Eörsi István - Az ördögfióka és a tündér

Ördögfióka-barátom
felvidit, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.

Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel-este
annál fogva lóg libegve,
s diót dob a gyerekekre.

Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt, azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.

Kis ördögöm fentről látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykettőre
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban előtte.

"Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen -
kérlek, légy a feleségem."

A tündér ezt válaszolta:
"Menjek lakni a pokolba?
Javulj meg, és megszeretlek,
szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek."

Barátom a fejét rázta:
"Legyen eszed, tündérlányka.
Alattomos áruló
a kis ördög, hogyha jó,
s akkor hozzád nem való."

Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csiligelve.
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni,
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Isten Álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel
Nyújts feléje védő kart
Ha küzd ellenséggel
Bal sors, akit régen tép
Hozz rá víg esztendőt
Meg bűnhődte már-e nép
A múltat s jövendőt.

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szert nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Csak játszottál velem


Tél volt és hideg este,
Ketten mentünk csak: én és Te.
Azt mondtad, hogy szeretsz,
S én naív hittem Neked.

Akkor este boldog voltam Veled,
S nem hittem, hogy nélküled is lehet.
De hamar rá kellett döbbennem,
Hogy Te csak játszottál velem.

Akkor tőr szúródott a szívembe
Melynek még most is fáj a sebe.
De még most is nehéz elhinnem,
Hogy Te csak jástzottál velem

Életből lett Rémállom


Volt egyszer egy pár kik bóldogan éltek
Még egy nap ki nem derült hogy a fiú vétett
S aznap a lány remegő testtel, szívvel, élekkel várta
Hogy szembesítse a fiút az igazsággal
A lány remegő szívvel és gyomorba szorító érzéssel feltette a kérdést.
De a fiú tagadta, s tagadása ellenére szemei vérvőrösek lettek és könnybe lábadtak.
A lánynak ez elég volt, kiolvasta a fiú szeméből az igazságot.
S hirtelen roszul lett hisz annyira fájt neki a fiú tette, hogy meghasadt a szíve.
S rá kellet jönnie, hogy a fiú csak átverte és becsapta, annak ellenére, hogy ő a mindeneként tekinttet rá.
S ekkor a lány megértette hogy a fiú őt tiszta szívből sohasem szerette!

Zarándok úton


Képzeletem határát,
Hét színü szivárvány,
Díszíti kecsesen,
Smaragzöld szemeken.

Érzelmek ócenja,
Tomboló kavalkádja.
Kivet magából mélysége,
Partravetettt szegénysége.

Vergődik arany homokban,
Számüzetés a paradicsomban.
Márványos hegyeken át,
Vonszolja keresztül magát.

Hágók útján járva,
Tébujultan néz önmagára.
Rongyolt szavakat ismétel,
Élni akarást kérlel.

Esőcsepptől csíkos arca,
Az út porát lemossa.
Felcsillan régi bája,
Látható szép csillogása.

Érdes keze elernyed,
Simogató szikla permet.
Mélység, gyönyörü kékség,
Rád találtam messzeség.

Remélem ez is tetszik!!!

Örök harc magam ellen


Azt hitted, most már nincs tovább
A tested nem bírja lelked ostromát.
Kicsesztek veled az égiek talán,
De nem adod fel ilyen korán.

Harcolsz mint egy elszánt vezér,
Nem hagyod abba a kedvükért.
Elhagyottnak érzed magad,
Tudod, lendületed alábbhagy.

De azt mondom, állj talpra
S így ússz át a másik partra.
Vissza se nézz! De lelked zúzza
Mit követtél el a múltba.

Tiszta lappal kezd előlről,
Nézd az életet más szögből.
Minden érme két oldalú,
Hát ne öntös el ború.

Elszántan harcolsz az életedért,
Mindig küzdessz a holnapodért.
Vitába indulsz az igazadért.
Élsz minden pillanatért.

Nagyon jó,szeretem az ilyen pesszimista hangulatú verseket

Ez egy Jim Morisson vers,remélem jól emlékszem rá.

Ma az időmet múlattam egy parkban
egy padon
Hátra dőlve szomorkodtam
nagyon
A fákat,az embereket néztem
vakon
Azon gondolkodtam hogyan halnak majd meg
egy napon

Igazad van... Bocsánat...
Egy idő után már odaírtam az általad írt versek után a szerzőt...Még 1x bocsi..

Rémálom


Mélyen zúgnak a lombok,
A szél egy titkot súg...
Rémisztően néz le rád a sötét égbolt,
Az erdő valamit rejt...

A felhők mögül előbukik a hold.
Egy vérszomjas kiáltás rázza meg a csendet...
Szívedre hatalmas félelem ront.
Ezernyi denevér siklik az éjben.

