Raffai Sarolta
Halál előtti ez a csend

Nem múlik óra. És a perc
sántán se biccenhet tovább.
Nélküled nem.
Tenélküled
tücsöklábak, ízelt parányok
cirpelnek helybentopogással:
megbénult óramutatók.

Halál előtti ez a csend itt,
előszobázás.
Undorít
a kötelező folytonosság,
az idétlen, kibírhatatlan,
hogy alázatban, gyalázatban
se változz: ugyanaz maradj
és tedd tovább,
és vidd tovább,
hurcold tovább.

Vacak virágok: szóvirágok.
Gyí, gyí lovacska! Gyí te, no!

Más gondját hurcoltad-e már?
Légy bölcs: tudod, hogy soha még.
Tán véletlen egybeesést...
csupán tulajdon álmaid,
tulajdon sérüléseid -
mindétig magad vonszolod.

Az élet futott el, barátom!
Hogy perc se múlik nélküled?
Halál előtti ez a csend már:
előszobázás. Ismered.

Nem tudom ki a szerző !


A szeretet elűzi a félelmet.
Feledtet sok-sok bűnt.
Semmi sem képes legyőzni.
Nincs nehézség,ami mély szeretettel ne lenne legyőzhető;
Nincs betegség,amire a mély szeretet ne hozna gyógyulást;
Nincs ajtó,amit a szeretet ne nyitna meg;
Nincs szakadék,amit a szeretet ne hidalna át;
Nincs fal,amit a szeretet ne döntene le;
Nincs bűn,amit a szeretet ne tehetne jóvá;
Nem számít,milyen súlyosak a bajok,
Mennyire reménytelen a jövő,
Milyen zavaros minden,milyen súlyos a tévedés.
Ha elég erős a szeretet,mindenre lesz megoldás.
Ha elég mélyen tudsz szeretni,a legboldogabb
és leghatalmasabb ember leszel a világon!

A férfi kéz

Nagy és erős, hogy oltalmazzon,
Tenyere meleg, nyugodt, hogy elringasson.
Vonása gyors és ügyes, hogy alkothasson,
Szorítása állhatatos, hogy fegyvert tartson.

Mozgása játékos, hogy nevettessen,
Ujja finoman lágy, hogy kényeztessen.
Ökle kemény és durva, hogy védelmezzen,
Bőre szelíd és puha, hogy dédelgessen.

Az ölelése megnyugtató,
Nagy ereje békét hozó.
A férfi keze, lelkének mása,
Mozdulata sorsának villanása.
Pechál Péter

Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat maga az élet...
A pillanat hozza a legnagyobb örömet,
és a pillanat hozza a legnyagyobb fájdalmat!
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanatai a legédesebbek,
a szakításé a legkeserűbbek,
és soha ne feledd,hogy a legkeserűbb pillanatot,
a legédesebb pillanatnak köszönheted!

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Szabó Magda - Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!


Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Polgár Judit : Mit ér ?


Mit érnek a csillagok?
Ha nincs éjszaka?
Mit ér az éjszaka?
Ha nincsenek nappalok?
Mit ér a nappal?
Ha minden alszik?
Mit ér a felhő?
Ha esőt nem adhat?
Mit ér az eső?
Ha nincs amit éltet?
Mit ér a virág?
Ha nincs illata?
Mit ér a természet?
Ha nincs ihletője?
Mit ér a Világ?
Ha boldogtalanok
Az emberek?
Mit ér a boldogság?
Ha még nem ismered?
Mit ér a bánat?
Ha végig elkísér utadon?
Mit ér a szerelem?
Ha halálra van ítélve?
Mit érek én?
Ha Te nem vagy velem?
Mit érek?
Mit érek Nélküled?

Pirostangához

Egy apró sóhaj hagyta el lelkemet,
vérvörös, s a szívben született.
Az édes villám gyorsaságával fejlődött,
s hamarosan egy érzésben tetőzött.

