2008. 10. 10. péntek 19:29
Ju
Gyula: AZ ÖREGSÉGRŐL alf
há alf
szAz ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.
A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.
Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!
Szeress egészen mellékesen és szelíden,
kissé szórakozottan is,csak úgy ahogy lélegzik,
vagy ahogy egy keddi napon,mikor "nem történik semmi",él az ember.
kissé szórakozottan is,csak úgy ahogy lélegzik,
vagy ahogy egy keddi napon,mikor "nem történik semmi",él az ember.
ŐSZI HANGULAT
Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba.
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt a földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis nézem eltünődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásba forgó mulandóság
Vajda János
Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba.
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak
cs
alf
ör alf
re alf
néseEgyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt a földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis nézem eltünődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásba forgó mulandóság
Vajda János
Tamkó Sirató Károly:
Bíztató
Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!
Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!
Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.
Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.
Bíztató
Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!
Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!
Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.
Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.
Talán a kinyomtatott történet mögött végig ott lapult egy másik, egy sokkal nagyobb,
mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!?
És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről,
vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet,
hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.
... Funke, Cornelia
mely a világra hasonlít, azzal, hogy sosem marad ugyanaz, eleve a változás a lényege? Hm!?
És a betűk erről ugyanoly keveset árulnak el nekünk, mint a tükör foncsora a tükörkép hátsó feléről,
vagy olyan szűk bepillantást engednek csak, mint egy kulcslyuk. Lehet,
hogy a betűk csak a fazék fedőjét adják, és alatta ott fortyog - a lényeg.
... Funke, Cornelia
Tatiosz:
Boldogtalan boldogok
Ha a boldogságot kutatod, belül keresd,
emlékezeted roppant nagy csarnokában.
Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok.
Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyet-
len egy nem lehet a tied: a perc, amelyet
elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már
nem a miénk...
Az emberek bebarangoiják a világot,
megcsodálják a hegyek égre meredő
csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait,
a folyók félelmetes kanyargásait, az óce-
án végtelenjét és a csillagok semmibe
tűnését. Csodálnak, miközben elfelej-
tenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlé-
keire ügyet sem vet, és boldog ezek
szerint csak az lehet, aki emlékezni
képes.
Boldogtalan boldogok
Ha a boldogságot kutatod, belül keresd,
emlékezeted roppant nagy csarnokában.
Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok.
Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyet-
len egy nem lehet a tied: a perc, amelyet
elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már
nem a miénk...
Az emberek bebarangoiják a világot,
megcsodálják a hegyek égre meredő
csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait,
a folyók félelmetes kanyargásait, az óce-
án végtelenjét és a csillagok semmibe
tűnését. Csodálnak, miközben elfelej-
tenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlé-
keire ügyet sem vet, és boldog ezek
szerint csak az lehet, aki emlékezni
képes.
ADY ENDRE
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Sebők László János
Halott
Jaj istenem, amikor
meghaltam,
azt hittem, hogy berezelek!
Milyen kár, hogy
nem a lábamra
esett rá az a tégla,
rokkant nyugdíjasként
talán, több hasznomat
láttam volna.
Ha én
ott, nem hagyom
nem lennék így
lealázva,
Édes rózsám,
ha egy puszit
adnál,
malter poros
lenne szájad.
Tégla van a fejem helyén,
asszem, reám sem ismernél.
Ha elvinnének már
innen engemet a
kis angyalok
nem is fáznék
olyan nagyon
itt a sárban, vagy
ha az ördögök tennék
ugyanaz lenne
a haszna.
Sebők László János
Halott
ré
dala alf
sz alf
egJaj istenem, amikor
meghaltam,
azt hittem, hogy berezelek!
Milyen kár, hogy
nem a lábamra
esett rá az a tégla,
rokkant nyugdíjasként
talán, több hasznomat
láttam volna.
Ha én
a
alf
bo alf
rtott, nem hagyom
nem lennék így
lealázva,
Édes rózsám,
ha egy puszit
adnál,
malter poros
lenne szájad.
