Henry Wadsworth Longfellow:

Ősz, az aranylovag

Jöttöd jelenti eső-hírnököd,
előtted leng a messze-messze látszó
viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
ökörszekered csöndesen zörög.

Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
az aranyos hídon: királyi kézzel
megáldod a vidéket szerteszéjjel,
bőségesen termő országodat.

A címered a vörös holdkorong,
s amerre a ködös égbolt borong,
imádkozik és várva-vár a gazda.

Lánggal ragyog a kéve, a kazal,
s kengyelfutód , a szél, a hű vazall,
arany lombot hajigál a harasztra.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Láttalak a multkor ,
Mosolyogva néztél
Éppem ugy mint akkor
Mikkor megigéztél
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek
Olyan bájos voltál
Mint mikkor azt sugtad
>>Édesem szeretlek>>

Húsomba marva
körmömmel
állok sötét zivatarba
csendért kiáltok.
Szél se süvítse velem,
mit elvet már az értelem!
Fokozhatatlan fokozatok,
botcsinálta okozatok
vihara tép. Sebeimen foszlik a tép
ázott ,meleg földszag
vonzza testem
feküdni bele elgémberedetten,
hagyni végre a férgeket
gyártsanak hát belőlem
testetlen kísértetet
édes húsomról egyék,
csak vegyék, csak vigyék...!
Hisz erre vágynak
a nyomomba szegődött
lelketlen árnyak.
Úgy terpeszkednek énemen,
mint akik hazajárnak.
Csak befogni számat:
ne kapjak szót, ne vegyek levegőt...
Ó merre van már a tisztes alázat,
mikor ellenfelem-
ben akarva keresem
mit tisztelhetek? Nemes küzdésben
nem követem monoton,
át felszentelt szobrokon,
kiáltó szavakon át
minden láb- és hangnyomát.
Nem! Küzdésben nem tiporni
vágyom, nem gyilkolni, csak sújtani
ki áttipor az igazságon.
Negédes, fényes műmosoly,
mögötte drága műfogsor,
idegsejt selejt kapaszkodik
mint a rák mindenki másba,
hogy öltöztesse magát
talmi csillogásba.
Ázott földszag vonzza testem,
ez a világ nem oly tiszta,
mint amit kerestem.

Kölcsey Ferenc
Veszteség

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Vadász nyila elől tovatűnő,

sebezhetetlen, szeszélyes istennő!

Fiad áll előtted, álmokat feledő,

szavakat nyájként terelő,

esendő.

Te légy balzsamosan érintő, lázamat enyhítő!



A kezdet és a vég titkait már nem fürkészem rég.

A szorgos pici hangya is úgy cipeli ormótlan terhét,

hogy nem kérdezi minduntalan: miért?



Múltam idővitrinjében becses-törékeny porcelánemlékeim szemlélem.

Létem tünde[1]idején csak bennem olvad így össze a tarka múlt, a szürke jelen,

a rózsaszínű ismeretlen.



Az élet mámora még néha magával ragad:

egy sólyomszárnyú gondolat,

a Johann Sebastian által komponált éteri összhangzat,

egy jaj,

egy óhaj,

egy rebbenő sóhaj,

egy önfeledt gyermeki kacaj.



Minden csak lepkeszárny-rezdülés, egy furcsa fuvallat.

Az élet értelme Te magad vagy, ó őzlábú Pillanat,

és csak én nem vagyok idegen önmagamnak.

A falióra halkan ketyeg: tik-tak-tik-tak…

Emlékezz rám

Emlékezz rám,mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!

Ne sírj ha gyötör a bánat, csak kinevetnek ha sírni látnak. A te fájó szíved nem lesz attól könnyebb és csak nagyon kevés ember érdemli a könnyed!!