Vad volt mint nyers eleven musztáng.
De bájos mint akár egy friss ifjú virág.
Színe pompás mint a láva,
heve fórró akár a napnak szava.

Még nem ismeri a holnapot,
bár kitöltött sok hézagot.
Felfedte a múlt nedves rejtelmeit,
mégsem fogadta meg messzeható intelmeit.

Néha tombolt néha sírt.
Bárhol táncolt amíig bírt.
Volt,hogy felfeé ívelt mint ragyogó üstökös,
volt , hogy süllyedt a mélybe mikor az ég dörög.

Juhász Gyula

Gyöngyök

Vannak dalok, mik titkosak,
Szívünk éjében élnek,
Elfojtott, néma dalai
Mély szenvedélynek.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

(köszönöm) (Ez egy válasz X üzenetére (2011. 06. 09. csütörtök 06:52), amit ide kattintva olvashatsz)

Miért?

Miért kell élnem, ha fáj?
Miért vagyok szárnyszegett madár?
Miért nincs gyógyír az életre,
Csak a nagyszerű halál?

Se élni, se halni,
A lét kínja mar,
Bár szűnnék meg hamar.

Törött szárnyam
Tehetetlen verdes
Az irgalom másfelé repdes

Önmagam megölni,
Mily nagyszerű tett,
Eldobni e gyászos életet.

Erőm még ehhez sincs,
Agyamban tombol a nincs
Mozdulatlan várom,
Hogy elér a vég,
S lelkem többé nem ég.

Nem kell több kín és gyötrelem,
Sem öröm, sem lázas szerelem.
Megfáradt már a lét,
Elmondja végső énekét.

Felejtsetek, nem is voltam,
Egy ismeretlent leltek holtan
A Földön csak álmomban voltam.

Arany Viktor

Vámos Róbert: Szeretni úgy is lehet

Szeretni úgy is lehet,
hogy nem mutatod meg,
szeretni úgy is lehet,
hogy lábad megremeg,
szeretni úgy is lehet,
hogy csókolni nem mered,
szeretni úgy is lehet,
hogy könnyed megered,
szeretni úgy is lehet,
hogy mindened Neked,
szeretni úgy is lehet,
hogy nincsen ott Veled,
szeretni úgy is lehet,
hogy küldesz verseket,
szeretni úgy is lehet,
hogy tudod, hogy szeret,
szeretni úgy is lehet,
hogy viszontszeretnek,
szeretni úgy is lehet,
ahogy én szeretlek !

Kosztolányi Dezső - Akarsz - e játszani? <--muszáj meghallgatni, nagyon szép


A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Endrődi Sándor: A szeretetről

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.

Szabó Lőrinc : Az Egy álmai (előadó - Kozák András)

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Reményik Sándor:
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Pristanga tangájába Lukács Lóránttól

Ringó bölcsőcskében honnan gyermekségünk ered,
Ringó hajócskában az aranyfolyó felett
Óhajtok dicsőn ölelkezni veled.

Ragyogja be be testünket a hajnalipír sugár
Ragadja el lelkünk az isteni ár
Röppebjen fel fel szerelmünk mint égi madár

Cserényi Zsuzsánna Hoztam neked…

Hoztam neked napot,
Hogy fényben lehessél.
Hoztam neked szellőt,
Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,
Hogy soha ne szomjazzál.
Hoztam lágy kenyeret,
Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,
Néhány szóvirágot,
Hogy elűzzék mellőled
A szomorúságot.

A legvégére pedig
Csak önmagamat hoztam,
S fele barátságom,
A másik fele itt van

Ady Endre – Jóság síró szava

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Köszönet azoknak, akik utálnak... ők tesznek erősebbé...
Köszönet azoknak, akik szeretnek... miattuk oly nagy a szívem...
Köszönet azoknak, akik elhagytak... megmutatták, hogy semmi sem tart örökké...
Köszönet azoknak, akik maradtak... megmutatták az igaz barátság jelentőségét...
Köszönet azoknak, akik újak az életemben... velük kerek az én világom