Tégla van a fejem helyén,
asszem, reám sem ismernél.
Ha elvinnének már
innen engemet a
kis angyalok
nem is fáznék
olyan nagyon
itt a sárban, vagy
ha az ördögök tennék
ugyanaz lenne
a haszna.
Sebők László János
Ne sírj ha gyötör a bánat, csak kinevetnek ha sírni látnak. A te fájó szíved nem lesz attól könnyebb és csak nagyon kevés ember érdemli a könnyed!!
Emlékezz rám
Emlékezz rám,mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz rám,mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Emlékezz, mennyire szerettél,
mennyire fájt, mikor elmentél!
Nézz rám, fogd meg a kezem,
szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem!
Vadász nyila elől tovatűnő,
sebezhetetlen,
Fiad áll előtted, álmokat feledő,
szavakat nyájként terelő,
esendő.
Te légy balzsamosan érintő, lázamat enyhítő!
A kezdet és a vég titkait már nem fürkészem rég.
A szorgos pici hangya is úgy cipeli ormótlan terhét,
hogy nem kérdezi minduntalan: miért?
Múltam idővitrinjében becses-törékeny porcelánemlékeim szemlélem.
Létem tünde[1]idején csak bennem olvad így össze a tarka múlt, a szürke jelen,
a rózsaszínű ismeretlen.
Az élet
egy sólyomszárnyú gondolat,
a Johann Sebastian által komponált éteri összhangzat,
egy jaj,
egy óhaj,
egy rebbenő sóhaj,
egy önfeledt
Minden csak lepkeszárny-rezdülés, egy furcsa fuvallat.
Az élet értelme Te magad vagy, ó őzlábú Pillanat,
és csak én nem vagyok idegen önmagamnak.
A falióra halkan ketyeg: tik-tak-tik-tak
sebezhetetlen,
s
istennő! alf
ze alf
sz alf
élyesFiad áll előtted, álmokat feledő,
szavakat nyájként terelő,
esendő.
Te légy balzsamosan érintő, lázamat enyhítő!
A kezdet és a vég titkait már nem fürkészem rég.
A szorgos pici hangya is úgy cipeli ormótlan terhét,
hogy nem kérdezi minduntalan: miért?
Múltam idővitrinjében becses-törékeny porcelánemlékeim szemlélem.
Létem tünde[1]idején csak bennem olvad így össze a tarka múlt, a szürke jelen,
a rózsaszínű ismeretlen.
Az élet
má
még néha magával ragad: alf
mo alf
raegy sólyomszárnyú gondolat,
a Johann Sebastian által komponált éteri összhangzat,
egy jaj,
egy óhaj,
egy rebbenő sóhaj,
egy önfeledt
gy
kacaj. alf
er alf
me alf
kiMinden csak lepkeszárny-rezdülés, egy furcsa fuvallat.
Az élet értelme Te magad vagy, ó őzlábú Pillanat,
és csak én nem vagyok idegen önmagamnak.
A falióra halkan ketyeg: tik-tak-tik-tak
Kölcsey Ferenc
Veszteség
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.
Veszteség
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.
Húsomba marva
körmömmel
állok sötét zivatarba
csendért kiáltok.
Szél se süvítse velem,
mit elvet már az értelem!
Fokozhatatlan fokozatok,
botcsinálta okozatok
vihara tép. Sebeimen foszlik a tép
ázott ,meleg földszag
vonzza testem
feküdni bele elgémberedetten,
hagyni végre a férgeket
gyártsanak hát belőlem
testetlen kísértetet
édes húsomról egyék,
csak vegyék, csak vigyék...!
Hisz erre vágynak
a nyomomba szegődött
lelketlen árnyak.
Úgy terpeszkednek énemen,
mint akik hazajárnak.
Csak befogni számat:
ne kapjak szót, ne vegyek levegőt...
