nem tudok, a mosáshoz nem értek.
A házimunkához kedvet nem érzek.
Ám egyet büszkén be merek vallani,
Sok mindent nem tudok, de van ám valami,
Amit oly pompásan értek.
Mint kevés asszony e vidéken.
Mert tudom ezt bármiféle pózban.
Gyors és lassú tempóban.
Tudom oldalt fekve, lábfekve és háton.
Ahogy jónak látom.
Tudásom e téren több mint tökéletes.
S hogy hason is tudom az csak természetes.
Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én.
Mivel tanítom egy fiatal legény.
Fiatal volt mégis jól megtanított ő.
S nem voltam e téren tudatlan nő.
Bevallom először borsódzott a hátam.
Mikor a fiú nagy rúdját megláttam.
Eleinte azt hittem leszakad az ég is.
Lihegtem, kapkodtam, de csináltam mégis.
Idővel rájöttem mi ennek a titka.
S feltárult előttem mindennek a nyitja.
Később már oly rutint szereztem,
Hogy tudásommal pénzt is kereshettem.
Csináltam reggeltől korán felkelve.
Mert ilyenkor jön meg minden ifjú kedve.
És nagyon boldogan , vidáman műveltem.
Még estefelé is mikor a nap lement.
Hull rólam a ruha, mint fazékról a zománc.
És testem olyan lesz, mint a fénylő topán.
Van aki gumisapkát húz a fejére.
Ám ez a gyönyört csökkenti felére.
Ez az én gyengém , ezt kell elhallgatnom.
Én a nedvességet érezni akarom.
De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni.
Nem kell mindjárt rosszra gondolni.
Nincsen abba semmi amit elbeszéltem.
Ha hiszitek, he nem az úszásról beszéltem