Sebők László János

Halott részeg dala

Jaj istenem, amikor
meghaltam,
azt hittem, hogy berezelek!
Milyen kár, hogy
nem a lábamra
esett rá az a tégla,
rokkant nyugdíjasként
talán, több hasznomat
láttam volna.
Ha én a bort
ott, nem hagyom
nem lennék így
lealázva,
Édes rózsám,
ha egy puszit
adnál,
malter poros
lenne szájad.
Tégla van a fejem helyén,
asszem, reám sem ismernél.
Ha elvinnének már
innen engemet a
kis angyalok
nem is fáznék
olyan nagyon
itt a sárban, vagy
ha az ördögök tennék
ugyanaz lenne
a haszna.
Sebők László János

ADY ENDRE
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Tatiosz:
Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd,
emlékezeted roppant nagy csarnokában.
Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok.
Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyet-
len egy nem lehet a tied: a perc, amelyet
elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már
nem a miénk...
Az emberek bebarangoiják a világot,
megcsodálják a hegyek égre meredő
csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait,
a folyók félelmetes kanyargásait, az óce-
án végtelenjét és a csillagok semmibe
tűnését. Csodálnak, miközben elfelej-
tenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlé-
keire ügyet sem vet, és boldog ezek
szerint csak az lehet, aki emlékezni
képes.

Talán a kinyomtatott történet mögött végig ott lapult egy másik, egy sokkal nagyobb,
mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!?
És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről,
vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet,
hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.”

... Funke, Cornelia

Tamkó Sirató Károly:
Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

ŐSZI HANGULAT

Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e nemsokára?

Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba.
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.

Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.

Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt a földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?

A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis… nézem eltünődve.

Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásba forgó mulandóság…

Vajda János

Szeress egészen mellékesen és szelíden,
kissé szórakozottan is,csak úgy ahogy lélegzik,
vagy ahogy egy keddi napon,mikor "nem történik semmi",él az ember.

Juhász Gyula: AZ ÖREGSÉGRŐL

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

Búcsúdal:

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utojára.

Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforrób sugára:
ma szeretsz utoljára.

Holnap gyűlőölni fogsz.
Holnapra elmegyek.
Csak átkaid kisérnek,
s a jajgató szelek.

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókolsz utoljára.

József Attila:
TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

A kárhozott
Testvérem, látod, megtagadtalak!
Nem te haltál meg, csak a lelkem
a lelked ölte meg. Kitagadtalak.
Hittem, hogy a juss kézzelfogható,
holott a szellem szívem megmondhatója,
hogy mindennél jobban szerettelek,
s ellened fordították a szívemet:
Testvérem, látod, megtagadtalak!

Testvérem, átok öleli a lelkemet.
A vérhez hűséget nem szült anyám
s szó nélkül döftem hátba Hazám.
Ne hidd, hogy sorsom délceg út;
a végtelenségig boldogtalan
mély lelkemben a feneketlen kút!
Ellöktelek, s nem te lettél otthontalan:
Testvérem, átok öleli a lelkemet.

Testvérem, látod, kőszív az enyém,
és soha nem fogad szívébe az erény,
mert irigység lakik ott, hol a szív dobog,
hol benned a szeretet soha nem háborog.
Megkeresem Káin ősöm, bujdosó
és vándor ősöm, hogy cipeljem a sors
lelkünkre nehezedő örök szellemét:
Testvérem, látod, kőszív az enyém!

Testvérem, látod, mit érek én?
Hordom báb-testem kárhozat szellemét.
Megöltem újra az ártatlan erényt.
Gyilkosom nem lesz, mert óv az ég.
Hányszor nyújtotta felém kezét!
Ó Istenem! Tudom, nincs irgalom.
A mocsok csurran szellem-arcomon:
Istenem, látod, mit érek én!

Szerző: Gavallér János

Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Reményik Sándor: Mivé lesz?

Mivé lesz ez a késő napmeleg,
Mely most így át meg áthat engemet,
S mely idén utolsó melegnek tetszik?
Rőzsetűzzé lesz lelkem ugarán,
Mely mellett csillagtalan éjszakán,
Nagy téli éjszakán
Álmok didergő tábora melegszik?

Mivé lesz ez a levélsuttogás,
Ez a haldoklók beszélgetése?
Támad belőle új melódia:
Ájtatos szívem nyárfareszketése?
Karácsonyesti prédikáció,
Ha már lehullt a hó?

Mivé lesznek e lobogó színek?
Marad egy tisztás szívem közepén:
Kietlen télben szép őszi sziget?

És napsütésből, nyárfareszketésből,
Színek pazarló játékaiból
Szövődik-e énbennem az a béke,
Mely mint egy láthatatlan sugárkéve
Testvéreim szívére ráhajol?