Ó merre van már a tisztes alázat,
mikor ellenfelem-
ben akarva keresem
mit tisztelhetek? Nemes küzdésben
nem követem monoton,
át felszentelt szobrokon,
kiáltó szavakon át
minden láb- és hangnyomát.
Nem! Küzdésben nem tiporni
vágyom, nem gyilkolni, csak sújtani
ki áttipor az igazságon.
Negédes, fényes műmosoly,
mögötte drága műfogsor,
idegsejt selejt kapaszkodik
mint a rák mindenki másba,
hogy öltöztesse magát
talmi csillogásba.
Ázott földszag vonzza testem,
ez a világ nem oly tiszta,
mint amit kerestem.
körmömmel
állok sötét zivatarba
csendért kiáltok.
Szél se süvítse velem,
mit elvet már az értelem!
Fokozhatatlan fokozatok,
botcsinálta okozatok
vihara tép. Sebeimen foszlik a tép
ázott ,meleg földszag
vonzza testem
feküdni bele elgémberedetten,
hagyni végre a férgeket
gyártsanak hát belőlem
testetlen kísértetet
édes húsomról egyék,
csak vegyék, csak vigyék...!
Hisz erre vágynak
a nyomomba szegődött
lelketlen árnyak.
Úgy terpeszkednek énemen,
mint akik hazajárnak.
Csak befogni számat:
ne kapjak szót, ne vegyek levegőt...
Ó merre van már a tisztes alázat,
mikor ellenfelem-
ben akarva keresem
mit tisztelhetek? Nemes küzdésben
nem követem monoton,
át felszentelt szobrokon,
kiáltó szavakon át
minden láb- és hangnyomát.
Nem! Küzdésben nem tiporni
vágyom, nem gyilkolni, csak sújtani
ki áttipor az igazságon.
Negédes, fényes műmosoly,
mögötte drága műfogsor,
idegsejt selejt kapaszkodik
mint a rák mindenki másba,
hogy öltöztesse magát
talmi csillogásba.
Ázott földszag vonzza testem,
ez a világ nem oly tiszta,
mint amit kerestem.
Láttalak a multkor ,
Mosolyogva néztél
Éppem ugy mint akkor
Mikkor megigéztél
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek
Olyan bájos voltál
Mint mikkor azt sugtad
>>Édesem szeretlek>>
Henry Wadsworth Longfellow:
Ősz, az aranylovag
Jöttöd jelenti eső-hírnököd,
előtted leng a messze-messze látszó
viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
ökörszekered csöndesen zörög.
Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
az aranyos hídon: királyi kézzel
megáldod a vidéket szerteszéjjel,
bőségesen termő országodat.
A címered a vörös holdkorong,
s amerre a ködös égbolt borong,
imádkozik és várva-vár a gazda.
Lánggal ragyog a kéve, a kazal,
s kengyelfutód , a szél, a hű vazall,
arany lombot hajigál a harasztra.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Ősz, az aranylovag
Jöttöd jelenti eső-hírnököd,
előtted leng a messze-messze látszó
viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
ökörszekered csöndesen zörög.
Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
az aranyos hídon: királyi kézzel
megáldod a vidéket szerteszéjjel,
bőségesen termő országodat.
A címered a vörös holdkorong,
s amerre a ködös égbolt borong,
imádkozik és várva-vár a gazda.
Lánggal ragyog a kéve, a kazal,
s kengyelfutód , a szél, a hű vazall,
arany lombot hajigál a harasztra.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Útravaló
Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.
És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.
És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem
És megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.
Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj...
(Shoffstall)
Egy idő után megismered a különbséget,
egy kézfogás,
és a bilincs szorítása között.
És megismered,
hogy a szerelem nem vonzalom,
és egy társ nem biztonság.
És megismered,
hogy a csók nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret,
és elfogadod kudarcaid
emelt fővel és előre tekintő szemekkel,
asszonyi bájjal, férfias erővel,
s nem
gy
bánattal. alf
er alf
me alf
kiÉs megismered hogyan építsd a jelen útját,
mert a holnapé túl bizonytalan,
hiszen a tervek, és jövők útja félúton mindig megszakad.