Egy ezüst szempár les rád,
Szívedet megrázza a hideg.
Tested csak dermedten áll,
S a vérfarkas vadul vicsorít rád.

És akkor felébredsz
... csak fekszel némán a hideg ágyban.
Rájössz, hogy e szörnyű teremtményet
E rettentő éjszakán csupán te láttad.

Modrovits Kamilla

Minek


Nem volt szép, amit tettem,
A fürdőszobába kisiettem,
A tükörbe néztem,
És hangosan ezen tűnődtem:
Minek az értelem,
Ha csak gondolkodsz szüntelen?
Minek az érzelem,
Ha nincs kinek léteznem?
Minek a fájdalom,
Ha nincs, kivel megoszthatom?
Minek az irgalom,
Ha senkihez sem bújhatok?

S mikor penge csillan a kézben,
Újra, meg újra megkérdem:
Minek a létem,
Ha csak keresgélem?
Minek a holnap,
Ha fáj, ha látlak?
Minek a jövő,
Ha nem lehet velem ő?
Minek a lég,
Ha csak őt kérem még?
Minek a test,
Ha csak tönkretesz?
Minek az agy,
Ha ily sokszor kihagy?
Minek a szív,
Ha csak felemészti a kín?

S midőn e szavak
Elhagyták ajkamat,
Bíbor patak indul,
S a mosdóba lerohan...

"Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka. "

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd-részlet)

Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom. . . nem is tudom. . .

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz mi rég miénk,
vezeklünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha visszakaplak egy napig;
megint sután, csak félig ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel,
karomba kaplak s mégsem érlek el.

Búcsú
Gratulálok, szép darab volt.
Nagyon ügyesen játszottál!
Bárkinél te sokkal szebben
Hímeztél-hámoztál.
Tehetséged előtt - tudom-
Most meghajolnom kellene.
Ne sértődj meg azért, mert
Nincs még erőm erre.
Te számodra ez a szerep
Nem volt oly nehéz feladat.
Hogy én csak játékod voltam?
Ne hibáztasd magad!
Hibás az, ki hagyja magát,
S a szíve szavát követi.
Okos az, ki ezt meglátva,
Nagyon csúnyán átveri.
Bárcsak én is ilyen eszes,
Vagyis rafinált lehetnék!
De nem belőlem lesz nemsoká
Egy jogásznövendék.
Ne búsulj, mert a vígjáték
Számodra itt véget ér!
Hisz hálás vagyok Mesterem
Én magának mindenért.
Megtanított tisztán látni,
Nevetni a könnyeken.
Megölte a naiv kislányt,
Helyrehozta életem.
Ketten álltunk a színpadon,
Ma már csak én vagyok ott.
Pár emlékkel, amit még
Nem vitt el Ön, itt hagyott.
Hogy milyen díjat érdemel?
Eldöntik majd helyettem.
Én köszönöm, hogy játékának
Szereplője lehettem.

Szép ez a Vas Albert vers (Ez egy válasz X üzenetére (2006. 10. 18. szerda 23:13), amit ide kattintva olvashatsz)

ezen versnek eszmei értéke nagy...úgy keletkezett, hogy egymás után írtuk meg a sorokat, felváltva:):):):):)

combjának tövén ül kéje árnya alatt
Akkora a farka, hogy kaparja a falat
öleli, szaggatja: hmm..., micsoda falat

Az öreg Sexpír is büszke lenne erre
orrát fenn hordaná, miközben járna-kelne
És elkapna sok szüzet, már ha egyszer lelne
s ezalatt a mélyben mária csak nyelne

pille-jules-prune 2006.11.02.

mámora a szűznek, melybe hímek lépnek
pille a jules-lel eképpen beszélnek
kívánják a kéjes abszintos éjjet
oh jules, te kéjenc vágj belé egy mélyet
-prune-

vérben ázott ujjal jules a konyha kövén
meglazult a bog is köpenyének övén
szeletelt kenyerek kába méla lomha
pajzán kefélések helyszíne a konyha
-prune-

percek peregnek homokként eszemben
keresem a lelket kit jules-nek neveznek
kéjesen lebegnek kellemes levekben
érzem a nyelvemen, nedvesen eveznek
nevek szerte vesznek elmémben egyre
de jules nincs benne, semerre nem lelem
-prune-

jules a konyhában, épp az epret szeli.
tenyeréből kinál majd - ajkam nyilik
nyelvem hegye forrón bőrét érinti
ujjai megrezzennek - vágy heviti
-pille-

Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhö, másik könnyü, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
mint egy könny szemböl, a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsöt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa öt soha?

Ady Endre:AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK

Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Szined elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szivek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.