Egy idő után megismered,
még a nap is megéget,
ha túl sokat kérsz.
Így virágoztasd csak fel saját kertedet,
díszítsd csak fel saját lelkedet,
és ne várd,
hogy valaki más hozzon virágot neked.
És tanuld meg,
hogy tudsz szívós lenni,
és igenis erős vagy,
és igenis vannak értékeid.
És tanulj, csak tanulj,
minden búcsúval csak tanulj...
(Shoffstall)
A DAL SZÁRNYÁRA VESZLEK
A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek kedvesem.
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelíd holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád nővérükre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag gyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.
Leheveredünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjunk mindörökre
szerelmes álmaink.
(Heinrich Heine - Lator László fordítása)
A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek kedvesem.
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelíd holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád nővérükre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag gyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.
Leheveredünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjunk mindörökre
szerelmes álmaink.
(Heinrich Heine - Lator László fordítása)
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
Gondolat a rózsáról
Szépséges, kedves virág nekem a rózsa,
Bájos, vidító, mégis oly szelíd a mosolya.
Mikor egy esőcsepp könnyedén megül rajta,
Mintha sírna, midőn az ember a szerelmet siratta.
Sejtelmes, mégis oly bársonyosan kedves,
Vörös színben romantikusan szerelmes.
Rózsában megtalálod az olyant, azokat,
Kik nem pénzért adják az édes álmokat.
Nincs több ilyen virág, mi így átadja gondolatait,
Mely ennyire magába zárja szépségének mély titkait,
Ki sűrű, szúrós tüskével vértezi fel magát,
Ha meg is szúr, mégis egy hű, szépséges barát.
Illata csodás ábrándozásra késztet,
Jó érzést csen észrevétlenül szívembe, felvidít.
Rózsát viszek szeretteimnek, rózsát szerelmemnek,
S rózsát a szeretett, már eltemetetteknek.
Az egyetlen virág, mi jó minden alkalomra,
De nem is kell alkalom, jó az mindennapra.
(Fridli Zoltán)
Szépséges, kedves virág nekem a rózsa,
Bájos, vidító, mégis oly szelíd a mosolya.
Mikor egy esőcsepp könnyedén megül rajta,
Mintha sírna, midőn az ember a szerelmet siratta.
Sejtelmes, mégis oly bársonyosan kedves,
Vörös színben romantikusan szerelmes.
Rózsában megtalálod az olyant, azokat,
Kik nem pénzért adják az édes álmokat.
Nincs több ilyen virág, mi így átadja gondolatait,
Mely ennyire magába zárja szépségének mély titkait,
Ki sűrű, szúrós tüskével vértezi fel magát,
Ha meg is szúr, mégis egy hű, szépséges barát.
Illata csodás ábrándozásra késztet,
me
, alf
gr alf
és alf
zegítJó érzést csen észrevétlenül szívembe, felvidít.
Rózsát viszek szeretteimnek, rózsát szerelmemnek,
S rózsát a szeretett, már eltemetetteknek.
Az egyetlen virág, mi jó minden alkalomra,
De nem is kell alkalom, jó az mindennapra.
(Fridli Zoltán)
S ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen.
Értelmes kín, mert nincs értelme annak,
ha embereknek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint temagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nemhogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz.
Vigyázz, ne hagyj meghalnom, amíg élsz.
azt akarom, ez halálos legyen.
Értelmes kín, mert nincs értelme annak,
ha embereknek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint temagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nemhogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz.
Vigyázz, ne hagyj meghalnom, amíg élsz.
Nóci
mickey122
Sex Clowns 2
Ass to mouth 9
Lesbian College Coeds 13
A pesti spriccparty klub 14 - A doktornő is bedobja magát
Victoria és barátai 1
